Az éjszakai hülyeség új szintjére léptünk: I., avagy Csámpás Maximilián, aki egy igazi dömdödöm, tíz perccel hajnali kettő előtt dorombolva felmászott a párnámra, elhelyezte a fejem mellett mázsás valagát, majd addig működtette a beleépített dorombot, amíg felébredtem.

Kellő mennyiségű simisimi után persze elaludt. Én nem. Csak hatkor, amikorra már Poci is aktivizálta magát, és felment az asztalra lelökni pár cuccot csak a miheztartás végett. Miután kaptak reggelit, végre békén hagytak, úgyhogy álmodhattam kilencig hülyeségeket. Ez is elég extra volt, valahol egy kis girbegurba bevásárlóutcában sétálgattam mindenféle kézműves boltocskák között, amikor egyszer csak megálltam, felbámultam az egyik boltocska fölé a balkonra, mert az az érzésem volt, hogy van ott fent egy lakás, ami az enyém. Megnéztem a kulcstartómat, és tényleg volt rajta egy ismeretlen kulcs, amivel kinyitottam a boltocska melletti ajtót, aztán felmásztam egy csigalépcsőn, aminek a tetején ott volt a lakásom, pici kis galériás-balkonos apartman, tele olyan holmikkal, amikre mintha emlékeztem volna, de mégse egészen, viszont nem volt bent semmi, amire azt tudtam volna mondani, hogy ááá, az mégse az enyém.

Utána még voltak mindenféle változatos hülyeségek, kínai artista-komikus csapat az utcán, hasmenéses kutya sétáltatása meg két építőmunkás, akik megjegyzéseket tettek rám egy rozoga teraszon italozva, amire én simán csak letéptem a helyéről a teraszt, ők pedig felálltak a törmelék közül, és egy mukk nélkül elsántikáltak. Ne aludjatok vissza reggel, veszélyes.

Most odakint pont olyan idő van, amilyenbe az ember az orrát se akarja kidugni,

de nekem este hatkor jelenésem van a Kutatók Éjszakáján, úgyhogy nemsokára megfőzöm a beáztatott csicseriborsót, ácsolok még kicsit a nyolcvan százalékban kész előadásomon, aztán kitalálom, milyen gumicsizmás eleganciában jelenjek meg a nemes alkalmon.