Minden nap más – mindennap más

Hiszitek vagy sem, még tudnám fokozni.

És a neve pedig vala neki Maruszja.

Mindemellett nem pirogot sütöttem, hanem calzonékat. Hozzávetőleg.

Az a gyanúm, egész héten úgy fogok kinézni, mint egy meseillusztrátor rémálma. Kiváló kötényruha ez, épp csak bármivel próbálom párosítani, folyton elém villannak olyan képek, mint például Csipkerózsikáék konyhájának másodszolgálójáról, aki tollfosztás közben aludt el.

Na mindegy. Ha nem tudsz mit tenni ellene, legalább élvezd.

Betegnek lenni sincs türelmem, és a határidőim sem várják meg, amíg istenigazából kihaldoklom magam, hát fessünk hajat meg arcot magunknak, aztán ugorjunk neki a tennivalóinknak.

(Ez még mindig a lerobbant verzióm, de azért van abban valami siralmas, hogy egy adag kence mennyit segít a helyzeten. Germaine Greer biztosan kiköpne előttem.)

Ha az ember mindennap kénytelen lefotózni magát, előbb-utóbb muszáj meggyógyulnia, már csak esztétikai okok miatt is.

Ezen a mai darabon például olyan jól fogok majd mulatni, ha már túl vagyok rajta.

Ma volt az első olyan alkalom, amikor azt mondtam, egye fene, beírom, hogy nincs rajtam semmi érdekes, különben is beteg vagyok, fotózkodjon ilyenkor az ördög öreganyja.

De hát végül is megígértem, most már mit van mit tenni. Katt, aztán vissza a pokróc alá a teámmal.

(Hú, de látványos vagyok. Oké, aszpirint is veszek be.)

Nyűgös vagyok meg kialvatlan. Minden jel arra mutat, hogy ma hétfő van. Viszont akkor ez azt is jelenti, hogy holnap kedd, és a kedd oké, a keddel senkinek nincs baja. Nekem se.

Addig meg eszem csokit.

(Rohanok, de azért…)

Igen, én így szállok le a konferenciabicikliről (is). Pedig felvehetnék egy józan kiskosztümöt, ugye. (Van. Nem ez az akadálya.) És nézhetnék így a hallgatóságra.

Egyikre sincs sok esély.

(Egyébként lehetne sokkal rosszabb is. Amennyiben például az előadásom témájához öltöztem volna, szakadt farmer lenne rajtam, valamilyen obskúrus norvég punkegyüttes koncertpólója meg Doc Martens. És a kezemben egy félig üres üveg Jim Beam.)

Elvileg nem sok értelme van épp egy ilyen pörgős-forgós képet betenni, ha már őtözködős blogot vezetek, de a mellény, a sapka meg a póló már volt rajtam, a szoknya pedig holnap is ugyanez lesz. Az eredeti cél, miszerint elterelni a figyelmet a nyúzott pofámról, nem jött ugyan össze, de *vállvonás*.

És most tovább pörgök, neki a mai napnak.

(Csaltam egy pöppet, előre táraztam a fotókat mára meg holnapra. Ma többé-kevésbé sötétben indulok, holnap reggel sem lesz lehetőségem fotózkodni. Viszont tényleg ezeket a holmikat hordom, és a képem sem néz ki jobban így öt óra alvás után. Leellenőriztem.)

Párbeszéd.

Én: Na milyen?

Férj: Meglepően… öööö… félelmetes.

Én: Helyes. Úgyis vizsgáztatni megyek.

(Nagyjából most jutottam oda, hogy meg kell oldanom a dilemmát: számít-e a felsőruházat annyira, hogy idefotózzam azt is? Amikor kimegyek a házból, a fenti holmikra még rádobálok egy piros sálat meg egy sötétszürke átmeneti kabátot, de van-e abban annyi érdekesség, hogy azt is lefotózzam? A télikabátjaim ráadásul, amiknek egyre jobban közelg a szezonja, mind feketék, plusz egy szürke meg  egy tevebarna, na meg egy átalakításra érett piros. Ha azokat tekintem ezt-vettem-fel-ma holminak, viszlát változatosság, ráadásul nem fog látszani az sem, mit hordok alattuk.

Hm. Valószínűleg a “kecske is, káposzta is” módszerrel fogok élni, és elsősorban a bentre hordott öltözéket teszem fel ide, kivéve persze ha valami extra merényletet sikerül összehozni kintre is.)

(Ááá, elrontottam a számozást. Pedig ez most éppen kerek szám. “SPAAARTAAAA!!!”)

Eső, konferenciára készülődés, tananyagok aktualizálása plusz házimunka = kényelmes háziruha, meleg zokni. És néhány foltnyi rózsaszín, hátha az segít.

(Átható és undorodó pillantásom éppen a tetőablakot meg az azon lefelé csordogáló vizet szemléli.)

