Meteorológusok: 13 fok, szemerkélő eső.
Mink: mennyünk ki a kertekbe, ott most biztos nincs tömeg!
Hát, nem volt.
11/73 – Szüret
Ez egy olyan hét volt, amikor hun az oldalamon döglöttem, és közben új horgolásmintát tanultam, meg a régi horgolásokat buzgeráltam, hol pedig húszfokos emelkedőkön döngettem fel-alá Fiesoléban. Közben pedig hol derű volt, hol ború, hol meg egyenest zápor és szivárvány. Az első képtől vagyok a legboldogabb, ugyanis azt már tudtam elméletben, hogyan szüretelik az olajbogyót, de most láttam is élőben, váu. Galéria!
11/72 – Márton és a mosás
Márton-nap van, amikor a babona szerint zabálni kell, ámde nem szabad mosni. Mondhatni, egy-nullra állunk, mert ugyan a vendégeink torokgondok miatt lemondták a villásreggelit, de ez nem gátolt meg minket abban a Repülő Kutatóval, hogy édes kettesben megtartsuk, legfeljebb kevesebb felhajtással.
A kajákról bármikor szívesen adok felvilágosítást, ha érdekel.
Mosni viszont muszáj, és itt a művésztelepen valamilyen okból hétvégeken javallott, a RK legalábbis ezt vette ki abból, amit beköltözésekor magyaráztak, ilyenkor ugyanis olcsóbb a víz meg az áram vagy mittomén. Az is lehet, hogy félreértette az egészet, és én most emiatt mosom el a jólétet, gazdagságot és az összes többi hóbelevancot a jövő évre, de mosni necesse est, két gépnyi szennyest hurcoltam be a fészerbe, ahol a mosógép lakik.
Egyúttal ez az oka annak is, hogy nem kaptok rólam fotót, mert a napelemes szárítógépem pont ott szoktam felverni, ahol a szelfijeimet lövöm magamról.
Amúgy persze fel vagyok öltözve, és természetesen új merényleteken dolgozom,
amíg a RK egy hasonszőrű akárkivel randizik, aki Rómából ugrott át megbeszélni vele valamit.
Délután amúgy lehet, hogy elmegyek járni egyet csak úgy, de még nem járt le a második töltet a fészerben, úgyhogy addig is elvagyok itt, mint a befőtt. Libabefőtt, hogy a Márton-napnak is megadjuk a magáét.
11/71 – Szita-szita péntek
A mai napban megint az a leitmotiv, hogy jön Pamela takarítani, én meg közben arra vigyázok, ne fusson világgá Massimiliano, a Töketlen. Alapvetően amúgy nincs neki futhatnékja, de ma például egy mókus vágtatott végig az udvarunkon, és a szőlősben is mindenféle perfid madarak ordítoznak egymással a giliszta felháborítóan magas áráról, szóval jobb félni, mint megijedni, egy macska optimizmusa mindig nagyobb még a seggénél is, pedig ő abban sem áll rosszul.
A cirmos legalább ma még nem járt erre, a múltkori negligálás csak egyszeri alkalom lehetett, mert tegnap ismét üvöltöttek egymásra a veranda ablakán keresztül, és Maci tényleg rettenetes módon képes ordítani. Erre eddig nem volt példa, persze az is igaz, hogy eddig nem dugták oda az ablakához az orrukat mindenféle gyanús cirmos macskák.
Hát ezek mennek itt meg a bárányfelhők,
bár azok most inkább juhok, nagyon esőre áll az ég pofája.
A tegnap esti vacsorával kapcsolatban viszont szeretnék mindenkit megnyugtatni, aki úgy gondolja, fene az én jódolgomat, hogy az antipasti elég kellemes volt, de utána a világ legszárazabb, faszénen briketté varázsolt csirkemellét ettem meg egy marék ződ levéllel, és ezek után még haza is kellett másznunk az esőben a toszkán dombokon keresztül.
Holnapra viszont vendégeket várunk villásreggelire, szóval lesz itt még érdekesség dosztig.
11/70 – Grappa
Gondolom, a virágocskás hűtőmágnesek elfedték kissé a tényt, hogy ma még asse blogoltam be, mi van rajtam. Nos, a délelőttöt nyafogóruhában lébecoltam át, mert estére kell kivágnom a magas cét, már amennyire ez jelenleg éppen telik tőlem. Nédda.
Mindehhez még valószínűleg előkotrok egy sálat is az időjárásra való tekintettel, de én kérem vacsorára vagyok hivatalos. San Domenicóba, ami ugyebár a hegyen túl van. Gyalogláb. Setétben. A RK konferenciahaverjaival, akik úgyszintén repülő kutatók, fejenként legalább öt kötettel per kopf, a szélrózsa minden irányából összevissza.
