Tegnap du. sztrájkolt a Volánbusz, úgyhogy minden emberi számítás szerint csak egy olyan buszra tudtam volna már felmászni, ami későre visz haza, másnap meg úgyis vissza kellett volna jönnöm.
Hát így esett, hogy inkább kivettem egy hotelszobát a SzÉp-kártyás játékpénzeimből, aztán elmentem vacsorázni is ugyanezekből, miközben szépen sütött a lemenő nap. Elmentem turkálni is (nem volt nagy kapás, bár sikerült szereznem egy félelmetesen pinklila kis blézert), majd visszatértem kicsiny likamba, és műmécsesek meg sósmogyoró mellett múlattam a szárnyas időt.
A világ egy hülye hely, nem vitás, és én továbbra is ki akarom használni mindazt, ami ebből a hülyeségből jóleső és kellemes.
Megyek kifelé a langy takonyba a hatszornegyvenöthöz (ezek tanítandó percek) meg a nyolcszáznyolcvanhoz (ez egy busz). Annyira nem volt ma reggel semmi értelmes ötletem az őtözködéshez – hé, kétszer nyomtam be a telefonon a szundit! -, hogy előrántottam a rettenetes kockás ruhámat egy újabb kávés zoknival, emellé meg úgy gondoltam, ideje az elsősöket hozzászoktatni a színes harisnyáimhoz is, olyat eddig még nem láttak rajtam.
Ja, és hajat mostam. Az volt a legnagyobb hiba, teljesen fel van robbanva. Na mindegy, amúgy is elég robbanékonynak érzem magam, csak remélni tudom, hogy ez a munkázóig elmúlik.
Ennél hókább vagyok, csak amolyan leprasárga napfelkelte van az ablakon túl. Még ez is.
Nem tudom, milyen univerzumból nézik a világot, akik szerint ma is és egész héten jóidő lesz, így egyben. Szerintem nincs jóidő. Langy takony van, sok köddel, én meg a szokásosnál is nyűgösebb vagyok tőle, talán mert ez a hét amúgy is hosszú lesz és nyögvenyelős, hát még így ezzel a langy takonnyal. Mivel ma éppen nem megyek tanítani, gondoltam, kimászok a levegőre, de még mindig halogatom, mert olyan ocsmány köd van odakint.
Úgyhogy én most még mindig nyafogóruhában, a komódon meg a kimászós öltözék. Blöe.
Tegnap tényleg annyira elsodortak az események, mint azt előre sejtettem, a nagy készülődés meg ugrabugra közepette nemhogy fotózni nem volt idő, de még a pofámat kimázolni se. Igaz, a vendégek főként amúgy is evéssel, ivással meg beszélgetéssel voltak elfoglalva, és elvittek kiszelektált készleteimből egy zsáknyi ruhát. Azt hiszem, nem érezték magukat különösebben rosszul. A szőrösök meglepően cukik voltak velük, igen, még Poci is. Simogattatta magát, és erre azért régebben ritkán volt példa.
Mindenesetre mindebből sajna csak egyetlen valamit fotóztam le: a távozás utáni asztalt. Rossz, lusta blogger vagyok, pfuj.
Akkor én most nekigyürkőzöm a romeltakarításnak, nektek meg nesztek a szokásos vasárnapi galeri Fapipától.
Ezt beteszem ide, hogy lássátok, ma is voltam piacon, de a mai nap további extrákat is tartogat: délután nőbarátaimmal Diwalit tartok a szokott eljárás szerint, amely úgy fest, hogy etetem és itatom őket, valamint megpróbálom rájuk sózni a hordatlan ruháimat, mindeközben akkor jön és akkor megy mindenki, amikor neki jólesik. Szintén a szokott eljárás része, hogy a lakás éppen fut elfele, és én most gyürkőzöm neki a hatodik féle sütifőzinek, mert már eleget ázott a feles sárgaborsó. Ja nem, a hetediknek, ha a már megfőtt mung dalt is beleszámolom, amiből kis lencsegolyók lesznek, ha megérjük.
