Rettenetmód őszbe van csavarodva a természet feje, sőt, valószínűleg az enyém is, de ez a pipirostól általában nem látszik. Attól, amit éjjel álmodtam összevissza, jobb is, hogy a fejemen van a pipiros: a csúcspont az volt, amikor otthon álltam nyafogóruhában a konyhánkban (egy rég eladott lakás konyhájában, ami már régen nem otthon), és éppen reggelit készítgettem magamnak, amikor rájöttem, hogy tizenegy óra van, én pedig egészen biztosan nem fogok eljutni innen az egy országhatárral és több száz kilométerrel odébb 12:30-kor kezdődő órámra. Szerencsére ekkor megszólalt az ébresztő, és még csak 7:30 volt, én meg negyvenöt kilométerre a tancsitancsitól, bár az órám tényleg 12:30-tól kezdődik máma. Azt ugyan nem tudom eldönteni, ez rémálom vagy vágyálom volt-e, de egészen nyomott lettem tőle. Mintha csak front lenne. Talán mert tényleg az van.

Úgyhogy ennek örömére kilenckor ott álltam a konyhánkban, a jelenlegiben, és nekiláttam csilit főzni, hogy estére kibugyogja magát a CrockPotban. Tegnap sütöttem kis kukoricakenyérke-muffinokat is, mert most valamiért olyan hangulatom van, hogy hiába süt ki időnként a nap, bebónyálódni vágyom meg itthonmaszogni, és tálka meleg ételeket fogni két kézre, meg vajas kukoricamuffinokat majszolgatni a kanapén. Óh, meleg lakás, macskák, ficlik, pokrócok, fonalak meg nyafogóruhák – de hát hiába, menni kell, hí a kötelesség.

Akkor viszont már legalább kirittyentettem magam, hátha ettől jobb lesz.