Aztán meg itt vagyok én, aki amúgy kinevezett főiskolai tanár vagyok és szakfelelős egy ún. vezető magyar egyetemen, PhD fokozatom van irodalomtudományból, ahhoz kapcsolódóan a három vagy négy legjelentősebb szakértő között vagyok egy közepesen obskúrus témában, saját polgári nevem alatt három kötettel rendelkezem, valamint több alkalommal is publikáltam verseket és szellemes esszéket olyan kicsinke folyóiratokban, mint például az Élet És Irodalom meg a Korunk. A délelőttöt viszont csüdig horgolófonalakban gázolva töltöttem egy firenzei erdőszéli kulipintyóban, koreai krimisorozatokat vizonálva, miközben menstruációs görcsök csikarták a jonhomat.
Még beküldök a kontyom alá egy löket grappát a miheztartás végett, aztán nekigyürkőzöm a terepsétának, aminek a végén a témáiktól felajzott történészek és Chianina marhából nyesett T-bone sztékek várnak, remélhetőleg további grappákkal. A telefonomon ugyan van lámpa (hé, a Nokia a legkeservesebb nordikus telekre is készült, egy ehhez hasonló telefon fényénél fél tucatnyi erasmusos vendégtanarat levittem egyszer egy tóparti szaunától Turku-külsőig), de azért viszek magammal egy ledes rénszarvast is a világítás végett. Merthogy nyilván azt is hoztam magammal ide, a reneszánsz bölcsőjébe és a tizenakárhány fokos kaptatók közé.
Ez a világ irgalmatlanul hülye hely, na.
Eská 11/12 – Zajos Tücsök és a virágok
Helyszűke és reális megfontolások miatt nem hoztam magammal sem Eriket (ezt sajnálom kissé), sem Bélát (valljuk be, addig jó, amíg ez így esett), ámde itt van Zajos Tücsök, ami a ragasztópisztolyom. A múltkor mutogattam nektek azt is, az énfajta hörcsögöcskék milyen virágokat horgolnak a fonalmaradékok maradékainak maradékaiból – nyilván behajintottam pár maréknyit a hobbiszatyromba is, hátha meg tudok szabadulni tőlük. Adjuk hozzá még azt, hogy a La Casinában van egy hűtő, én pedig megtaláltam az egyeurós boltot, ahol hűtőmágneseket is tartanak, és már itt tartunk, ni.
Negyedórával később meg itt:
Ha már előkotortam Zajos Tücsköt, a többi virágot is felapplikáltam hirtelen, de ezt egy következő bejegyzésre tartogatom, mert ott azon a helyszínen több merényletet is elkövettem…
Intermezzó – Fiesole, megint
Szerintem zárjuk ezt rövidre, mielőtt kollektíve epeömlést kapunk. A RK-nak január végéig ebben a Villa Salviati nevű palotában van az irodája,
amit ezen az útvonalon szokott megközelíteni,
az iroda a legfelső emeleten található, és ez a kilátása neki.
A legfelső emelet viszont kívülről körbejárható, úgyhogy ha a tudomány közben arra szottyanik rá kedve, átmegy a túloldalra, és megnézi fentről ezt:
Ja, a háttérben pontosan az van, amit sejtetek.
Dio mio. És ezek után még átmentünk a még-ennél-is-faszányosabb Villa Badiába
egy kávéért, amit a teraszon ittunk meg egy mittomén hány száz éves kőasztalról.
Nem volt túl jó kávé, a kroászán meg kifejezetten rágós volt, és ez engem valamiért megvigasztalt egy kissé, amíg kivonultunk a kerengőn keresztül.
Most éppen nagyon érdekeseket gondolok a privilegizáltak helyzetéről a világban bele, meg hogy mindig van feljebb meg lejjebb. Ne értsetek félre, nem irigylem én ezt itt a képeken, inkább nyomaszt kissé.
Viszont állítólag a menza se jó. 😀
11/69 – Mérsékelt
Minél naposabb a reggel, annál nehezebb önfotózni, hívjuk ezt talán a firenzei paradoxonnak. A maiba még bele is kellett vakuznom, mert anélkül csak a napsugarak játéka látszott belőlem, és így is ez lett a legjobb, amit sikerült összehoznom.
Ránézésre elég fickósnak és harcrakésznek látszom, de ez a legkevésbé sem igaz, a belső részeimet pl. nem akarnám megtekinteni, ott most borzasztó dolgok zajlanak. Ma viszont muszáj kidöngetnem a házból, egyrészt mert betétre van szükségem (pfuj), másrészt pedig a RK rettenetesen belelkesedett attól, hogy én viszonylag kevés nyígással és zokszóval hajlandó voltam felkúszni Fiesole tetejére, úgyhogy a nyuszikás vicc szellemében ma is oda megyünk, de ezúttal az egyetem épületeit akarja megmutogatni nekem a franciaparkkal meg egyéb izékkel, ha már úgyis ilyen szép időnk van. Én ugyan ezt most csak mérsékelt lelkesedéssel bírom abszolválni, de pofám lapos, a kihasználható lehetőségeket akkor kell fülön ragadni, amikor ott vannak, meg különben is, professzorfeleségnek lenni bizonyos kötelezettségekkel jár. (Itt most minden kedves olvasót felhatalmazom, hogy kiröhögjön.)
