(Kicsit túlöltöztem máma a tervezett “programjaimhoz” képest – itthon kuksolok egész nap -, de hát adjuk meg az új ruhadarabnak a megfelelő körítést, ugye.)

Ha elég távolról és eléggé hunyorítva nézem a “szép új” pólómat, kétségkívül egy szelídebb fajta Desigual-koppintásnak, vagy mondjuk csak elegánsabban, -utánérzésnek látszik. Ezzel nem is vagyok különösebben elégedetlen, úgy tíz évvel ezelőtt fedeztem fel a Desigual-holmikat, és igen kellemeseket ábrándoztam azon, hogy majd ha elég gazdag leszek meg elég bátor, na akkor majd!… Aztán persze ebből se lett semmi, bátornak ugyan bátor vagyok már, mint egy vaddisznó, de még mindig nem elég gazdag, esetleg még mindig túl sóher. (Piszkosul túlárazott márkának érzem – még úgy is, hogy ebben a városban két olyan turkáló is akad, ahol külön állványon lógnak az uraságoktól levetett Desigual-cuccok.) Emellett valószínűleg sznob is vagyok, most már az én útvonalaimon minden ötödik nő Desigual-táskát hord, bár nyilván az én útvonalaimmal van a hiba.

Ebből a pólóból viszont egyetlenegy darab van a teljes univerzumban, most már éppen olyan hosszú, amilyennek szeretem a pólóimat, ráadásul összesen nettó másfél órányi munkát és aprócska pénzösszeget fektettem bele (ez utóbbit ha kétszáz forintra becsülöm, sokat mondok). Roppantul elégedett is vagyok vele, úgyhogy ezen felbuzdulva ma is odaülök a varrógépem elé. Holnap úgyis megint kezdődik a tudomány meg a ppt-gyártás.

(Ha esetleg figyeltek ilyesmikre, bevezettem egy új kategóriát a blogban. Egy időben híven referáltam arról, melyik rajtam lévő holmiban volt benne a mancsom/varrógépem, de aztán elaludt a dolog iránt az olvasói érdeklődés. Amennyiben újraébredne, a jövőbeli posztokban az “eská” kategóriával érdemes keresgélni.)