Tegnap egész nap úgy éreztem, mintha valami fura légüres térben lennék, és hiába kiabálok, nem hallja meg senki. Persze fölösleges túldimenzionálni, de amikor segélykérő leveleket küldözgetek szerte a világ oktatási ügyintézőinek, és nem kapok egyetlen választ se, akkor óhatatlanul is felmerül kusza agyam valamelyik sötét kis zugában, létezem-e én egyáltalán, vagy csak illúzió ez az egész: képzelem magamat, képzelem a macskákat meg minden mást is. A neptunnal például hiába vívtam meg a magam nyavalyás kis csatáját, fogalmam sincs, beiratkoztam-e vagy sem, mert mint azt korábban már jelezték, amikor még leveleztek velem, nem küld hibaüzenetet akkor se, ha tőből elpacsáltad az egészet. Nyilván amúgy a fejemben van a vákuum, nem pedig körülöttem, ilyenkor szokott történni az is, hogy egy héttel a jelszócsere után elfelejtem az internetbankos jelszavamat, és placcs, ezúttal is így volt.

Mindenesetre ma reggel arra ébredtem, hogy az egyik képzelt macskám szigorúan néz, az imént pedig a másik felmászott mellém a kanapéra, és elszántan simogattatta magát, szóval legalább olyannak álmodom őket, akik érdeklődnek irántam egy kicsit, és ez is valami. Pláne macskáknál.

Nna, megyek a bankba, hogy megtudjam, szerintük létezem-e. Arra tippelek, létezőnek fognak tekinteni, bár meglehetősen flúgosnak, de ezzel ki tudok egyezni.