Oké, Firenze jobban áll nálam a dekkolásban, de ő neki nem is kell az anyájával bokáig járnia a lábaksz.
11/95 – Mintegy tél
Az éjjel mínusz egy fok volt, úgyhogy végre elővettem a “télikabátomat”.
Azért az idézőjel, mert én ezt ugyan télikabátnak tekintem, és nincs is szükségem többre, de bizony a bennszülöttek nagy része paplankabátban jár már ebben a hőfokban. Anyám, bár nem bennszülött, dettó.
Legalább könnyebben be tudunk majd olvadni a tömegbe, amíg körberohanjuk Firenzét, vagy legalábbis annyit, amennyi mára belefér.
Adventi dekkolás 2023/3 – Vacsora előtt
A Szent Ideiglennek sem kell teljesen reménytelennek lennie, mondok.
11/4 – Mikroverzum
Nem is kell nekem nagyon elhagynom ezt a körletet ahhoz, hogy olyan vasárnapi galériát rittyentsek, mint az alábbi. Egyetlen kép sem készült a kert határain kívül.
Közben a való életben éppen arra készülök, hogy nemsokára átszelem északkelet-délnyugat irányban az egész várost, hogy felkanalazzam anyámat a FlixBus parkolójából. Drukkoljatok.
Eská 11/17 – Adventi téglatest
Három fontos lépés a recepthez:
1. Gyűjtsd össze az összes szóbajöhető aprószart.
2. Vágd vissza az aprószarokat a normalitás határáig.
3. Profit.
Adventi dekkolás 2023/2 – Alapok
Egyelőre ennyi biztos.
Meg persze hogy holnapra ezekből meg még a jóég tudja mikből elkészül egy adventi koszorúnak tekinthető akármi.
11/93 – Látszat
Ilyenkor szoktam mondani, hogy ne higgyetek a látszatnak, de elnézve ezt a fotót, inkább neki higgyetek, mint nekem, én ugyanis most panaszkodni fogok a szarfosmoslék éjszakámra, amit azzal kezdtem, hogy fél nyolckor bealudtam a tábori ágyon, azzal folytattam, hogy háromnegyed tizenkettőkor felébredtem arra, valaki tűzijátékol Fiesoléban* (WTF), aztán fél négyig fent kuvikoltam borzasztó karácsonyi romkomokat nézve (nem tudtam aludni, azért), és közben néhányszor majdnem megfulladtam a köhögéstől, a takonymanók ugyanis most már tényleg menekülőre vették, hurrá. Aztán persze hatkor megérkezett Tökösboci az ő egyszerű, de azonnali igényeivel, miszerint reggeli. Amióta egyke macska, nagyon verbális lett**, úgyhogy hiába mondogattam neki, anyunak még egy kicsikét aludnia kéne, addig nyafogott nekem, amíg megkapta azt a reggelit. És aztán visszaaludtam, egészen fél kilencig, remek.
Ma nem megyek sehová, úgyhogy csak azért van cipő rajtam, mert átexpediáltam a szennyest a fészerbe, és egész éjjel esett, a tiroli ciabatták pedig csak mérsékelten kompatibilisek a talaj állapotával. Most már viszont, mint látható, kisütött a nap.
* Már nem emlékszem, mondtam-e nektek, hogy a RK megnézte térképen, és mi tényleg Firenze szélén lakunk, a következő kert már Fiesoléban van. Amúgy amikor hazafelé jövök a kulipintyóba, a Via Lungo L’Affricón megyek végig, ami értelemszerűen az Affrico patak partján halad, és az egyik kanyarulatból elég jól szoktam látni a fejünk fölötti dombot.
Na az ott Fiesole.
** Amíg Poci irányította a bolondokházát, nem volt miért kommunikálnia, Poci ugyanis egyetlen pillantással képes volt cselekvésre késztetni minket. Most bezzeg Maci folyton csipog, nyafog, ajvékol, és más abszurd hangokkal örvendeztet meg minket. Tegnap például, amikor megékezett Pamela, ez a hálátlan dög ránézett, azt mondta, “BhuáÁ”, és felháborodottan bevonult a tábori ágy alá. Szép.
11/92 – Láng
Én még mindig nem vagyok csúcsformában, de végül is a jelen fényviszonyok között olyan mindegy, bármilyen formában lennék, akkor se látszana belőlem más, mint egy lángoló pacni.
Adventi dekkolás 2023/1 – Masni
Kezdünk, vaze! Pontosabban, én még a toporgás állapotában vagyok, ez a takonykór meglehetőst szétbarmolta a terveimet. Firenze, na ő már hetek óta dolgozik rajta. Amikor tegnapelőtt kikúsztam Matildával és a többiekkel a Saturból, ez a látvány fogadott:
Mint már említettem, idén sem hagyom ki a dekkolásos sorozatot, de az adottságokat kihasználva kábé fele-fele arányban lesz benne a La Casina meg a város. Ez ugyan nem Bécs vagy Graz, de az adventet itt sem aprózzák el, a Santa Croce téren például olyan vásár van, de olyan, hogy attól még a karintok és türingek is letennék a sapóikat. Én meg, hát ismertek már ahhoz, hogy tudjátok, én se nagyon fogom elaprózni. Most viszont harákolva jobbra el, mert ma ismét jön Pamela, és én a káeurópai asszonyok jó szokása szerint gyorsan takarítok egy sort, mielőtt megérkezik a bejárónő…
(Ha az előző évi merényletekre vagytok kíváncsiak, a jobboldali sávban a kategóriák között ott van az is, hogy “advent”.)
