Minden nap más – mindennap más

Azt nagyjából mindenki tudja, aki Firenzébe látogat, hogy a városra a legislegjobb kilátás a Piazzale Il David vagy Piazzale Michelangelo nevű helyről nyílik, ahová amúgy felvisz a 13-as busz is, és csak akkor kell hegyet mászni, ha az embernek úgy szottyan kedve.

Nesztek bizonyítéknak egy nem túl jó, de elég átfogó panoráma.

Ebben a méretben nem fog látszani, de a kép jobb oldalán két domb között a nyergen még a fiesoléi templom tornyát is be lehet azonosítani a távolban, én meg nagyjából az alatt héderezek a La Casinában, onnan jöttem el ide szájat tátani. A firenzei buszközlekedés hálózata remek, az időpontokat illetően viszont nagyrészt a “menj ki a megállóba, aztán reménykedj” módszere a biztos. Én a meglehetőst pocsék időjárás ellenére is reménykedő voltam, így sikerült is kábé ötven perc alatt átverekednem magam Firenze egyik végéből a másikba, és gyorsabban is ment volna, de a 13-as busz különösképpen hektikusan jár.

Mindenesetre ha nem áll rendelkezésre olyan ismerős, akinek a lakásából a Dómra látni*, akkor ez a tökéletes hely arra, hogy az ember felülről jól megnézze magának (és még belépődíj sem kell, mint a Boboliba).

Ha a panoráma baloldalára fókuszálunk, ott a városfal látszik,

a Dóm és a városfal közötti részen pedig ott vannak az Arno hídjai teljes pompájukban.

Na persze én nem a kilátásért jöttem fel ide, az csak afféle bónusz volt, hanem ezért:

A fotót a Ponte alla Graziéről lőttem, amikor már lemásztam a hegyről, és át az Arnón. Az ilyen képekről nehéz megállapítani, de a San Miniato tényleg magasan van, még a panorámás kilátónál is sokkal magasabban. Ilyen, amikor az ember ott áll előtte, ni:

Ez egy most is működő bencés kolostor templomja, ebből kifolyólag nyitva áll a közönség előtt délelőtt meg délután, középen sziesztaszünet, de ne számíts rá, hogy különösképpen sokat foglalkoznak veled. Éppen folyik bent valami restaurálás-féle, különböző jómunkásemberek dörömbölnek létrákkal, odakint a temetőben a járdát pucolják valami berregővel, a főhajó fele le van zárva kötelekkel, hogy ne hordd be a sarat (amikor bementem, éppen akkor mosta fel valaki az alábbi képen látható padlórészt egy mindközönséges rongyocskás partvissal), és általában is le van zárva a templomban jó néhány olyan rész, amihez semmi közöd.

De ami marad! Lezárhatnak bármit, akkor is szinte a képedbe ordít az a szigorú szimmetria, ami jóformán csak a románkori templomokban érhető nyomon,

és a boltívek! meg a freskók! meg a boltívek! meg a freskók!

Aztán persze kijössz enyhén szédelegve, és amikor lemászol a lépcsőkön, ott van ez:

Tippem szerint az esküvő valamikor fél év múlva lesz majd Szöulban, de az egész nem ér semmit, ha nincsenek hozzá elég kafa fotóid, háttérben Firenzével. Miközben totyogtam lefelé, és a bige körül ott pattogott a sminkes, az öltöztető (az a néni ott, ő rendezte el a ruharedőket, aztán nagy ceremóniával befodrozott még a nőszemély mögé három méter fátylat), a két fotós, a partvonalról meg instrukciókat ordibált a szmokingos vőlegény, na szóval eközben nekem az LGT-től az jutott eszembe, hogy “hát zsebrevágod, s ha nem jól figyelsz, ő is zsebrevág”. Firenzének voltaképpen mindegy, hogy csak háttérként használják, de ennek a svadronynak enni, inni meg lakni kell valahol. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez a város anno nem a művészetből gazdagodott meg, hanem a kereskedésből, és ezt a jó szokását minden bizonnyal azóta sem felejtette el…

* Én ezen tényleg már csak röhögni tudok, de a Dóm pünkt olyan, mint a Párizsban játszódó amerikai romantikus filmekben az Eiffel-torony. Más magyarázatot nehezen találok arra, hogy minden, de minden ismerősünknek, akivel erről beszélgettünk, látszik az ablakából, kettőt már ellenőriztünk is, oszt valóban. Nekünk nyilván nem, de mi tényleg az erdőszélen lakunk, most például, amikor írom ezt a bejegyzést, valahol egy kerttel odébb vadul kukorékol egy kakas.

Kezdjük onnan, hogy azért a sorszám, mert még visszamegyek, ez ugyanis nem volt tervbe véve, pontosabban de, csak éppen nem tegnapra. Tegnap én mindenféle cél és terv nélkül indultam bele Firenzébe, mert megtehetem, és az ilyesmik hozták eddigelé a legjobb eredményeket.* Tulajdonképpen három megállóval előtte szálltam le a 11-es buszról, és eleve azzal, hogy “oké, itt jó lesz, nem akarok elmenni a Santa Maria Novelláig”. Aztán mentem összevissza (én még mindig nem tudom, merrefelé tartok Firenzében, amikor elindulok, de ez nem különösebben zavar), és ez addig folyt, hogy egyszer csak itt álltam, ni.

Oké, mondtam, tekintsük úgy, hogy ez egy ún. predesztináció, nézzük meg, mivan.

Na mármost vagy ők nem voltak teljesen pontosak abban, milyen feltételekkel lehet bemenni, vagy én vagyok kótyább a szokásosnál, de volt egy olyan opció, hogy bemehetsz imádkozni csak úgy, nuku templomlátogatás. Perfetto, mondtam én, úgyis lenne ezügyben teendő, anyám éppen egy durva fogászati hacacáré közepén van, én Firenzében, szóval akkor megtárgyalom ezt az Úrral, kérem, köszönöm, ámen, majd később visszajövök nézelődni is.