A fényzőgépemet nyilván viszem, úgyhogy valószínűleg újabb csodálnivalókkal foglak megörvendeztetni titeket, hát nem vagyok én marha jó fej, ugye hogy igen.
11/68 – Gázol
Tegnap végül nagy sikerrel renováltam a pipirost, aztán olyan szépen sütött a nap, hogy elmentem kószálni meg boltba.
Képet abból a megfontolásból csináltam, hogy egyszer kelljen, s jó, ha van. Mintha csak sejtettem volna, hogy mára (két és fél hónapnyi reményteli szünet után) megint átgázol rajtam a nagy anyatermészet, én meg stabil oldalfekvésben, teán és fájdalomcsillapítón fogom majd tölteni a napom nagy részét. Ja, meg csokin. Egy komplett cipősdoboznyi csokit hoztunk magunkkal, és még alig ettünk belőle, vehehe.
Azért, ha beüt az ibubéta, valószínűleg belefér majd némi lakásban matatás is. Vacsorát mindenképpen csinálok ennek a munkás embernek, másként mi hasznom vagyon ebben a világban, ugye.
11/67 – Rejtőszín
Ma csak a tegnapi szélfútta-napverte-mászkálós magamat fogom prezentálni,
mert a jelen realitásában már három órája azon győzködöm magam, hogy hajat kéne festeni.
Mindeközben Tökösboci és Signor Soriano átléptek a bőgés és ordítás fázisából a “meh” állapotába, mint a mellékelt ábra is mutatja.
Ha nem vennétek észre a cirmost, ne lepődjetek meg, remek rejtőszíne van.
Hja, nekem is valami remek rejtőszínt kellett volna választanom, nem ezt a pipirost. Ez ugyanis legutóbb több mint egy hónapja volt mázolva, és azóta lenőtt.
Grr, szedd össze magad, Ofélia, abban az országban vagy éppen, ahol a Covid alatt hirtelen megnőtt a hajfestékek forgalma, mert a népek nem tudtak elmenni fodrászhoz, de azért úgy gondolták, az igénytelenségnek is van határa.
Intermezzó – Fiesole
(Durván képnehéz és sokatdumálós bejegyzés következik, készítsetek be egy kávét vagy teát vagy effélét.)
Azok a félig-meddig megbízható információk, amelyeket összegyűjtögettem ideutazás előtt, helyi bolhapiacokról is meséltek, és nézzetek nyugodtan sekélyes kis izékének, de én azokat roppantmód szeretem, akár veszek ott valamit, akár nem. Az egyik honlap szerint minden hónap első vasárnapján szokott lenni ilyen Fiesole főterén is, az meg amúgy is tervben volt, hogy elmegyünk Fiesolébe, úgyhogy mikor tegnap az igen durva éjjeli zuháré után feltisztult az ég, úgy gondoltuk, megreszkírozzuk azt a fiesoléi kirándulást.
Hogy előre lelőjem a poént, bolhapiac nem volt egy szál se, de ez a legkevésbé sem zavart, mert ez nem az a program volt, amikor elautózol Makkoshotykára vásározni, aztán a vásárt elmosta az éjjeli zivatar. Fiesoléba pusztán csak Fiesoléért is el akartunk menni. Ez a maga módján elég vicces dolog, a RK például hetente négyszer-ötször is odamegy, ugyanis konkrétan Fiesoléban van most az irodája, ami egy igen dekoratívan nyírott parkra néz, de mi ezúttal nem oda mentünk, oda majd máskor. Most a települést céloztuk meg, és ez számokban azt jelentette, hogy kilenc kilométer gyaloglás 280 méteres szintkülönbséggel.
Mert azt ugye nem gondoltátok, hogy autóval megyünk, hehh. Az erdőszél, ahol lakunk, csak néhány pökésnyire van Fiesolétól, pedig közben még van egy San Domenico nevű település is, de mindezek többé-kevésbé össze lettek nőve, és nehéz megállapítani, hol ér véget az egyik, aztán hol kezdődik a másik. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, ahogyan a Dunakanyarban nőttek egymásra a települések, például Szentendre, Leányfalu és Tahitótfalu, amelyek esetében ugyan vannak településtáblák, de ezek csak igen hozzávetőleges információt adnak. Na ugyanez van itt pepitában, csak olajfaligetekkel és 280 méteres szintkülönbséggel, ami nem hangzik soknak, de speciel egy 18 fokos emelkedőt is abszolváltunk tegnap, és nem ez a legdurvább a környéken, van 22 fokos is.
Mindenesetre azzal kezdődött a parti, hogy áttotyogtunk az erdőszélen San Domenicóig.
Az utolsó képen ott lent a toronnyal San Domenico, ott fent a dombon meg Fiesole, szóval ennyire össze vannak nőve. Ha belenagyítotok a képbe, a jobboldali tuja fölött van egy torony, az a Fiesole főterén lévő templomé, ez itt ni.