Amennyiben nem sodor el egészen a sors, kaptok majd a délutánról is valamiféle képes beszámolót, de most tovaszökdelek, mert át kell tekintenem a kamrában a csatnifelhozatalt.
Kígyónak lábsó, madaraknak fogsor, muszikáknak kaja, sütikékbe csokicsepp, Eriknek meg egy spulni fekete cérna. Ja, ez utóbbi mégse, mire leérek, éppen kitör a rövidáruboltban az ebédszünet.
Ezúttal álmomban kissé vénhedő, de roppant fifikás rokokó bérgyilkosnő voltam, ami jelentős előrelépés a múltkori éjszakához képest. Cserébe viszont valamilyen tisztázatlan okból úgy beállt a nyakam, mint a patyolat, csak derékból tudok fordulni, mint Mr. Finch, ha még emlékszik rá valaki.
Mindezek után hajszál híja volt, hogy nyafogóruhában induljak dolgozóba, de azért mindennek van határa.
Mindeközben pedig, mikor én lerottyantam, a RK kezd megfickósodni, ma például már nem csak azt reszkírozza meg, hogy be a székesfőfaluba meg el a boltba, hanem egyből elfutamodik Bécsig. Merjünk nagyot álmodni, ja.
Micsoda éjszaka volt ez, uramatyám, a felét ébren fetrengtem végig, a másik felével meg úgyszintén jobban jártam volna, ha azt is éber fetrengéssel töltöm, mert válogatott hülyeálmok gyötörtek. Éjszaka volt álmomban is, és folyamatosan rokonok sorjáztak be a házba, ami lényegében ott esett szét körülöttem: szekrényajtók szakadtak le, megrágott cipőkbe botlottam bele mindenhol, minden szobában hangosan üvöltött a tévé, és irtózatosan összevesztem apósommal, aki komplett ülőgarnitúrákat hurcolt át a nappalinkon, hogy aztán kirakja azokat a teraszra. Ott üvöltöttünk egymás arcába tíz centi távolságról, én csak azt akartam, hogy tűnjön mindenki a francba, mert sehol sem találok magamnak egy csendes vackot, ahol aludni tudnék, ő meg folyton azt mondta, milyen hálátlan vagyok, és senki, de senki nem fogta pártomat, mindenki csak az övét, kikacagtak, kigúnyoltak, és még azt is mondták, hogy nem vagyok jó tanár.
Kinek hiányzik ez, ugyan kinek. Nyöszörögve ébredtem, és iszonyú nehezen tudtam összevakarni magam, de összevakartam, össze én.
Ha már van egy új ruhám, ugye nem gondoltátok, hogy ott hagyom heverni parlagon?
Ezúttal kivételesen nem akartam volna felvenni hozzá vicces zoknit, de a leghalványabb fogalmam sincs, a munkázó helyemen mekkora a cidri ezekkel az új fogyasztáscsökkentési eljárásokkal, úgyhogy evvan. Igaz, mostanra a zokniparkom olyan irreális méreteket öltött, hogy bármilyen színösszeállítású áutfithez akad benne vicces zokni. Ezen például kávégépek meg kávészemek vannak, úgyhogy ébrentartáshoz is megteszi, ha esetleg elkobozták volna menet közben a vízforralónkat, mint a munkavégzéshez nem kötelezően szükséges elektromos eszközt. (Ó, dehogynem szükséges! A múlt félévben még olyan is volt, hogy a négy akárhánykor kezdődő órára én láttam el kávéval a diákokat, mielőtt kiájultak volna a padból. A szopornyica alatt elvitték a kávéautomatánkat, és azóta se hozták vissza.)
Tegnap sütöttem egy adag tökös-csokicseppes sütit,
és persze mikor már elkezdtem bekeverni a tésztát, akkor derült ki, hogy elfogyott a lakásból az összes étcsoki-csepp, úgyhogy belga karamelles fehércsokisat és narancsosat voltam kénytelen beletenni.