Eská 11/16 – Kis lépés nekem, nagy lépés a teáknak
Ha már annyit emlegettem a teákat, igazán megérdemeltek valami stílusos(abb) lakhelyet az eredetinél. Ezek drágicáim ugyanis ebben ültek már hetek óta, ami igazán megalázó:
Oké, én még sose voltam tea, de ha az lennék, nem szívesen laknék kiürült macsakeledeles dobozban. No de mire való az egyeurós bolt, no mire? Én tényleg roppant lelkesedéssel viszonyulok az efféle boltokhoz, mert ugyan rengeteg ócska lófüttyöt is kapni ott, de bizony a háztartásomba jelenleg többé-kevésbé szükséges apró himmihummikat szinte kizárólag ott szerzem be. Itt Firenzében ezek tényleg egyeurós (pardon, 99 centes) boltok, tehát nincs olyan cucc, amiről a kasszánál derülne ki, valójában mégse annyi. Legfeljebb olyan trükkökre vetemednek, hogy valamiből csak a teljes készletet viheted (tízdarabos betlehem, például – azt nem vettem meg), vagy egy adott termék csak bizonyos összeg levásárlása után vehető meg 99 centért, mint például ez a bazi nagy metálpiros sütitál, amin most éppen mandarinok éregetnek, és amihez legalább tíz akármivel kellett kasszához vonulni a kosárkádban.
Mondhatni, puszta véletlen volt, hogy úgyis volt nálam tizenizé akármi, mert metálpiros sütitálakat érintő rendkívüli akkciókról én nem is tudtam a kasszához vonulás előtt, de azonnal lecsaptam rá, mint tyúk a meleg takonyra (hm, ez a vicc most kissé közelebb csapott be a szokásosnál, hol is van az a zsebkendő). A Saturban, ami egy lakberendezési bolt, és ott vettem egy készlet részeként a mócártkuglikat tartalmazó hópehelymintás mélytányért (meg Matildát is), szintén igenigen jutányos árak vannak, de ott ugyanez a tángyér a triplájába fáj. (Préda nőszemély vagyok ugyan, de prédáskodás előtt azért én általában megkutatom a piacot.)
Hopp, térjünk vissza teákhoz, mielőtt teljesen elkavargok a takony tengerén evezgetve kis ladikomban. Nekik ugyanis ezeket vettem:
A tollat otthonról hoztam magammal, de az üvegtartályok meg az öntapadós cetlik a Tutto 99 Centből jöttek velem haza. Tegnap gondosan kimostam az üvegcséket, ma reggel pedig pont tíz percembe került, hogy ezt összehozzam:
Na azért.
11/91 – Calász
Mégpedig piszok nad, mint mindig. Képzeljétek el, hogy így nézek ki,
nem pedig így:
Az első kép a múlt hétről van, a második tegnap estéről, amikor a torkomban élő zöld létformák végre úgy gondolták, ők bizony kijönnek körülnézni.
Hát csak tessék. Vasárnap reggelig össze kell vakarnom magam, mert anutám jön látogatóba pár napra, úgyhogy csak húzzatok bele szépen, takonymanók, én vasárnap reggelig tényleg ráérek. Kajám van, teám meg kakaóm is van, és tegnap nem csak Matildát szereztem be, hanem tányérokat, poharakat, abroszt és dekorációs kellékeket, de még egy kupac fényfüzért is, hát nem igazán állíthat meg senki, hogy pizsiben vagy nyafogóruhában maszogjak itthon, meleg folyadékokon, és ábrándosan bütykölgessek a La Casina adventbe rántása végett.
Dzsí, ha a helyzet igazán elvadulna, még NeoCitránt is hoztam magammal.
11/90 – Matilda
Az alábbi képen annak a némiképp taknyos, de önelégült orcája látható, aki hazacűgölte Matildát.
Itt meg Matilda. (Az a helyre kis fröccsöntött bigyó az a dobozban.)
Rút, szibarita váz vagyok, sálálá.
11/89 – Albert Keksz
Ja, még mindig teán tengek.
Hadd mondok nektek egy végtelen nagy bölcsességet: a takonykór Firenzében pont olyan, mint Mucsaröcsögén. Sajna a gyógymódja se más: ki kell dögleni, oszt kalap.
11/88 – Keleti Boszorkány
Sajnálom, ha csalódást okozok, de ez csak a tea. 🙂 (Hoztunk magunkkal néhány izgalmas concoctiumot az Édeni Édességektől, mert kiveheted az embert Szentendréből, de jóval nehezebb kivenni Szentendrét az emberből. Hé, még egy olyan is van, hogy “Szentendrei Álom”. Meg olyan, hogy “Albert Keksz”.)