Na oda mentünk fel. Ez így fotóról nem tűnik nagy bummnak, de azért igazi hősnek éreztem magam, mire a mászás végén kibukkantunk a főtérnél. Eleve nem azon az úton mentünk, ahol a busz meg a kocsik szoktak, hanem a meredeken, ami szerpentinek helyett mindközönséges tizenakárhány szintes emelkedőkkel operál, cserébe ott szuszog az ember körül a történelem,
amit éppen rendkívül elegánsan zabál az idő vasfoga. Az utolsó képen speciel a Villa Medici egyik eldugottabb-forma kapuoszlopa van, ami fölött kinőtt egy citromfa, mert ez a minimum. Közben pedig időnként szédítő panoráma nyílik Firenzére, az ember azt se tudja, hová nézzen.
A nagyobbik fotón jobbra a dóm, balra meg a Fiorentina-stadion segít a tájolásban, és mi valahol a kép balszélén túl lakunk egy kicsivel. Onnan jöttünk fel idáig, yeah.
Fiesole afféle elbűvölő keveréke a villáknak és szűkecske kulipintyóknak, ott sorjáznak egymás mellett, és az ember folyton felmászik valahová vagy le onnan.
Úgyhogy a sok mászkálás után mi bizony beültünk inni egyet a Casa del Popolóba.
Ha afféle “strong munkásmozgalom vibe” érzésetek van, az nem véletlen, ez afféle szakszervezeti faluház, könyvtár meg kocsma meg előadóterem, a kilátás pedig egészen szédítő, be sem lehet fogni mindet, pedig próbálkoztam, de nem lett valami nagy dobás, nédda.
A Fiesoléba járó turisták általában azon rínak, milyen piszok drága a falu, na hát ehhez képest mi azért a tálcányi cuccért (két pohár Amaro Montenegro nevű fűszernövényes körömlakk, amit a RK mindenáron ki akart próbálni egyszer, egy cappuccino és egy kis sör) kevesebb mint 10 eurót fizettünk. A RK amúgy azért tudott erről a helyről, mert október elején abban a két hétben, amikor még nem állt rendelkezésre a La Casina, és én otthon ettem a kefét, ő itt lakott tíz háznyi távolságban.
És ezek után visszamásztunk az erdőszélre. Ezúttal a szerpentines főúton mentünk le, és ott is volt néznivaló, hajaj.
Hát ez volt a tegnapi nap, és igencsak kegyesek voltak hozzánk az időjárás szellemei, mert mindvégig jó idő volt, bár néha majdnem lefújt a szél valamelyik lépcsőn…
11/66 – Cantuccini
Lugasban szárított ruhák, gránátalmafák az utcában és gombák a kertben, színes üvegből készült installáció az alkotóház mögött, Vespa a belvárosban, az asztalkánkon pedig horgolás meg cantuccini. Nem rossz ez, na.
Na persze ezen a hajnalon is zuháré volt, és Massimiliano, il Principe di Palmerino, ditto Idiota 3:50-kor kezdett el fel-alá mászkálni a hajamon. Óbégatva. Azóta kapott enni, az eső pedig elállt, szóval most megint nyugivan. Remélem, ez kitart egy ideig, ma délelőtt ugyanis át akartunk kúszni Fiesoléba, mert állítólag minden hónap első vasárnapján bolhapiac van a Piazza Minón, és én lenni kíváncsi.
Ha összejön, nyilván beszámolót is kaptok.
Intermezzó – La Residenza
Ma bevásárlás után éppen olyan kellemes kis mászkálóidő volt, de nem lehetett tudni, meddig tart ki, úgyhogy legalább körbemászkáltuk a birtokot, ami egy kétholdas-forma pagony és olajfaliget és szőlős és egy villa, ami alkotóház. Az olajfa-ligetet majd máskor mutogatom, most az épített kutyfüttyökre fogunk koncentrálni.
Az utolsó képen a villa hátulrul látható, a kép közepén pedig az a kicsi lapos háztető a a tévéantennával a mi kulipintyónké. Anutám kérdezte múltkor, hogy vannak-e szomszédok, amire én azt feleltem kissé hülyén, hogy nehéz elmagyarázni, és most már láthatjátok, miért. A La Casina ugyan különálló ház, de csak harminc méterre van a villától, mindehhez pedig teljesen szeparált, és nekünk továbbra is piszkosul jó dolgunk van, amit meg sem érdemlünk.
11/65 – Ciarán
Az írekkel csak a baj van, mondta viccből a RK, amikor értesültünk Ciaránról, én viszont kiegészíteném arra, hogy főként az ír férfiakkal van baj, tegnap Kenneth Branagh például meglehetőst felcseszte az agyam. Sőt, hozzáteszem, bárha csak az ír férfiakkal lenne gond, de azokkal is baj van, akik repülnek meg kutatnak*, meg persze a szőrösökkel is, akiknek már töke sincs**. Na de nézzük előbb Ciaránt.