Mindezek alapján úgy tűnik, mintha éppen megnyitnám a halloween-szezont, de valójában nem. Vagy mégis. Eh, mindegy.
Ja, még valami: csak ma reggel realizáltam, hogy a tegnapi bejegyzés volt ezen a blogon a négyezredik. Mivel úgysincs semmi érzékem a kerek évfordulók megünnepléséhez, ezt most itt hagyom.
Pinokkió hadművelet iksz. A mai napot előreláthatólag háziruhában ténfergem végig, miközben a lakást és a félév hátralévő részére vonatkozó terveimet próbálom gatyába rázni, közben meg ilyen-olyan kulináris és kézimunkai kísérleteket folytatok, de tegnap egész rendesen fel voltam öltözve*, úgyhogy beküldöm a tegnapi magamat, mert miért ne.
Némi bánattal, de egyúttal belenyugvással értesítlek, hogy ez a ruha repülni fog a szekrényből. Nem ok nélkül teszi, valójában csak akkor néz ki jól rajtam, ha fele se látszik. Be kell látnom, hogy nem az én alkatomra és magasságomra van méretezve a drágám, átalakítani meg nem lehet, mert mindehol hímzések, szegélyek meg darazsolások állnak a kísérletek útjába. Ettől még persze el lehetne ketyegtetni a szekrényben (van itt ruha annyi, mint a ragya, és közte vannak ám nem-egészen-az-én-méretem darabok is csőstül), esetleg kettényisszanthatnám derékban, hogy csak a szoknyarésze maradjon, de augusztus elején egy csajbuliban afféle hirtelen ötletből felpróbáltattam Vaszilisza barátnőmmel, és neki sokkal jobban áll, mint nekem. Szóval tessék megnyugodni, a ruha jó kezekbe kerül.
Bárcsak mindennel ilyen könnyen el lehetne érni, hogy jó kezekbe kerüljön.
* Elmentünk bótba. A RK úgy gondolta, megreckírozza az Emesébe ülést, úgyhogy megejtettük a heti nagybevásárlást. Nyilván én voltam hozzá a hórukkasszony, de leginkább azért, mert hiába mozgékonyult sokat, időnként a legszigorúbb pajdagógosznéni hangomon közlöm vele, hogy “majd én!”. Mint ezt már elmagyaráztam neki, ez a józan önzés hangja is, mert kispöcsöm se akarja, hogy megint hátán feküdjön, mint egy felfordult bogárka, én meg körülötte ugráljak. Van nekem ennél jobb dolgom is bőven, ugye?
Tudom, hogy még rühesmód hajnal van, nemhogy a nap nem jött fel, de még a hold se ment le, de én itt vagyok ébren, a fotók meg itt vannak Fapipán, erisszük. Vasárnap, galéria.
Attól tartok, a következő időszakban, amíg csak le nem potyognak a levelek, annyi tarkabarka növényt meg miegymást fotózok le úton-útfélen, amennyi csak belefér.
Ma egyébként továbbra is molyolok és szöszölök, a túl nagy ruha átszabásánál ugyanis egészen röhejes akadályaim lettem: az egész lebernyegben van vagy két és fél folyóméter anyag, de éppen onnan hiányzik egy kétujjnyi ficnire való, ahol nekem szűkítőt kellene varrnom bele. No sebaj, ügyeskedem vele valamit, mert a mai vasárnapra esik a szokásos minden-hónap-harmadik-vasárnapján ántik piac és zsibi, és én eltökéltem, hogy addig le nem mehetek bele, amíg ezt a nagyon fontos dolgom el nem végzem. Dixit.
Most vettem ki a kenyeret a sütőből, mert ha az ember hajnalban a szomszéd kakasával egyidőben kukorékol fel édes álmából, akkor legalább töltse valamilyen hasznos tevékenységgel az időt, amíg felébred a másik kétlábú is a házban, és lel lehet menni a piacra.
Mert persze lemegyünk.
