Azt még legszerényebb pillanataimban is el tudom ismerni, hogy időnként igencsak képesek vagyunk belenyúlni a tutiba, a Repülő Kutató meg én. A házassági évfordulónk napját például testületileg utálja a magyarországi munkavállalók komplett közössége, ami még annál is nagyobb buli, mint egy hétfői házasságkötés esete, mert hétfő ötvenkettő van egy évben, és így simán eloszlik az utálat, de adóbevallási határidő csak egy, és nem lelkes tőle senki.

Az idei amúgy a tizenhatodik, és én a tradícióknak megfelelően ezúttal is vizsgáztatni megyek, bár most kicsikét csavartam a dolgon, és elviszem vacsorázni a csávót a Hajósinas Bistro nevű műintézménybe, ahol még nem jártunk, de mindkettőnket érdekel. Dunakanyar, négy nép konyhája, mit mondhatnék még. A poén kedvéért persze ez is egy másik faluban van, úgyhogy én Esztergomból jövök, ő Szentendréről, és Dunabogdányban találkozunk vacsorára. Az egész kicsikét arra fog hajazni, mint amikor Marina Abramovic meg Ulay performanszilag végigmentek a Kínai Nagy Falon két különböző irányból, aztán találkoztak a közepén. A különbség csak annyi, hogy mi nem búcsút intünk egymásnak a találkozás után, hogy aztán évtizedekig ne is lássuk egymás képit, hanem bezabálunk, aztán hazadöcögünk egy alkalmatos volánbusszal a macskáinkhoz.

Mint látható, szerfölött romantikus terveim vannak mára, de hát nekem amúgy is valahol másutt vannak a romantikareceptoraim, mint ahol elvárható lenne tőlük. Az alábbi például szerintem a legszebb zeneszám, amit valaha a házasságról írtak.

A sarkam persze továbbra is tragikus állapotban van, úgyhogy megint csizmanap, amiben az a röhögség, hogy ha nem lenne muszáj, akkor is csizmában lófrálnék amíg le nem rohad a lábamról, de ma éppen valami egyebet vettem volna fel. Mindehhez pedig még beköszöntött a Pampalini-szezon is a fejfedők tekintetében, “ön dönt – hülyén néz ki, vagy összeég”.

Döntöttem. Most pedig döngessünk, három reszkető elsőéves várja, hogy megszívassam óvodapedagógiából.