Ahogy azt Móricka elképzeli. A kerberosz néni az ajtóban úgy hajtott el, mint a sicc, belépés csak jeggyel, ott a pénztár, hét euró ötven. Erre persze lehetett volna azt reagálni, hogy akkor dugjátok fel a seggetekbe a komplett Santa Maria Novellát, én viszont ehelyett jámboran megfordultam, és odakutyagoltam a jegypénztárhoz, miközben szózatot intéztem az Úrhoz, hogy nem adod magad olcsón, hejj, amikor be akarok menni a házadba beszélni veled.

Gyerekek, a legjobban elköltött hét euró ötven volt, amióta Firenzében vagyok, bár erős a mezőny, tegnapelőtt vettem egy félkilós Grana Padanót (DOP) hat harmincért az Esselunga akciós konténeréből.** A kerberosz néni előrántott egy lefóliázott kartondarabot, amin elmutogatta, hogy templom, kiskerengő, nagykerengő, refektórium, múzeum, én meg már rögtön tudtam, hogy mivel töltöm életemből a következő két és fél órát, esetleg hármat, de ki számolja.*** És lőn.

Az Úrral viszonylag gyorsan lerendeztem a dolgokat, kértem egy kis támogatást a családomnak, különös tekintettel az épp folyamatban lévő fogászati hacacárékra, valamint megköszöntem neki Firenzét – azt is, hogy létezik, azt is, hogy most éppen én is benne vagyok, valamint azt, hogy nem hótt meg háromévesen torokgyíkban az a számtalan festő, szobrász, sajtkészítő, balett-táncos és kőfaragó, akik miatt érdemes ide jönni. Aztán nekigyürkőztem a lődörgésnek.

Ez itt továbbra sem lesz turistablog, mert nincs okunk rá, amióta a seggünk alatt az internet, fél óra alatt annyi információt összegyűjthettek a Santa Maria Novelláról, amennyinek a feldolgozására további hetekre lenne szükség, a képek is jobbak, mint amiket én lövök, de azért persze kaptok fotókat is. Mindenekelőtt viszont szeretném leszögezni, hogy Firenze és az ide látogatók egyaránt el vannak kényeztetve, de piszkosul. Amíg én ott bent lődörögtem, jóformán alig voltak mások rajtam kívül, mert annyi más híres látnivaló is van a városban, a Santa Maria Novellát főként szelfizéshez használják a turitnyák, ma is billegett ott egy csomó bige a napsütésben, miközben a faszijaik a megfelelő szögből csattogtaták az okostelefonokat, úgy, úgy, emeld még feljebb az állad egy kicsit, tökéletes. Pedig bent a templom annyira tele van az elképzelhető legtöbb mindennel, hogy azt hiszem, ez a fotó mutatja meg leginkább, mennyire.

Másutt egy egészen épen maradt tizenhatodik századi freskót bársonykötelekkel kerítenének el, itt meg eléje baszarintják a tűzoltó-készüléket, mert ugyanazon az udvaron van még további ötven darab freskó, és azok nagyobbak és jobb állapotban vannak.

Az udvaron.

A templomban önmagában is el lehetne tölteni három-négy órát csak azzal, hogy az ember végigböngészi az összes akármit, amit a tizenharmadik század óta belehurcoltak és -építettek. Itt-ott szinte látod magad előtt a mestert, amint a fejét vakarja, na ugyan hol találunk egy üres likat, ahová besuvaszthatnánk egy Sforza sírját vagy egy Ghirlandaio-freskót.

És akkor még ott van a múzeum, ahol nincs sok holmi ugyan, de akkor is, frissen restaurált Uccello-freskók meg ereklyetartó faszobrok meg hímzett miseruhák és aprólékosan szőtt oltárterítők vannak csak úgy mellékesen odasuvasztva, mert a templomban már nem fértek el.

Ja, és a Spanyol Kápolna. Oda is vissza kell menni.

Aztán végül persze kijöttem, mert tényleg csak kis dózisokban lehet fogyasztani ezt a rengeteg mindenfélét, és mentem még pár kört a városban, majd (tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő módon) kilyukadtam egy turkálóban, ahol ma minden négy euróba került, de erről majd később mesélek. Mindenesetre a napom pont ott ért véget, ahol elkezdődött, busszal meg a Santa Maria Novellával. Jaja, ez ugyanaz a templom, csak a túlfeléről nézve.

Szeretem a keretes történeteket, na.

* Eddig már kétszer faragtam rá arra, hogy célzatosan elmegyek valahová, ahol aztán kiderül, hogy az adott izé aktuálisan nem agnoszkálható, egyszer a fiesoléi piac volt ez, egyszer meg a Santa Croce előtti nagy horgolttakaró-kiállítás, az utóbbi helyett viszont teljesen véletlenszerűen sikerült belefutni a Santo Spirito előtti bolhapiacba, amit havonta egyszer tartanak. (Igen, a két templom és a két tér két gyökeresen eltérő helyen van, az Arno két különböző partján. Mit gondoltatok, mitől van nekem folyton bokáig lejárt lábaksz?) Uhh, ezekről is írnom kell majd, figyelmeztessetek, ha elfelejteném.

** Azok veszélyesek. A konténerek is, a sajtok is.

*** Vakációban csak szökőnapokon hordok karórát, mert minek, most pedig annyira vakációm van, amennyire ez csak elképzelhető, élek a világba bele, a telefonom meg egy krumpli a táskám alján, és pont ott van a legjobb helyen, csuhaj.