Utána meg vissza. És akkor nekieshetek ezeknek itt:
Igen, ezek a már beharangozott túl nagy ruha és túl kicsi póló, a kettő kombinációjából meg nyilván valami olyasmi jön össze, ami boszorkánykalapot és seprűt igényel kiegészítőként, de hát annak is mindjárt itt a szezonja.
Közben amúgy tegnap kiderült, hogy a spórolási intézkedések eredményeként kapunk a nyakunkba egy irreálisan hosszú téli szünetet, amiben ugyan van egy vizsgaidőszak, de mivel dec19 és febr27 között a munkázó helyemnek még az ajtaja is be lesz zárva, olyan újratervezésekbe kell kezdenem, hogy csak hajaj. Na mindegy, nekem most nincs türelmem az aggódáshoz, sőt, már egy ideje nincsen, és majd egyszer el is mesélem, miként következett ez be negyvenöt évnyi permanens aggódás után.
Megyek a fényzőgépek kórházába, mert állítólag nagyon kiabál utánam az a masina, amit tisztíttatni adtam be. Vajon hogy fogom elmagyarázni majd neki, hogy van mááásik, vajon hogy.
Ha senki nem tojik bele a palacsintácskámba, igazi, veritábilis hétvégét tudok tartani, és az ránk is fér, mert a kazettás magnót még mindig nem próbáltam ki, és tegnap turkáltam magamnak egy túl nagy virágos ruhát meg egy túl kicsi csíkos pólót, a kettőből meg csinálni akarok valami hordhatót. A szövetgombáknak is ideje nekiugrani.
Most viszont futok elfele, hogy minél hamarabb visszajöhessek álmodozni a ficnijeim és átalakítandóim közé.
Ma úgy megyek dolgozóba, hogy a táskámban van a RK három kiszuperált inge meg négy frissen vásárolt fakanál. Az élet egyre hülyébb, és én igen elszántan próbálom élvezni a hülyeség azon részét, ami élvezhető.
Én még mindig a lektorálást utálom leginkább a világon, bár majd ha befejezem, valószínűleg hátrébb lép kicsit a listán, a pacal meg a magyar köznevelés szétbarmolói pedig előbbre (bár ez utóbbiak most sincsenek nagyon hátul). Hajnal óta ezzel a rézbaszással tökölök, mert délig mindenáron be akarom fejezni.
Legalább annyi, hogy valamikor reggel hat környékén mindkét szőrös családtagom megtisztelt támogató jelenlétével, és kivételesen éppen le se rugdostak semmit az asztalról. Igaz, addigra már adtam nekik reggelit.
Nem akarjátok látni ti aztat, ahogyan én most kinézek, nem akarjátok.
A mai napra az volt a nagyon-nagyon tiszteletreméltó tervem, hogy dolgozni fogok, mégpedig abban a tudományos tevékenység kategóriában, ami tanulmánykötetbe szánt irományok szakmai és nyelvi lektorálást képezi, s mely nélkül nem adatik lehetőség a minőségbiztosítás sztenderdjeinek realizálására.
Csak néhány oldalnyit olvastam-javítottam még ki, de már most úgy fogalmazok, mint egy tudományos idióta. Hogy az az édes jó, útszélen bicikliző bádogKrisztus rúgná valagba a grafomániában szenvedő akadémiai nikkelbolhákat, de csapatostul, ha megkérhetném.
Nesztek inkább egy tegnapi Maci, hát nem cukker. És olyanokat se ír, hogy egyrésztmásrészt.
Van nekem ez a kipitykélt kabátom, anutám meg kedvet kapott ahhoz, hogy neki is kipitykéljek unalmas egyszínű kabátokat. Még van a szekrényben egy szürke, ami az enyémhez hasonlatos módon sárga pitykélést kap majd, de az téli. Úgyhogy a szezonális helyzetnek megfelelően előbb ezt pitykéltem ki, ni.
Maci is segített. Leginkább persze azzal, hogy nem akadályozott a melóban, de macskáéknál ez sem kevés.
Minden nap más - mindennap más 