Ma speciel jól is jön nekem az a tea.
Mondhatni meglepetésszerűen betaknyosodtam, párhuzamosan azzal, hogy a RK elrepült a tengerentúlra. Marha nagy mázlimra megengedhetem magamnak, hogy ma nyafogóruhában üljek pokróc alatt, teám van, kajám van, csokim is van háromnegyed cipősdobozzal, oszt holnapra hátha elmúlik ez a rejtelmes takonykór, mint szokott.
Intermezzó – Újabb zsibvásár (bocsi)
Most mit tehetnék, ezek valamiért folyton szembejönnek. Különösen persze akkor, amikor egyáltalán nem is keresem őket, mert ha keresem, akkor elbújnak.
Két héttel ezelőtt vasárnap például egyáltalán nem kerestünk zsibvásárt, hanem ehelyett a Santa Croce terén lévő naagy erőszakellenes horgolóprojektet akartuk megnézni, amit a RK előző nap, szombaton le is fotózott.
Awwww, mondtam, menjünk oda, állítólag szombat-vasárnap kint lesznek a cuccok, te majd ácsorogsz, én pedig nyammogok.
Másnap oda is mentünk, de persze már nyoma sem volt, talán az éjjeli nagy zivatar miatt vagy tudomisén, ez itt a rejtelmek városa. Bánatunkban inkább berontottunk a Boboli-kertbe (meg egy kicsit a Pitti-palotába is), aztán legabalyogtunk a hegyről, és én, mint az Arno balpartjának ismerője (höhö), azt mondtam a RK-nak, másszunk el a Santo Spiritóhoz, az egy nagyon aranyos tér egy aranyos templommal, pislantsunk rá.
Azt nem is tudtam, hogy ez fogad majd a templomtéren:
Mint utólag kiderült, ez a rendes havi vásár a Santo Spirito téren, minden hónap második vasárnapján tartják. Mi ezúttal se vettünk semmit, de néznivaló az volt bőven itt is.
Most megígérhetném ugyan, hogy innentől semmiféle vásárról nem mutogatok képeket, de hát ne vicceljünk, most jön az advent, és az a gyanúm, Firenze a szokásosnál is jobban megbolondul. Hé, lesz majd itt bejegyzés még az adventi kirakatdekorokról és utcavilágításról is, mert már elkezdték felhajigálni a dekkolnivalókat, és nem aprózzák el, azt már most megmondhatom.
11/87 – Maraton
Ma van a Firenze Maraton, amiről már egy hete plakátokat látni mindenfelé, főként frekventáltabb utcákon és az összes buszmegállóban, amit használni szoktunk. Magyarán szólva, ez a város ma meg fog bénulni.
Természetesen ma van annak a napja is, amikor a RK el fog vonatozni Milánóba, hogy aztán ott röpcire szálljon New York felé, mert nomen est Kalapács. Ennélfogva a napját hat kilométer gyaloglással kezdi a vasútállomásig.
Én, mondanom se kell, inkább nem megyek sehová. Van itthon is mivel matatnom, kösziszépen. Galéria!
Intermezzó – L’eredità delle donne
Amikor az ember egy művészrezidencián lakik, néha óhatatlanul is házhoz jön a művészet, ma például egy interaktív performanszon voltunk a villák körül mászkálással meg koreografált táncokkal Vernon Lee tiszteteletére. Nekünk lenni luxy élet, és ebben a jelen 11 fokot nézve az volt az egyik legnagyobb luxy, hogy a performansz végeztével kábé tizenöt métert kellett megtennünk a jóó meleg kis kulipintyónkig meg a napozó szőrös disznóig.
11/85 – Papi
Kicsikét fáziskésésben vagyok magamhoz képest, de Pamela most ment el, és én is mindjárt indulok boltba,
de előbb be kell kergetnem a verandáról a boldogan fetrengő állatot.
Igen, ilyen a toszkán napfény. Az önfotóm ugyan nagyrészt árnyékban van, de így is olyan színei lettek teljesen magától, hogy csak pislogok. Mindehhez viszont 13 fok van, és éjjelre fagyot jövendöltek.
Na, tessék bemenni, Massimiliano, az a macskapapi nem mászik be magától a házba.
11/84 – Ponte
Olyan durván süt a nap, hogy a szokásos fotóim teljesen, de teljesen használhatatlanok lettek. Úgyhogy nesztek, ennyit tudok nyújtani mára magamból.
Mostanság úgyis Firenze képezi a blogom fő vonzerejét, és ez így is van rendjén. Azt a hidat, hogy mi lesz majd akkor, amikor hazamegyek, csak akkor gyújtjuk fel, amikor kicumózok Bürgüncfalván Tökösbocival egyetemben.
Ha őt kérdeznénk, valószínűleg azt mondaná, hogy menjen haza a használhatatlan pöcsöm, nekem tök jó itt.
Megértem, cicu, de még mennyire, hogy megértem.
Minden nap más - mindennap más 