Ma van Diwali, az egyik kedvenc ünnepem. A fénynek örvendeznek ilyenkor Indiában, és a fény, különösen ősszel, egyre inkább ránk fér. Amúgy meg: mit lehet nem szeretni egy olyan ünnepben, ami arról szól, hogy az emberek gyertyákat meg mécseseket meg csillagszórókat gyújtogatnak, új holmikat vesznek, megajándékozzák a családtagjaikat meg a barátaikat, és nagy zabálós-piálós bulit csapnak?…

Sajnos az új holmik kilőve, ráadásul idén még Diwali-partit sem sikerült összehozni, mert lehetetlen volt olyan időpontot találnunk, ami mindenkinek jó. (Általában is marha nehéz kicsalogatni bárkit ide falura, de ezúttal különösen annak tűnt.)

Pedig már olyan szépen kitaláltam jó előre, mivel fogom bántani a vendégeim szömit. Eh, mindegy, így is felveszem. Ki mondta, hogy tükörbársonyba öltözve nem lehet kenyeret sütni. (A nyakamból lelógó nagy firlefancot azért majd leveszem hozzá.)

A félreértés elkerülése végett: ez itt nem egy szándékos póz. Éppen beállítottam az időzítőt a gépen, és elhelyezkedtem a képhez, mikor felhívtak. A végeredmény viszont olyannyira vicces lett, hogy úgy gondoltam, pont jó lesz ide.

A szembántó matchy-matchy egyik példafotója következik, szinte büszke is vagyok magamra.

A szombati piachoz a legszebb csámpás zsenília kardigánomba burkolóztam bele, aminek olyan remekül alakítottam ki a nyakkivágását, hogy muszáj sálat hordanom hozzá, amíg ki nem találok valami más megoldást a problémára. A kardigánt már hordtam amúgy valamelyik szerdán: akkor a vaku miatt nem látszott eléggé, milyen ordenáré pávakék színe van. (Most sem sikerült tökéletesen visszaadni, de azért ez már közelebb van a valósághoz.) A kötényruha is volt már rajtam, de persze nem a kardigánnal együtt, pedig jól látható, hogy ezek ugyanannak a merényletnek az eredményei: a kardigán átalakítása során lebontott fonalból készültek a kötényruha alján a hullámok.

Mindehhez tetézetül további házicucc: a madárkás szatyrom, további pávakék izékkel.

Mekkora szerencse, hogy ez a város már hozzászokott a futóbolondokhoz.

A halottaim túl közel és túl távol vannak ahhoz, hogy temetőt látogassak, és különben sincs semmi kifogásuk az ellen, hogy inkább varrással töltsem a napot.

Újabb átalakításra érett, csak otthonra hordható szürke póló (már a második – előbb-utóbb ezeknek is neki kell ugranom), na meg a megbízható kék kötényruhám.

A fotót gondosan még azelőtt készítettem, mielőtt teleszórtam volna magam a varráskor kivédhetetlen mindenféle szöszmösszel.

Használjuk ki, amíg ilyen szép napos idő van. Azután úgyis jönnek majd a krumplibarnák meg a szemétszürkék, a feketékről nem is beszélve.

(Újabb kísérletet tettem a hímzett farmerkabáttal, amit, mint már múltkor is mondtam, eddig még nem sikerült igazán megszeretnem. Nos, azt hiszem, megtaláltam a rejtély kulcsát: pulóverrel kell hordani. Anélkül túl nagynak érzem, de így már nem.

Hurrá, újabb problémát sikerült letudni.)

Nagyjából úgy nézek ki, mint akire ráborult egy egész őszi domboldal.

Na igen, gyorsan még előráncigáltam pár nyáriasabb darabot, amíg megtehetem. A szoknya (disclaimer: ennek tényleg ilyen gyűröttnek kell lennie, egyszer megpróbáltam kivasalni, huh, de ronda lett tőle) valószínűleg hosszú téli álomra megy ezután. És a cipő is.

Ezt a ruhát egyszer már eltettem azzal, hogy jövő nyárig biztos nem lesz lehetőségem felvenni, de, íme, mégis lett.

A táskát amúgy most vette Prágában a férjem. Még két hónapja sem dolgozom a nem-venni-semmit projektemen, és máris kaptam ajándékba valami új cuccot, juppijájé. Ha folytatódik ez a trend, nem is lesz olyan nehéz feladat nem venni semmit…

Nadrággal. És bakanccsal. És még mellénnyel is.

Holnaptól pedig végre másik kabát. Pedig, az időjárást elnézve, ennek csak ezután fog beköszönteni a szezonja…

(Szolgálati közlemény: azt hiszem, végre megtanultam fókuszálni a fényképezőgéppel, de legalábbis bizakodom abban, hogy a folytatásban is sikerül majd kevésbé elmosódott képeket gyártanom.)