Minden nap más – mindennap más

A jelen pillanatban a lakásunknak semmire nincs akkora szüksége, mint egy alapos takarításra, hát akkor uccu neki.

(SK: a pólóból-kardigán. Szegénykémnek ez már a harmadik inkarnációja itt a blogon: ez volt eredetileg, aztán ez lett belőle, és végül itt kötött ki. Szerintem most már nem abajgatom többet.)

A tegnapi kedd leginkább egy vasárnaphoz hasonlított a lustább fajtából – öreg vagyok már az ünneplésekhez is, no. A doktori védést követő ivászat után egy barátságos polifoamon töltöttem az éjszakámat, aztán hazakúsztam, és egész nap nem csináltam lényegében semmit. Még a posztoláshoz sem volt kedvem.

A helyzet súlyosságát feltehetően jól mutatja, hogy a képet is nulla sminkben, viszont jó vastag hidratáló krémréteg alatt ejtettem meg. Igen, így nézek ki azelőtt, hogy arcot festenék magamnak. (Disclaimer: valójában igenis van szemöldököm, épp csak nem látszik. Ideje lenne kozmetikushoz menni, hogy ne kelljen minden reggel a szemöldökceruzával kezdenem a napot, közvetlenül a fogmosás után.)

(SK: a háziruha vagy hálóing, nézőpont kérdése. Utcára nem mennék ki benne, az biztos.)

Nem csak a klepetyusoknak van szezonja, de a doktori védéseknek is. Mára ez a maximum, amit elegancia címén ki tudtam facsarni magamból – ha nem kéne oda mennem, ahová megyek, minden bizonnyal egy lepedőbe csavarva átkoznám a meleget.

(SK: a virágos blúz, alias Napvédelemre Kötelező Elem.)

Harminc fok fölött, ha nem kell mennem éppen sehová, nagyjából így fogok kinézni egész nyáron.

Nem mondhatjátok, hogy nem figyelmeztettelek.

(SK: az inkriminált klepetyus. Nagyon-nagyon régen varrtam. Tényleg nagyon régen. Úgy tizenöt évesre saccolom.)

Még mindig nyamvadt vagyok, de ha menni kell, akkor bizony menni kell. Kalap a napszúrás ellen, kardigán a leégés ellen, kistáska a víznek és az iratoknak, valamint kényelmes cipő, ha megkergetnének a homofóbok.

(SK: a pólóból-kardigán és a szoknya.)

Ma, horribile dictu, valószínűleg átöltözöm estére, mert elmegyünk vacsorázni és focimeccset nézni. Addig viszont ebben munkálkodom itthon:

Valahogy sose sikerült igazán megkedvelnem ezt a szoknyát, bármekkora öröm éppen a kilós turkálóban találni egy Promod darabot. Minden bizonnyal ez az oka annak, hogy csak most kerül elő, két hónappal a deadline előtt.

Később.

Ketőő a francokat. Felfordultam. Az oldalamon fekszem, és folyik az orrom.

“Ránézett a mamája, nem ismert a fiára.” Ez a kis fekete korddzseki pár nappal ezelőtt még sima, fekete, hosszú ujjú ing volt, mandzsettával, fekete gombokkal és rátét nélkül. Szöszi barátnőmtől kaptam még februárban, de csak mostanra jutottam el oda, hogy átalakítsam.

A virágos rátétről (ami valaha ennek a szoknyának volt egy darabja) esetleges közkívánatra még betehetek majd egy közelit, de most rohannom kell. Még mindig sárkányokat belezünk, az édes jó anyjukat nekik.

És meglehetősen gyűrött is. Talán ez az oka, hogy ennyire keveset hordom mind a két flitteres-hímzett gézakármit, ami most rajtam van. Pedig akkora örömmel turkáltam ki őket valamikor réges-régen, amikor nyíltak még az orgonák.

Na ma sem fotóztam volna le magam, ha nem ígérem meg előre.

(SK: a blúz és a nyakba kötős ruha. Mindkettőt vagy tizenöt éve varrtam, azóta meg remekül kinyúltak, összebolyhosodtak, és girbegurbák lettek. Azt hiszem, mostanra már keményen kiszolgálták a kapitulációt, de azért fájó szívvel intek majd nekik búcsút.)

A mai nap sok szép mulatságot tartogat, de mindezeket fékevesztett rohangálással egybekötve, úgyhogy alulírott Imelda Marcos ismét cipőmizériába került: ami jól néz ki és passzol ehhez a ruhához, az vagy megdöglött az elmúlt hónapok alatt, vagy nem bírnám végigszáguldani benne a napot, vagy pedig nem bírna ki egy alapos zuhét. Marad a kis fekete nemszeretemkülönösebben.

A hajamat viszont tegnap befestettem “félre az útból, mert jövök!” színűre, úgyhogy elütni biztos nem fognak.

