március 2017 havi bejegyzések

Ma Idus napját ünnepeljük, ki-ki a maga módján: a Repülő Kutató például elrepül Tamperébe. (Sárga vagyok az irigységtől, nagyon szeretem azt a várost, mert egy őszinte hely, az őszinte városokat meg általában nagyon szeretem. Igaz, a hazug városokat is szeretem, ahol jóformán semmi sem valódi. Bonyolult lélek vagyok, ach. Vagy csak zűrzavaros, ezt sem lehet kizárni.) Ezzel szemben én csak a piacig totyogok el, majd valószínűleg belefekszem egy szakdolgozatba.

Piaci beszerzéseimet amúgy mintegy véletlenül hazafias nemzetiszínekben óhajtom abszolválni máma, újhagyma meg hónapos retek formájában, az áutfitben viszont nincs semmi véletlen, mert még ki akarok facsarni egy fellépést ebből a ruhából, mielőtt elküldöm nyári álmot aludni. Az összhatásnak ugyan kicsikét, khm, van némi svarcgelb stichje, de ennyi labanckodás belefér, meg amúgy is veszek még hozzá sálat. Zöldet. Egyébként, bár előkerültek a nyehőce által megzabált kokárdák, most már ragaszkodom ahhoz a darabhoz, amit tavaly ütöttem össze, desőt új ötleteken is törném a fejem, ha ráérnék a szakdolgozatoktól. No, talán jövőre, akkor is lesz Idus, és a nyehőce sem alszik, legfeljebb csak más dolgokat zabál meg, mint múltkoriban. (Ezúttal például egy utazáshoz is tökéletes kis háromcentes parfümöt nem találok sehol de sehol, pedig már az összes nyavalyás táskámat megnéztem, és higgyétek el, az önmagában sem kis feladat.) Igaz, jövőre is lesznek szakdolgozatok, valószínűleg több is, mint idén. Minden jel erre mutat: már négyen érdeklődtek, lennék-e témavezetőjük, pedig csak szeptemberben kell leadni a témabejelentő lapot.

De most nem borongunk olyasmiken, hogy mi lesz jövőre, hanem irány az újhagyma meg a hónapos retek.

Ma van a Pi-nap (tudjátok, március 14-e, 3.14.), ez hol eszembe szokott jutni, hol nem, de ezúttal sikerült. Úgyhogy ennek függvényében robogok el dolgozóba, piros és pink ruházatomon itt-ott körökkel, vacsorára meg piadinát fogok sütni.

Ez a hét úgyis tele van ünnepekkel, ma Pi, holnap Idus, pénteken Patrik, csak idő nincs rájuk, ofkorsz, a holnapot nagyrészt itthon kuksolva fogom tölteni, és halkan vinnyogok, mert a szakdolgozók is hullámokban érkeznek, mint az ünnepek, és tegnap újabb három adag javítanivaló landolt a postaládámban.

Hm, gyerünk, egy kis lelkesedést.

Na jó, az elszántság is megteszi.

Tegnap irreálisan és dicstelenül lusta napot tartottam (háromszor is elaludtam a délután folyamán, nem vicc, ezek után pedig még nyolc óra alvás következett éjszaka, juhé), úgyhogy most ismét berúgom a képletes motorbiciklit, és mars tanítani.

Roppant tavasziasan és ujujmód fogok festeni bent is,

kint is.

Egy fodrász azért lassan rámférne.

Ez már csak tegnap este jutott eszembe, hogy hú, mekkora poén, innen megyek oda, tökéletes. Sajna a helyszín, ahol mindez eszembe jutott, a Scarabeus nevű kocsma volt Kelenföldön, úgy ültem ott a limbóban, mint Vergilius lelke, csak ő nyilván nem azért került oda, mert optimistán nem vett helyjegyet a 17:58-as vonatra, hogy aztán ott maradjon két órára a prérin. Igaz, helyesbítek: Kelenföld és az ő pályaudvara nem préri, a préri az Újpest-Városkapu Volánbusz állomás, ahol szintén szoktam néha bálozni ülve, de ott nem is lehet mást. Volt ott valaha egy becsületesen lerobbant éjjel-nappali kocsma, pufimellényes középkorú nővel a pult mögött, burgundivörös hajában durva dauer, és amikor megláttad, már tudtad, hogy ide a nap bármelyik órájában bemehetsz, és olyan biztonságban leszel, mint a középcsoportban, de persze a kocsma eltűnt a dauerolt pufimellényes nővel együtt, elvitte a dohányzási tilalom meg a betiltott nyerőgépek korszaka, szóval nincs most a Volánbusz-állomáson semmi de semmi, a CBA lehúzta a rolót, a kínai áruház szintén, a cigibolt csak nyolcig van nyitva, és a kínai büfé is bezár tízkor. Ehhez képest Kelenföld pályaudvarostul  igenigen lakott területen van, Scarabeus nevű kocsma is van ott a pult mellett két életnagyságú Tutankhámon-szarkofággal (amiktől majdnem beszartam) és egy monstre kivetítővel, amin Armin van Buuren-koncert ment (amitől majdnem stb.), az asztal egyik végin pedig, aminek én a másik végin ültem, éppen három óvodapedagógus itta le magát az egész heti munka után (amitől egyáltalán nem szartam be, sőt, még szóba is elegyedtem volna velük, ha nem vagyok ilyen gyáva kukac, de hát ja). Két óra Armin van Buuren után végre felülhettem a vonatra, és elvonulhattam Sopianae-be, ahol ismét a Hotel Palatinus vendégszeretetét élveztem, mert minek van az embernek SzÉp-kártyája, na ugye. Szégyen vagy se, de annyit járok ide, hogy még egy törzsvendég-kártyával s megdobtak.