Amióta itt vagyok, lényegében nem múlt el nap eső nélkül, és már kezdek egészen jól belejönni abba, hogy reggeltől estig tizenötször változik meg az időjárás, úgyhogy a tegnapelőtt esti vihart egyszerűen úgy tekintettem, hogy ilyen a toszkán november, most mit csináljak vele, ez van. Mint kiderült, ez marhára nem igaz, ezt a mostani felvonást speciel Ciaránnak hívják, és nekem a hírekből kellett megtudnom, hogy még neve is van. Meg halálos áldozatai Toszkánában, jaj. Úgyhogy a tegnapi napon én is meg a RK is felhívtuk külön-külön a saját anyáinkat, hogy megnyugtassuk őket, itt nálunk minden a legokébban oké, a kulipintyó áll, mint katiban a gyerek, a környező fákról csak olyasmi törött le, ami már el van korhadva, az is csak kicsike darabokban, meg egyébként is dombon lakunk, és otthon évi három ilyen viharon szoktunk átesni. Vagy ő rajtunk. Az én anyámról tudnivaló, hogy sokat aggódik miattunk, szóval abban nem volt semmi extra, hogy felhívtam, de anyósomnak csak most nőtt ki ez a tulajdonsága, amióta mindhárman itt pocolunk Firenzében a szőrössel, és én ezt roppant érdekesnek találom, mert miközben a kisfia a világot járja, maximum annyit szokott kérdezni tőlem, mit tudok arról, eszik-e rendesen a gyerek. Ehhez képest most afféle igazi jiddise máme módjára folyton kérdezget minket arról, nem hideg-e az idő, eszünk-e egyáltalán húst***, működik-e a fűtés, meg nem mosott-e ki minket valami az ürgelyukunkból. Én a magam naivitásában úgy gondoltam, hogy kevesebbet kell aggódni miattunk, amikor hárman vagyunk kupacban, de a jelek szerint nem, az aggódás mértéke egyenesen arányos a távollévő családtagok számával.
Annyira egyébként tényleg nem volt rémes a dolog, tegnap délelőtt-délben például gyönyörűen sütött a nap, mint a mellékelt ábra mutatja.
Percre pontosan fél órával a kép elkészülte után már jég esett, és a szél megpróbálta leszedni a La Casina tetejét.
Hát így vagyunk mink itt ebben a vircsaftban, és én ugyan még jelenleg pizsiben iszom a harmadik kávémat, de előbb-utóbb felöltözünk, és elmegyünk bevásárolni, mert fogyóban van a tej, tojás és hagyma, mi viszont továbbra is szeretünk főzni.
* Ma hajnalban 4:12-kor ébredtem arra, hogy ez a marha ordít mellettem egyet álmában. Mint kiderült, azt álmodta, hogy egy vonaton voltunk, ami egy folyóban haladt, a vagonunk lekapcsolódott a mozdonyról, és ott maradt a sodrásban, törölközőkkel kellett eltorlaszolni az ajtóréseket, mert a küszöb felett be akart törni a víz, és végül ránk esett a vagon hátsó fala, ami egyébként egy gardróbszekrény volt, vagy mi. Ezek után szinte azonnal visszaaludt. Én nem. Én ilyenkor már nem tudok, dögvész és lépfene. Természetesen ebben a pillanatban
** a szőrös is megérkezett, és rögtön azt akarta tudni, hol a kaja. Ennélfogva most mind a ketten elégedetten és telezabáltan húzzák a lóbőrt, én meg itt ülök a kanapén, kialvatlan vagyok, és nyűgös.
*** Ezt már tényleg nem értem, a sógornőm afféle on-off vegetariánus, néha éveken át sem eszik húst, és még életben van, szóval anyósom igazán megszokhatta volna az ilyesmit. Mi amúgy eszünk húst, csak most itt éppen nem túl sokat, nem tudom, miért. Hiányozni nem hiányzik.
11/64 – Bejár
Nyilván minden öröm meghozza az ő kaján és keserű gyimilcsit, nekem például a tegnapi kószálás közben kinőtt a talpamra egy igen kellemetlen hólyag. Ebben nincs semmi extra, az alattam lévő röhejesen érzékeny bébilábaksz előbb-utóbb fel szoktak lázadni. Én ugyan finom és kulturált módon azt szoktam mondani ezeknek a lábaksznak, hogy kussolszgeci, de azért általában ők nyernek.
Oh well. Ma amúgy is itthoncsücsü napot terveztem, mert a “kisadagos Firenze” koncepció a jelek szerint úgy működik legjobban, ha napjaim felét a La Casinában töltöm, másik felét odakint az urbánus vadonban, meg különben is ma délelőtt jön Pamela, és nekem ehhez itthon kell lennem, hogy Massimiliano, a Kajla felügyelet alatt legyen.
