A hetes egy bűvös szám, a mai nap bejegyzésére meg három darab is jutott belőle, ami aztán tényleg és roppantmód bűvös esemény. Úgyhogy ezen a bűvös napon el is megyek tanítani jól, mert az ember mégse éldegélhet mesevilágban.

Bár azért, hm. A tanítás önmagában is mindennap új varázslat (még a felnőttek tanítása is, nemhogy a kicsiké), és a munkahelyem környéke sem az a, hogy is mondjam, lepukkant brutalista lakótelep. Az ember döbbenetes gyorsasággal képes alkalmazkodni az éppen létező adottságokhoz, olyannyira, hogy esetenként már észre sem veszi, milyen különleges környezetben húzza az igát. Néha muszáj emlékeztetni magamat, hogy hol vagyok és mit csinálok, úgyhogy tegnapelőtt a fényzőgépem is vittem magammal munkázóba, és két óra között, mikor kiugrottam az út túloldalára egy cigiszünetre, kattintottam vele néhányat.

Hát kérem, amikor én átmegyek egy novemberi délben az úton, hogy túloldalt elszívjak egy cigit, és onnan visszanézek a munkahelyemre, ezt szoktam látni,

amikor pedig körbefordulok a tengelyem körül, ezt

meg ezt.

Nyilván ez csak mérsékelten írja felül azt, hogy ma például négy hallgatónak fogok 5×45 percen át zengedezni az önfejlesztő aktivitás fejlesztésében használható szociogén szükségletekről, és én ugyan (mint a mellékelt ábra sejteti) minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy ébren tartsam a közönséget, de azért, na.