Ma hajnalban megint elárulták az Istennek Fiát, én meg ezt igen rosszul viselem a húsvétból, mert később persze buli van meg sonka meg tojás meg nyuszik, de előbb árulás van meg kínszenvedés megatöbbi. A dolog úgy fest ugyanis, kéremszépen, hogy az én fejemben Istennek Fia egyúttal Embernek Fia is, és csütörtökön meg pénteken bizony inkább Embernek Fia, mint bármi más.* Utána persze lehet vidulni, de a húsvét nekem az az ünnep, aminek sose tudom elfelejteni ezt a dimenzióját, és nem is akarom, mert másként nem marad belőle más, mint a töltött tojások meg a “hová öntötted a sonkafőző levet, teee elmeroggyant, most vehetjük elő a budipumpát”.

(Szavamat ne felejtsem, de ez az én nagy bajaim egyike, az Órarugógerincű Pattogó Agy. Gondolom, ez nem igényel kifejtést, de ha esetleg mégis, rajtam nem múlik, úgysem megyek sehová.)

No de hadd meséljek nektek az én mindennémű gépprakjaim mizériáiról, és kezdjük a varrógépekkel, mert az legalább viszonylag rövid sztori. Tegnapelőtt délután Erik visítani és hörögni kezdett, hátul pedig ritkás fekete szénport lövellt ki a seggiből. Nehéz megállapítani, konkrétan honnan, mert kikapcsoltam rögtön, ki én. Az elöregedett ékszíjra gyanakszom, mert a motor csak alig volt langyos, de hát nyilván nem ezek az idők azok, amikor ábrándosan felcumózom, aztán elviszem a varrógépek kórházába, úgyhogy keservesen összecsomagoltam Erik 15,4 kilóját, aztán becűgöltem a sarokba.

Ebben a kuplerájban legtöbbször a backupra is van backup, mert én egy kontrollmániás vagyok, de miután pár évvel ezelőtt odaadtam Eszmeraldát vagy hogy is neveztem el őtet (nálam minden varrógépnek neve van – Minerva! ezez, ez volt a neve!) a húgomnak, és bizton bíztam abban, hogy bármikor el tudom hórukkolni Eriket a varrógépek kórházába, nem maradt más kéznél, mint Primera. Úgy éljek, egészen kajánul vicsorgott vissza rám, amikor előcűgöltem, és letörölgettem róla a félcenti vastag porréteget. Vele legutóbb sikerült ugyan valamelyest szelídebb vizekre evezni, de ez sajna csak a nemrugalmas anyagokra érvényes, én meg továbbra is rugalmas anyagokat akarok varrni, fene a pofámat. A szálbefűzése továbbra is bonyolult, mint egy adóbevallás, és az alsó spulnikkal bőségesen ellátott Erikhez képest neki csak hat darab van, ami persze még nem világvége, de akkor is dühítő. Az egyeurós boltban ugyanis kábé másfél évvel ezelőtt vettem egy komplett spulnikészletet Primerához (mondtam, a backup backupjára is gondolok én itt ebben a kuplerájban), de azt egy nagylelkűségi rohamomban odaajándékoztam a Repülő Kutató unokahúgának, aki valamelyik izénapjára kapott egy fröccsöntött, ostobácska kis bébivarrógépet, és abba ilyen spulnik kellettek, mint Primeráé. Rosseb az én nagylelkűségi rohamaimba.

Szóval itt ülünk Primerával, vicsorgunk egymásra, és ugyan továbbra is meggyőződésem, hogy csak rossz mesterember szidja a szerszámát, de ez most tényleg úgy fest, hogy elöl megy a ló, utána megy Pötyike, és itt én vagyok Pötyike. Igen mókás eredmények lesznek ebből, és én be is fogom mutatni azokat, ámde.

Az “ámde” a gépparkom másik csapatának mizériáival van összefüggésben, és ha eddig nem röhögtetek, hát ezután garantáltan fogtok. Grisette mellé-mögé ugyanis szintén van backup, amíg ki nem szállítják nekem az utódját. Na de milyen!… Feleim, úgy vagyok én itt most, mint abban az avas rendőrviccben, ahol azért járnak egyszerre mindig ketten, mert az egyik tud írni, a másik meg olvasni. Grisette nyilvánvaló akkugondja legalább tiszta sor, de ez a másik izéke, akinek már a nevét is elfelejtettem, ennél sokkal bonyolultabban rossz. (Hé, ha nem lenne rossz, akkor nem vettem volna meg Grisette-et.) Ez is Asus, és a billentyűzettel összekapcsolható táblagépek közül abba az elkefélt generációba tartozik, aminek a képernyőjében van az esze, de a billentyűzetében a memóriája (vö. Weöres Sándor: “nekem még a segemben is felyem van”). A kettő között itt ebben a példányban van valami bonyolult kontakthiba, ami miatt időnként azt mondja, hogy plimm-plimm, ismeretlen usb-eszköz, nem ismerem fel. Ez az ismeretlen usb-eszköz, amit nem ismer fel, nem más, mint a billentyűzet. A mókás persze az, hogy miközben ő azt sikoltozza, hogy plimm-plimm, nem ismeri fel a billentyűzetet, én békésen gépelek ugyanazon a billentyűzeten, és nem csak úgy a semmibe bele, hanem ide a képernyőre. Nade! Most tessék figyelni! Ebben az elkefélt sorozatban a billentyűzetben lakik a D meghajtó, ahová el lehet menteni dolgokat, a tabletrész csak egy harmatos kis C meghajtót kapott, amit szinte teljesen betölt a gép üzemeléséhez szükséges himmihummi. Úgyszintén a klaviba építették bele a dög egyetlen usb-csatlakozóját is, a tabletbe csak egy mikro SD kártyát lehetne belenyomni, ha lenne nekem olyan (bár asszem az is van valahol). Ha ehhez még hozzáteszem, hogy bármiféle felhőmemóriával csak akkor lett volna hajlandó szóbaállni, ha letöltök a csurig tele C meghajtóra valamit, ami nem fért rá, akkor azt hiszem, érthető, hogy miért vettem meg helyette Grisette-et. Az akkumulátora bezzeg olyan, mint egy tulok.

Szóval summázatul: van egy gépem, amin tudnék dolgozni, de villámgyorsan lemerül, és van egy másik, ami írd és mondd tizenkét órán át bírja feltöltés után, de lényegében csak interneten lógásra jó, és néha azt mondja közben, hogy plimm-plimm. Ja, és nem tudom összedugni a fényképezőgéppel, mert csatlakozás után azonnal kilöki. Egyik fényképezőgéppel sem. (Na ez is szép sztori lesz majd, merthogy “ha már lúd, legyen döglött” alapon  előkotortam a fényzőgépem backupját is, egy használatlan Nikon CoolPixet. Móka és kacagás a köbön.) További summázatul:  innentű csak akkor van kép, ha kihasználjuk azon rövid kegyelmi pillanatokat, amikor Grisette épp hajlandó felébredni.

De hogy mégse hagyjam kép nélkül ezt a bejegyzést, nesztek egy fotó a 2018-as archívumból. Ez van a gépen, no.

* Ezért úgy ezertöbbszáz évvel ezelőtt csúful valagba rúgtak volna a homousion/homoiusion vita idején, és mehettem volna Arius nyomába Nyárittyenbe jeget aszalni, de most már asszem belefér.