Szombat. Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy ma is ötkor bajnng. Most elmegyünk piacra, aztán egy borzasztóan kielégítő lustanapot fogok tartani, melynek valószínűleg az lesz az egyetlen kézzelfogható eredménye, hogy átalakítok egy kötényruhát, azkit még Pécsett a vonatom felé rohanva mentettem meg egy turkálóból, mivel igen biztosan nem vitte volna el őtet senki. Ha van még bennem annyi kakaó, leveszem a mintáját is további merényletekhez, de tényleg ez a vállalható maximumom. A jövő hét is őrült rohanással telik, és muszáj felszívnom magam valamiképpen, mielőtt elvisz a végkimerülés.
Ez utóbbi (a végkimerülés) kapcsán szeretnék megemlékezni arról a tegnapi akcióról dél körül az irodámban, amikor én zárótevékenység után, tancsitancsi előtt összehajtogattam egy pulóvert, odapakoltam az asztalomra, aztán rátettem a fejem, és elaludtam. Ülve. Háromnegyed órával később ébredtem arra, hogy folyik a nyálam, a padtársam pedig, aki éppen végzett a saját óráival, azt kérdezi tőlem, mit szólok ahhoz, mekkora irdatlan zivatar volt az imént, ő még nem is látott ilyen esőt, majdnem olyan volt, mint egy hóvihar. Öööö – mondtam sajnálkozva, és megpróbáltam fókuszba állítani szememnek sugárit, közben meg azon reménykedtem, nincsen ott orcámon a pulóver lustakötéses lenyomata – én azt, mi tagadás, átaludtam.
És ezután következett az, hogy összeciheltem magam, bevonultam a terembe, ahol nekem órákat kellett tartanom, bedurrantottam a gépet meg a projektort, bedugtam a pendrájvot, aztán leültem a katedrához. És vártam. Öt perccel az óra kezdete után, mikor még mindig csak ültem és vártam, elkezdtem halványan reménykedni, hogy talán nem jön senki, és én hazamehetek tovább aludni, közben meg iszonyúan szégyelltem magam, hogy ilyen züllött és csapnivaló paidagógosz vagyok én, szent kötelességeim teljesítése helyett a lógáson jár az eszem, fujj. Ekkor még úgy volt, hogy kábé hetven százalék szégyenből és harminc százalék reményből álltak az én zűrzavaros érzéseim, aztán ahogy múla az idő, egyre több lett a remény és egyre kevesebb a szégyenkezés, mire pedig húsz perccel az órakezdet után leállítottam a magányosan zúgó gépeket, és bezártam az üresen kongó terem ajtaját, már valószínűleg el is bőgtem volna magam, ha mégis szemberobog velem a folyosón valaki, hogy “elnézést a késésért, tanárnő, de hát látta, milyen irdatlan zivatar volt”. No de nem robogott szembe senki, én meg hazadöcögtem a legközelebbi busszal, és otthon bizony valóban végigestem a futonon, és valóban elaludtam. Megint. Ez az egész tragikus bolondokháza persze messze nem festene ennyire szarul, ha nem lenne benne a második doktori, továbbra is hol volt az én normális eszem, hogy belefogtam, nyilván az ágak hegyin, hol másutt. A szerdai hajnaltól-estig program teljesen kinyiffantott. Na sebaj, mindenki jó valamire – ha másra nem, elrettentő példának.
Az elrettentő példánál maradva: attól tartok, már lassan agyatokra mehetett a nyígás meg siránkozás, a blog statisztikája legalábbis extra siralmasan fest. És utoljára két hónappal ezelőtt volt itt eská-bejegyzés. (Leszámítva a húsvéti pipiskéket, de az mégiscsak más.) E pillanatban úgy sejtem, hogy a két tény között elképzelhető valaminő korreláció, de javítsatok ki, ha tévednék. Vagy helyeseljetek, ha igazam van.
Eh, tulajdonképpen csak arra akarlak rávenni, hogy mondjatok valamit.
Minden nap más - mindennap más 
Zsuzsi
2019/05/11 at 07:54
Imádom ezt a kabátodat is. 🙂 Vegyetek sok zöldet a piacon, és sütkérezz kicsit a napon, aztán hajrá, kreatív kukacok! 🙂
mák
2019/05/11 at 08:13
Ez az a kabát, amit ki akartam pitykélni narancssárgával, és már miccre pontosan tudom, hogyan csinálnám, de időm, az nincs rá, vaze.
Németh Szilvia
2019/05/11 at 09:25
Az elején le kell szögeznem – sok szöggel és nagy kalapáccsal – hogy nagy híve vagyok a blog írói stílusodnak. Oly annyira, hogy gyakran nem is arra figyelek MIRŐL írsz, hanem arra, AHOGYAN. Ha komolyan venném a csapásirányt (őtözködős blog) tulajdonképpen nem lenne itt keresnivalóm. Mert bár szórakoztat az a divatstílus, amit követsz, az én ruhatáram stílusa (ha van neki egyáltalán) olyan messze van a tiédtől, mint Makó Jeruzsálemtől, és ez így van rendjén. Virágozzék minden virág! Szóval nem őtözködős ötletekért járok ide. Az, hogy szórakoztat, természetesen nem azt jelenti, hogy nevetek rajta. Magamban néha “tizenkilencre lapot húzó divathögynek” nevezlek, aki néha nem rest annyi ruhát magára szedni egyszerre, mint más egy héten külön-külön. De neked ez jól áll, és az ízlés különben sem vitatéma. Azért, had javítsak a bizonyítványomon: mindig elbűvöl a lábbeli, kesztyű, kalapka, táska, harisnyanadrág szigorú színharmonizációja.