Ma valaminő nevelésfilozófiai okosításban lesz részem, ami speciel úgy kell nekem, mint hátamra a púp, ráadásul egyelőre az a tippem, hogy 70%-os biztonsággal meg tudnám jósolni a tárgy komplett tartalmát. Ne a próféta szóljon belőlem ezúttal se.

Ja, amúgy meg tessék, konzerv.

Mivel nem tudtam eldönteni, melyiken vagyok elragadóbb és lököttebb, tessék még egy konzerv.

A mai nap, bármilyen nemű lennél, csak pótcselekvésekkel ünnepelhető. Csokik meg virágok. Esetleg öltözz pirosba, ne vásárolj semmit, ne menj dolgozni. Pirosba öltözni meg nemvennisemmit könnyű, a nemenjdolgozni meg jóformán lehetetlen, amikor az ember lányának ugyan nem kell mindennap bemennie fizikailag a munkázóba, de az otthona is munkahely, akárcsak a kávézó meg a távolsági buszjárat is.

Mindent összevéve hálás vagyok azért, mert jó dolgom van, valószínűleg a világ nőinek 98%-ánál jobb. Szeretem a munkámat, olyan szakmában és területen dolgozom, ahol ugyanannyit keresek, mint a velem azonos előmenetellel rendelkező férfiak, a saját döntésem alapján és egyenjogúságra alapozott házasságban élek, sőt, még a Repülő Kutató ingeit sem én vasalom. Nyilván munka is van ebben, a doktorimat nem a szél fújta be az ablakon, férfit is kellett keresni az elképzeléseim szerinti házassághoz, és az ingvasalást is meg kellett tanítanom, miként történik – de azért mégis leginkább mázli kérdése, hová, hogyan, milyen adottságokkal és milyen lehetőségek közé születik az ember.

Gondoljunk ma egy kicsit azokra, akik nem ennyire szerencsések, és egye fene a csokit meg a virágot, ez a nap tényleg nem erről szól.

Dicstelen módon konzerv jut mára is, milyen meglepő. Úgyhogy, mivel már felkeltem, készülődöm, és odakint öt óta lelkesen üvöltenek a madarak, akár be is blogolhatom. Hogy mi az összefüggés? Höh, kinek van szüksége összefüggésekre?

Még mindig úgy ugatok, mint a kuty, de összevakartam magam, a hajam is megmostam, megyek tanítani. Nyilván voltam már jobban is, de nincs kecmec, fel a tarkabarkákat, kipintyölni a képem, bespájzolni papírzsebkendőből, aztán uccuneki, társadalmi mobilitás, szimbolikus tőke meg az alkalmazott szociológia tudományágai!

Képzelhetitek, honnan indultam, ha jelenlegi állapotomban, két nap után, úgy gondolom, most már ember elé való kinézetem van. Tegnap egy ponton levánszorogtam a mosókonyhába, aztán egy perc múlva feljöttem bőgve, mert a hülye fejemmel nem vittem magammal papírzsebkendőt, és azt inkább nem részletezném, merre, melyik irányba, és milyen gyorsasággal folyt el az orrom ez alatt az egy perc alatt. Ordenáré gusztustalan bizonyíték volt a gravitációra, annyit mondhatok.

Na most én meg vagyok győződve arról, hogy alapvetően egészséges vagyok és teherbíró és mittomén, csak ez az őszi-téli “minden hónapban három nap intenzív takonykór” buli kerget az őrületbe, mert nyilvánvalóan ebben a három napban is tanulni meg tanítani meg szakdolgozatot témavezetni meg efféléket kéne, és ilyenkor jóformán semmire se vagyok alkalmas, viszont arra se igazán, hogy eldőljek, mint egy krumpliszsák, és megvárjam, amíg elmúlik. Kénytelen voltam rájönni, hogy ilyenkor lényegében úgy viselkedem, mint Tosca (mármint az unokahúgom Tosca): én is ordítva bócorgok fel-alá, amíg el nem nyom az álom a kimerültségtől, és taknyom-nyálam összefolyik.

Nyüff, ide nekem az orromra valami hámosító popsikenőcsöt. Holnap ugyanis természetesen tanítani megyek, és ezt lehetőleg nem úgy kéne, mint aki most lépett ki egy egzotikus bőrbetegségeket illusztráló lexikonból.