És akkor a világot beborítá a takny, én meg ott maradtam nyafogóruhában, felemás mézeskalácsos téli zokniban, és egy csomó papírzsebkendővel (not pictured).

Tegnap a “kerülget a takonykór” állapotából már a buszon belecsúsztam a “bakker, nekem takonykórom van” állapotába, de azért igazi bányaló lévén lehúztam a hatszornegyvenötöt (részint arcbugyiban), majd hazakúsztam a busszal (és nyilván arcbugyiban). Persze még mindig én vagyok a hadra fogható ebben a családban (bár a RK már lecserélte a pizsit melegítőre, de még mindig hanyatt fekve tölti a napjait), úgyhogy be kellett mennem a nagybótba is. Amint ott álltam kies lakunktól még mindig egy kilométernyi távolban, felpakolva, mint egy málhás szamárka, és abban reménykedtem, hogy zöldre vált a lámpa, én meg át tudok menni a 11-es út másik oldalára (vö. a csigás viccet, “oda születni kell”), gyors egymásutánban három autó csapta fel rám a pocsolyavizet. De szemöldökig. A harmadiknak utána ráztam az öklöm (asszem, ilyet se csináltam még eddig), és az első kettőnek csak azért nem, mert miközben elsuhantak, én még mindig a levegőt kapkodtam. Mit ne mondjak, kicsi híja volt, hogy el nem bőgtem magam.

Most pedig gyógyuljunk gyószangyószan, mert holnap is hatszornegyvenöt.