Ja igen, Pamela. Amikor beköltöztünk, még nem tudtam róla, de a RK sem, hogy a La Casinához jár takarítónő is, aki heti egyszer meggondozza a szanitereket és felületeket a konyhában-fürdőben, elviszi a szemetet, azonfelül felporszívóz és felmos. Emellett lecseréli a törülközőket, és lecserélné az ágyneműt is, ha nem hoztam volna magammal magánkészletet. Nos, ő Pamela. Nem tudom, mivel szolgáltunk rá erre az egészre, de nem baj, úgyis meglesz ennek a böjtje, amikor visszatérek majd koszos palotánkba, ahol egész télen boldogan tobzódhat az entrópia. Mindenesetre most ettől kifejezetten úgy érzem magam, mintha a száz évvel ezelőtti brit birodalom része lennék. Hé, de tényleg, mi a francot érezhetnék mást, egy angol írónő villája melletti kulipintyóban lopom a napot a firenzei dombokon. Személyzettel. És van egy hobbiszatyrom. Hogy az egész még kínosabb-viccesebb legyen, Kátya barátnőm hongkongi történeteiben gyakran előfordultak epizódszereplőként a filipina bejárónők, akikkel ugyanazon a folyosón lakozott egy kaptárban, erre meg én eljövök Firenzébe, és lesz hirtelen egy filipina bejárónőm. Tényleg az. Olasz filipina.
Majd ha teljesen belehülyülök a jóba, úgy fogadom Pamelát, hogy az egyik kezemben festőecset lesz, a másikban egy pohár gintonik, nyakamban harminckét nyaklánc, arcomon pedig révült artisztikum. Elképzeltétek?
Nem mintha a valóság kevésbé röhejesen festene.
Ezt a RK lőtte rólunk tegnapelőtt, és nem akartam, hogy kárbavesszen, túl jó fotó ahhoz.
Intermezzó – Street art
Igen, tudom, itt vagyok Firenzében, dugjam már be a pofám valami múzeumba vagy képtárba is. Nyugi, meglesz. Azt viszont ne felejtsük el (én legalábbis nem felejtem el), hogy erre a blogra elég nagy mértékben a fotók miatt járnak a népek. A statisztika legalábbis azt állítja.
Na mármost ami a képtárakban található, azoknak a műveknek a fotóit extra minőségben megkapni mindenféle albumokban, ránagyítva, magyarázattal, háttéranyagokkal, satöbbi. Vannak róluk ismeretterjesztő filmek meg honlapok meg minden az anyámkínja, így hát valószínűleg senkinek nincs szüksége arra, hogy például a Primavera kellően homályos fotójával éppen én örvendeztessem meg, ráadásul az Uffizi előtt várakozó sűrű, tömött sorokból ítélve leginkább egy olyan fotóval, ami a kép valamelyik fenti sarkáról készült, mert hogy egymást fogják leverni a népek előtte, az hótziher.
Ezzel szemben mi az, amiről nem fogtok venni vagy könyvtárikölcsönözni sehol semmilyen albumot, nekem viszont éppen van rá lehetőségem, hogy kószálás közben rájuk találjak, és megoszthassam veletek? Bizony, az az urbánus népművészet, aminek vannak ugyan ismert alkotói is (pl. Banksy), de nagyrészt csak úgy terem a falakon, mint a penész. Éppen ezért érdekes nekem, mert éppúgy az itt-és-mostról szól, mint az én jelenlegi nyaralásom vagy őszölésem vagy minekhíjuk.
Az alábbiakban a kószálásom közben talált példányokról van egy kiske galéria, és jól felismerhető, hogy vannak olyan alkotók is, akiknek több műve szerepel benne, de nem tudom róluk, kik ők, és ettől valamiért még izgalmasabb az egész.
Aki biztosan beazonosítható, az egy Blub művésznevű valaki, aki ismert popkulturális figurák képeit és klasszikus festményeket alakít át úgy, hogy a szereplőkre úszószemüveget rak, az alábbi kettő például az ő munkája. Klimt A csókjának kinagyított részletét már megpróbálta lekaparni valaki, de azért még beazonosítható, Albus Dumbledore még egészben van, de ki tudja, mire legközelebb errefelé járok, ugyanilyen állapotban találom-e.
A képek pontos helyét meg nem tudnám mondani még akkor se, ha vallatnak, mert csak csámborogtam, oszt lőttem egy fotót, amikor szembejött valami. Annyi biztos, hogy nagyobb részüket az Arno túlpartján fotóztam, az bizonyos szempontból még érdekesebb, mint az innenső, kicsit szedett-vedettebb és kevésbé turistacsalogató. Gondolom, nincs abban semmi meglepi, hogy emiatt nekem talán még inkább tetszik…
11/63 – Kijelentés
Ma van a 102. születésnapja annak a nagyanyámnak, aki ha most meglátna engem, rögtön azt mondaná, “hogy nézel ki, fijam”, és ez nem kérdés lenne, hanem kijelentés. Természetesen hiába is mondanám erre, hogy itt mászkálok Firenzében, és 18 fok van november másodikán, szóval úgy nézek ki, ahogy akarok, mert arra csak legyintene.
