február 2015 havi bejegyzések

Elvonultam tanítani, bele a hóviharba. Az Úr legyen mindannyiunkhoz… de ezt már tudjátok.

A délelőttöt szövegek pofozásával töltöttem, most elkúszom némi eledelért (amíg még vasárnap is nyitva tartanak a boltok, használjam ki), aztán további szövegeket fogok pofozni, meg a holnapi tanításra készülök.

Bizony, csupa izgalom az életem.

Továbbra is műsoros papírzsepik szegélyezik az utamat, és mindez vajmi kevéssé segít a mai nap abszolválásában, de már voltam masszázson, boltban, most robogok tovább a könyvtár irányába – és ez még csak a kezdet.

Könyvtár után majd sütit sütök, és elrobogok meglátogatni régi egyetemi kutatócsoport-vezetőmet, a Professorét, aki persze Pesten lakik, szóval egy másik városig is elrohangálok a mai napon meg vissza, és természetesen nem lehet ugyanabban menni látogatóba, mint könyvtárba, hová lenne a világ.

De előbb tényleg a könyvtár.

(Nyilvánvalóan a hatodika az a nap, amikor az ember rájön, hogy totálisan idióta ruhatárat válogatott magának előre az adott hónapra – például egyetlen nemsajnálom cipőt, holott ez a sós latyak szezonja, és egyetlen szoknyát meg négy kardigánt, holott. Cserék várhatók minden mennyiségben.)

Duplanap, második felvonás:

A mai napot nagyrészt teán, narancsleven, mandarinon és banánon töltöm, miközben idegen létformákat gurgulázok fel a torkomból, és a fejemben cérnahangon mondogatja valaki: “Nem visszaesi, nem visszaesi”. Tényleg marhára nem lenne előnyös visszaesi, holnap jól fejlett rohangálónapom van, hétfőn pedig már tanítás.

A macskának is jó lenne nem visszaesi, mert az egyik lábujját már megint annyit macerálta, hogy újabb körömágygyulladás elé nézünk, ha nem hagyja abba, az pedig betadint jelent, birkózómeccseket és engem fülig lepő macskaszőrt.

Viszont legalább a hajszínemet is sikerült renoválni.

Gloria in excelsis Deo, végre láztalanul ébredtem, péntek óta ez az első eset. Úgyhogy gyorsan el is talpaltam értekezletre: ilyen dekoratívan, mint alább látható.

Kezdem megérteni, miért hordanak mások nadrágot. Nem kell sokat gondolkodni rajta, csak felrántja az ember, és már megy is a dolgára.

Na de hol van ebben a truváj, hö.

Kezdem úgy érezni, hogy nálam többet legfeljebb Sylvia Plath rinyált a takonyról, bár persze nem ez volt az elsődleges ok, amiért bedugta a fejét a gázsütőbe.

Nyugi, lelkecskéim, nekünk amúgy is villanysütőnk van.

Nagyon remélem, hogy holnapra végre már nem lesz lázam, mert reggel ismét értekezletem van, és az se lenne túl jó ómen, ha nem tudnék elmenni.

Asszem, ezt inkább nem kommentálom.

(Eredetileg azzal a címmel kacérkodtam, hogy “It’s All Right, Ma’, I’m Only Bleeding”, de aztán úgy gondoltam, tartogatom egy kicsit Bob Dylant a jövőre, leszek én itt ennél rosszabbul is, bár nem kéne.)

Jelen állapotomban úgy hiányzott három kilométer gyaloglás, mint a hátamra egy púp, de ha feladat van, akkor feladat van, nincs mese. Mindenesetre most igazi hősnek érzem magam, bár élek a gyanúperrel, hogy a világnak nem hősökre van szüksége úgy istenigazából, hanem egészséges és munkaképes emberekre.

Persze ezúttal se volt jobb stratégiám, mint a “gyerünk, öltözzünk bohócnak”. (A fotót amúgy még a sál-kesztyű-kabát előtti állapotban lőttem.) Most már ismét a kanapén döglök a laptoppal és egy kanna teával, de azért, tisztelt közönség, meg lehet csodálni azt a tizenöt centit, mely az új gatyámból látszik. Öt euró vala a jénai Cundában. (Az egész gatya, nem csak a tizenöt centi.)

(Ha valamelyest erőre kapok, lesz februári előrejelzés is, legkésőbb holnap.)