Kezd kicsit elegem lenni ezekből az “embertervez – macska/wyrd/agyrágóbogár végez” partikból, már csak kábé két hetem van extrakurrikuláris dolgokkal marháskodni, és neki is láttam szépen, hogy gatyába rázzam azt a kötetet, amivel a tavalyi nyarat szoptam végig, mert van kiadó, van kiadói szándék, van egy két hét alatt kipofozható szöveg, remek. Hát ehhez képest ma reggel lényegében mindenféle szándék, előzmény és akarat nélkül elkezdtem verset írni, mint egy speeden lévő Sylvia Plath (a gázsütő továbbra sem játszik, nyugi).

Most Adam Dalgliesh versesköteteire próbálok gondolni meg Bohuska felügyelőre, aki egy cserbenhagyásos gázolási ügyet egy olyan vers alapján oldott meg, ami azzal ért véget, hogyaszongya “hattyúnyak, kebel, dob és cintányér,/ miért sírok egyre?”, de az agyrágóbogarak szívósak és kérlelhetetlenek, és eleve vesztésre állok, kurvaélet. Akik a múzsa csókjáról hadoválnak, nyilvánvalóan még nem találkoztak azzal, amikor az embert nem megcsókolja, hanem valagba rúgja a múzsa, esetünkben Erato, mindjárt írok róla is valami anyázósat.

Persze sokkal, de sokkal jobban tenném, ha most gyorsan lejönnék a versírási szerről, és ehelyett kiadható és kiadandó szövegeimet próbálnám nyakonfogni, de fogalmam sincs, hogyan csináljam, amikor úgy pattognak a rímek meg sorok az agyamban, mint egy marék pingponglabda. Valaminek mindenesetre történnie kell, mert az nem megoldás, hogy csak álljak itt a plafonig robbant hajammal, és káromkodjak, mint egy szódáskocsis. Ááááá.