Az égen természetesen nem nagyanyámat monitorozom, hanem az időjárást, ami korán reggel még ilyen volt,
de láttam én már karón varjút, mint ugyanez a nagyanyám mondaná.
A mai napra azt irányoztam elő, hogy átmegyek a Ponte Vecchión. Tudom, hogy ez nem nagy terv, de ezúttal is a másik irányból fogok közelíteni, és a túlparton utcaművészetet fogok fotózni halomszám, amíg eljutok a Ponte alla Carraiatól a Vecchióig. Aztán persze beblogolom.
Ja, meg a buszokról is fogok írni, mert az is elég vicces.
11/62 – Dózis
Ma úgy gondoltam, nem megyek sehová, cserébe hajat mostam.
Mindemellett a hozzávetőleges irányban, amerrefelé nézek, ez látható,
és amikor ilyen kinézete van az égnek, azt ki kellene használni.
Oh well. A tegnapi napot végigmászkáltam, és ezalatt sikerült realizálnom, hogy ez a város számomra csak kis dózisokban fogyasztható, akkor is laaassan. Hadd mutatom be például, mikor jutottam legközelebb a Ponte Vecchióhoz
és a Signoriához.
Ez mindkettő tudatos döntés volt, az “inkább visszamegyek” fajtából. Firenzét kis adagokban eszegetem, mert másként ő esz meg engem, kábé két-három órán át vagyok képes igazán befogadni és odafigyelni és észrevenni, utána már pucolni akarok elfele, és megemészteni azt, amit eddig láttam.
Istennek legyen hála ezért a jelenlegi lehetőségért, tényleg vagy így kell ennek lennie, vagy pedig sehogy. Ha két napot kaptam volna, hogy végigrohanjak az egészen, valószínűleg már első este hüppögve ültem volna le valahol egy kutyaszaros sikátor macskakövére, hogy vigyetek engem ebből a városból, de most.
Szaporulat a szekrényben – A kék táska
Sohase mondd, hogy sohase. Nekem nem állt szándékomban újabb táskát szerezni, nem, nem. Pláne itt nem. Ma viszont mégis ez történt.
Azt nem merném megkockáztatni két hét után, hogy Firenzében nincsenek turkálószerű turkálók. Firenze nagy, én kicsi vagyok, és ugyan mostanáig már jártam három turkálóban (ebből kettőben csak a mai nap folyamán), de az a fajta ölég olcsó lánc, mint nálunk otthon pl. a Háda vagy a Cream, szerintem itt nincs, max. az számíthat annak, ahonnan ez a táska származik, de annak is kevés üzlete van. Lehetne mondani, hogy a körök, amiket rovok, se kedveznek annak, hogy a történelmi belvárosban belefuthassak effélékbe, de hát már két egyeurós boltba is sikerült belefutnom, pedig azokat tényleg nem kerestem. (Erről majd később. Tudjátok, hogy nem bírtam ellenállni!)
Mindenesetre az első, szinteszinte turkálószerű turkáló, amihez ma szerencsém volt, és ahonnan elhoztam ezt a táskát, a Via Faenzán van. Én nem azért mentem arra, hogy turkálót keressek, hanem mert a Via Faenza elég jó útvonal a menekülésre valamilyen eltervezett irányba. (Majd erről is beszélni fogok, nyilván. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy Firenze továbbra is nagyon sűrű, és már látom, nekem tényleg szükségem van hozzá ennyi időre, amennyit itt töltök.) A Faenzáról amúgy már tudtam előre, hogy van ott egy turkáló, oppardon, vintage shop, a Desii Vintage. Na arról elég rosszakat (is) olvastam, állítólag ott olyanok, mint a pokróc, pláne a távolkeleti turistákkal, és valaki vett már náluk hamis Guccit!, ami igazán skandalum. Én mindenesetre nem csináltam a dologból nagy kázust, simán besétáltam, oszt a köszönést leszámítva éppúgy leszartam a személyzetet, mint ők engem. Körbevonultam, megnéztem pár árucímkét, aztán pont olyan facile e disinvolta kijöttem, mint ahogy bementem, és nem különösebben zavartattam magam attól se, hogy egyetlen használt Hermès nyakkendő árából ki lehetett volna engem ruházni aktuális állapotomban, de cakumpakk, tetőtől talpig. (A nyakkendő ötven euróba fájt. Rajtam a legdrágább holmi a nyolc éve vaterázott Clarks cipőm volt, 7000 forint.) Mindenesetre ha talán véletlenül vágyna valamelyikőtök egy használt Prada táskára 850 euróért, húzzon bele, mert addig esetleg besétál egy olyan valaki Szöulból, aki nem olvasta a boltról a véleményeket, oszt lecsap rá.