“…lassan az agyatokra megy a nyígás meg siránkozás” feltételezed, és itt egy fél kutyát kihantoltunk, de nem az egészet. Mint edzett blogger jól tudod, az olvasók imádják a siránkozást, mert akkor rajban lehet vigasztalni “ó te szegény”, “ne add fel”, “drukkolunk neked” tirádákkal. Sajnos nálad ez nem megy, mert a nyígás olyan – amúgy önként vállalt – terhek és feladatok miatt történik, amelynek már a mennyisége is elborzaszt egy köznapi embert. Adott egy csinos, okos, különlegesen öltöző hölgy, aki köt, horgol, szab, varr, süt, főz, kovászol, könyveket ír, férjet és macskákat nevel, tanít, konferenciázik, doktorikat hány hűvös halomba, órákat, ha alszik, reggeltől estvéig hajtja a kötelességtudat, hódarában és perzselő napsütésben, és akkor még nem mondtam el mindent.
Édes Csipke már a leírt teljesítményed felétől is halálra fáradna egy korod béli átlagember, ha pedig az egészet várnák el tőle, bizton kegyelemért könyörögne. Az, hogy te mindezt milyen tőről fakadó kötelességtudatból vállalod magadra számomra rejtély, szívesen olvasnék róla itt, de hát ez egy őtözködős blog, nem pedig rendelős…
Nem tudom, mitől extra siralmas a blogod statisztikája, lehet találgatni. Kevesen kíváncsiak a divat stílusodra? Teljesítményedet a magukéval összehasonlítva nyomasztóan átlagon alulinak érzik magukat? Nem tudom, de a magam részéről annyit mondhatok, a régi Csipke blog jobban tetszett Viszont írói vénád annyira lenyűgöz, hogy maradok, akkor is, ha holnaptól horgolós blogra váltasz. Mert mindig lesz pár mondat, jelző, hetyke szófordulat, ami elvarázsol! 🙂
mák
2019/05/11 at 09:28
Ezt nagyon-nagyon szépen köszönöm. 🙂
perenne2
2019/05/11 at 10:08
Úgy-e senki nem lepődik meg, ha mélységesen egyetértek az előttem szólóval? Egyúttal halkan jegyzem meg, a protestáns munkaerkölcsöt is koptatja rendesen az idő. 😦
mák
2019/05/11 at 10:11
Időnként jólesne, ha ennél jobban koptatná, a belőle származó bűntudat még hiánytalanul megvan. 😀
Ede
2019/05/11 at 10:16
Nem a ruhák miatt járok. 🙂
mák
2019/05/11 at 10:29
Azt gondoltam, hogy nem elsősorban a ruhák miatt járnak ide olvasók, de attól még lehet, hogy nyafogásból kevesebb kéne, kreatív tevékenységből meg több. 🙂
vica57
2019/05/11 at 13:44
Nekem nagyon tetszik a nyafogás IS, annyira egyénien csinálod ezt is, mint minden mást 🙂
A fenti hosszú szöveg nagyjából kifejezi az én gondolataimat is, kivéve azt a momentumot, hogy nekem fexik a stílusod, és ha egyszer lesz időm és energiám odafigyelni a ruházatomra, akkor sok ötletet átveszek. Ennek most a legfőbb akadálya az időhiány.
Nem tudom, hogy a statisztikai problémák miből eredhetnek, de ennek én nem is tulajdonítok fontosságot. Aki olvas és visszajár hozzád olvasni (sőt, reggel azzal kezdi, hogy megnézi, van-e új írás), az visszajár, a többi meg le van sajnálva 😀 Nem tudják, mit veszítenek.
mák
2019/05/11 at 13:46
Köszi. 🙂
vica57
2019/05/11 at 13:48
Igazában én azért nem reagálok gyakrabban, mert nem szeretnék túltengeni, végtére is nem NEKEM írod a blogot. Sokszor lenne kérdezni valóm, mert mélységesen kíváncsi vagyok (erre biztosan rájöttél már), csak épp nem mindig (azaz többnyire nem) öltözködős, és ez mégis öltözködős blog elsősorban 😀
mák
2019/05/11 at 19:46
Kérdezni sose baj. 🙂
zirzabella
2019/05/13 at 10:26
A ruhák is jók, az eská is jó, és azt is szeretem, amikor a mindennapjaidról írsz. Ha panaszkodósat, akkor olyant – szerintem kifejezetten változatosan és humorosan tudsz panaszkodni 🙂
mák
2019/05/13 at 15:37
Köszi. 🙂