(SK: csak a hajpánt. A ruhát valaki más varrta házilag, hogy aztán majd én később kiturkálhassam, és rácsodálkozzak, milyen jól megy a hajpántomhoz.)

Reggel sem voltam kevésbé vicces látvány, de a délelőtti szundiszundi előtt az egyéves még megfésült egy kissé, ez pedig végképp feltette a pontot az ááááára.

Bevallom emberül, nem én vagyok a legnyugisabb méripoppinsz, de legalább nem is szállok el majd a széllel. Pozitívum, hogy eddig nem hányt le senki, a gyerekek még egészben vannak, és nagyjából én is. A mai éjszaka viszont infernális volt, merthogy mindenki aludt, csak én jártam végig nagyjából másfél óránként az összes alvót, szuszognak-e még.

Természetesen szuszogtak, miért ne szuszogtak volna. Aztán a legkisebb úgy fél hatkor csicseregni is kezdett. Hajaj.

(SK: a ruha.)

Három napig nálunk lesz a húgom két kislánya, addig én vagyok a hatkarú nagynéni, aki mindig ugrásra készen áll.

Ezen a képen is épp azt figyeltem, nem hallok-e éppen gyereksírást.

(SK: a ruha meg a kis nyári kardigán, aki valaha póló volt.)

Ritka módon megtévesztő képet sikerült lőnöm ma magamról, merthogy valójában nem méla vagyok és derűs, hanem fázékony és nyamvadt. Úgyhogy előhívtam a madárkákat nyári álmukból, de az sem segített, grr.

A sk ruha meg az átalakított póló már volt rajtam együtt, de nem ilyen cipővel-zoknival. Tessék itt egy közeli, hátha titeket jobb kedvre derít, ha már engem nem sikerült.

Igen, csizma. Nem tudom, miért. Reggel még jó ötletnek látszott. Melegem mondjuk nincs, de hát akkor is, június vége.

MIndegy, ezt a kombinációt már rég fel akartam venni, hát akkor meg miért ne éppen most.

Vagy tán egészen az.

Egyrészt többé-kevésbé reménytelen kísérletet tettem arra, hogy beszárítsam a hajamat. Másrészt meg itt van ez a remek bakancs a “hol volt nekem a normális eszem, amikor megvettem” kategóriából. Piszok nehéz a megfelelő időjárási körülményeket megtalálni hozzá, de persze próbálkozom vele, úgyhogy eddig már kétszer is szerepelt ezen a blogon, itt meg itt.

A szoknyának viszont most egy ideig ez az utolsó fellépése, holnap végre valami mással szórakoztatom a nagyérdeműt.

(A kép természetesen még azelőtt készült, mielőtt telepakoltam volna a táskámat.)

Úgy tűnik, ehhez a szoknyához jóformán gondolkodás nélkül párosítok csónaknyakú, szürke, virágmintás topokat. Van belőlük egy-kettő, az igaz. Ez a mai darab legalább kilenc éve megvan, de lehet, hogy több is.

(Nem szoktam gyakran nyafogni erről, de most, hát komolyan, olyan öregnek nézek ki ezen a képen, mint az országút.)

Persze minden viszonylagos, az elmúlt négy nap (fura módon nem szándékos) fekete-fehér-szürkéje után ez is éppen elég színes. Eredetileg viszont még sokkal tarkább holmikat vettem elő, merthogy ma valószínűleg úgyse hagyom el a házat, loncsos és tetyekvetyek vasárnapra készülök, akár felvehetnék lila cipőt is zöld zoknival, nem mindegy…? – de aztán eszembe jutott, hogy a macska még mindig el-elbújik a fotel mögé, ha meglát, ne adjunk rá plusz okot.

Igaz, aztán eszembe jutott az is, hogy a macskák másként látják a színeket, de most már ez marad.

Ne nézzetek rémülten a naptárra, szombat van. Éppen csak ma se tanítani, sem piacra nem mentem, hát akkor meg mitől lenne szombat a szombat.

A mai öltözékből a blúzot anyámtól kaptam ajándékba (ezúton is boldog szülinapot neki!), a papucsot meg rettttentő régen turkáltam ki vadonatújan, aztán felvettem egyszer. Egyszer. Elbillegtem benne fél kilométert, majd megfordultam, és sok rohadt spanyolcsizmagyártók mit gondoltok miből van a nők lába azbesztből? káromkodás után leápoltam a bibiket a lábamon. Most, hogy (különösen cipőügyben) ismét rámjött a szekrénypurgálási roham, kap még egy esélyt. Ha káromkodás nélkül el tudok menni benne a boltig meg vissza (600 méter összvissz), akkor marad. Ha nem, repül.

(Húsz perccel később)

Az árgyélus kismadár építsen a fejetekre guanóból kalapot ti rohadékok. Azt hiszem, a kérdés eldőlt. Pápá, papucs.