Mindezek után igazán üdítő élmény volt egy pöttyel később belebotlani a Humana People Store-ba, ami egy lánc része, és meglehetősen barátságos összegekért árul olyan holmikat, amiket egy magyar turkálóban is találni, főként fast fashion márkák néhány éves darabjait meg olyan noname cuccokat, amikre már csak azért sem buknak a távolkeleti turisták, mert náluk állítják elő az összest. A táska például, amit én ma megvettem, valamilyen könnyed léptű kínai műállat bőréből készült, és ugyan hímeztem-hámoztam egy ideig azon, megér-e nekem 22 eurót, de végül úgy döntöttem, igen.
Ezért.
Hátizsákot nem hoztam magammal, leginkább azért, mert az összes hátizsákom jellemzően úgy fest, mint amire rá lenne stemplizve, hogy “hátizsákot hoztam magammal, mert hurcolnom kell dógokat“, és ami esetleg mégse, az vászonból van. Ez a firenzei időjárás tekintetében nem a legjobb döntés. (Jaja, utána néztem indulás előtt, ezek a legesősebb hónapok. Ez az utána nézés persze nem segített makulányit sem abban, hogy felkészítsen a napi tizenöt időjárás-változásra, de legalább nem hoztam magammal vászon hátizsákot.)
Akkor már volt nálam egy cekker, benne dógokkal. Például volt benne (más izék mellett) a szintén a Via Faenzán található Carrefour Expressből egy liter tej. Mivel erősen a menekülés irányába kacsingattam, nem strapáltam magam azzal, hogy átpakoljak a táskába, hanem a Piazza Adua felé vettem az irányt, ahol lesz majd nekem busz hazafelébe. Lokalizáltam a buszmegállót, aztán eltalpaltam a Conad City irányába, mert tudtam, hogy egy köpésnyire találok egyet. A Conad egy szupermarket-lánc, és nekem addig kellett bótba mennem, amíg volt a közelben egy, mert azt garantáltan tudtam, hogy hazaérkezés után elzuhanok, holnap pedig vagy lesz bót, vagy nem. A Coop ugyan azt állította az internetekbe, hogy holnap délelőtt nyitva tart, de én nem kockáztattam. Itt a busz is olyan, hogy megnézed a menetrendet az internetekbe, de azért jobban teszed, ha odamész a megállóba, aztán reménykedsz. Úgyhogy kijöttem egy újabb cekkerrel (hála néked Rossmann a tartós-hordozható cekkerekért, kettő is volt nálam a kicsi táskámban), aztán felzuhantam a buszra, és lezuhantam róla a végállomáson.
Hát kérem ott a végállomáson volt, hogy végre leültem egy padra, és pakolni kezdtem, mint Bogdán az üres boltban, mert azt már láttam, hogy az erdő széléig nem tart ki nekem az enerzsia a két cekkerrel, és valószínűleg félúton leülök ríni egyet a patakparton. Akkor már öt órája zabáltam Firenzét, ő is engem, és ez alatt az idő alatt csak a busz volt olyan hely, ahol ültem a seggemen, na meg a Via delle Termén egy éppen bezárt bolt lépcsője, amikor muszáj volt elővennem a térképem, mert ez az a város, ahol én továbbra is tizenöt másodperc alatt képes vagyok eltévedni.
Átpakoltam újonnan turkált táska/hátizsákomba mindent, amit csak lehetett, ott maradtam egyetlen pillekönnyű szatyorral, amiben csak két 99 centes kutyapóráz és három szintén 99 centes törlőruha volt (majd meglátjátok, nekem Terveim vannak, és az Úr óvjon meg ettől mindannyiunkat), egy zacskó salátakeverék, meg egy 40 dekás zacskó csipsz (ennek nem tudok ellenállni, na), és aztán fellódítottam a hátamra az új szerzeményt.
Aaah, az az öröm, az az élvezet. Mondhatnám, hogy ilyenről írtak anno szonetteket, de nem mondom, mert a szonett azokban az időkben, amikben most én térdig gázolok két eltévedés között, kizárólag a reménytelen szerelem témájára fenntartott műfaj volt.
Ennyi minden fért bele, mellesleg, és még nem volt teljesen tele, de aszontam, nem kockáztatok.
A macska csak bónusz, az mindenhová odamegy, ahol történik éppen valami.
Na hát így esett, hogy vettem magamnak egy táskát, ami természetesen úgy kilóg jelenleg az utazáshoz összeállított, gondosan színkombinált és aszeszorizált ruhatáramból, mint kinőtt tornacipőből a nagylábujj, de ezt megoldom. Meg szoktam.
11/61 – Átalmennék én az Arnón
Mint a dalban a csávó a Tiszán, csak én nem ladikot fogok használni hozzá, hanem a 11-es buszt, aztán az Arnón túl leszállok róla, és szép körívben visszamászok a Piazza de la Libertához. Ez is van olyan jó terv, mint a többi.
A fotó minőségéért nem kérek elnézést, később biztos jobbat tudnék lőni, de éppen most ebben a tíz percben nem esik az eső, úgyhogy addig ütöm a vasat, amíg nem vizes.
Ernyőt persze viszek.
Minden nap más - mindennap más 