Na jó, nem annyira, csak Ercsibe. Holnap jövök.
(SK: ismertek ti már mindent, de mindent.)
183 – Tarkabarka nyugivan
Ma egész nap molyolgatni fogok itthon, és mindezt nagyrészt a kanapémon. Ha meg úgy adódik, álmomban csengetek egy picit.
(SK: a hupikék zsenília pulóverből-kardigán és a hupicsíkos háziruha/hálóing.)
Hónapzáró – februári tapasztalatok
Épp most tartok az előirányzott táv felénél, fél év már eltelt a tervezett egyből, amíg nem veszek semmit, de mindennap másként öltözöm fel. És, bármennyire meglepő – pláne a januári nyafogás után -, mostanra szilárdult meg bennem az az elhatározás is, hogy nem állok meg egy évnél, hanem aprócska változtatásokkal ugyan, de folytatom tovább. Valószínűleg olyan ez, mint amikor futás közben féltávnál jön rá a dolog ízére az ember, és hirtelen kedve támad még egy-két körre – persze ezúttal is meglehet, hogy az előírt penzum végére rám tör az izomláz, vagy egyszerűen csak elegem lesz az egészből. Mindenesetre most úgy érzem, hogy még folytatni akarom.
Egyrészt azért, mert (eltekintve a takonykóroktól és az azok által indukált rémes házi micsodáktól) jól jön az, ha minden nap tényleg, igaziból szembesülök azzal, mit vettem fel éppen, és hogyan néztem ki benne. Tervezésre meg tudatosságra nevel – milyen szépen hangzik ez, de hát ha tényleg. Az elmúlt fél év során alig volt olyan alkalom, amikor hosszan és nyomorultul ácsorogtam volna a szekrény előtt, mit is vegyek fel ma, aztán mindenféléket felpróbálgattam volna, hogy végül kikössek egy lehetséges verziónál. Bármennyire kevéssé tűnik hihetőnek, a ruházkodásra fordított idővel is jobban tudok gazdálkodni, mint korábban. A napi posztjaim megírása – mindennel, ami ezzel jár, tehát öltözködéssel, sminkkel, fotóval együtt – ritkán vesz igénybe több időt tíz percnél, és legalább ilyenkor tényleg koncentrálok arra, amit csinálok. A ruhák előkészítésére sem áldozok igazán plusz időt: amikor leszedem a szárítóról a tiszta holmit, és összehajtogatom meg elpakolom, egyúttal a következő hétre esélyes cuccokat is összeszedegetem. Szóval, bármilyen fura, de tényleg kevesebb időbe kerül mindez, mint a korábbi hová-kapjak-nincs-egy-rongyom-se-azazhogy-csak-rongyaim-vannak.
Másrészt meg úgy érzem, még mindig rengeteg kihasználatlan lehetőség üldögél a szekrényeimben szétszórva, és jóval kisebb kihívás egyszerűen csak bemenni egy boltba, és szerezni valami új (esetleg használt, de nekem-új) holmit, mint a régieket variálgatni. Ha már megvannak, legalább kezdjek velük valamit, vagy legalábbis lássam be, hogy úgyis csak a helyet foglalják, és szabaduljak meg tőlük. (Ez sajnos több okból sem megy könnyen, de továbbra is dolgozom rajta.)
A február amúgy váratlan változásokat hozott a ruhatáramban, plusz-mínusz egyaránt. Mínuszban két pulóver meg egy szoknya (elajándékozva) és a kedves jó fekete hasított bőr csizmám, aminek a sarka véglegesen beszakadt. Pluszban pedig: egy egész szatyornyi holmit kaptam az egyik legjobb barátnőmtől, aki külföldre költözik, és ránk hagyományozta a cuccai egy részét. Sírós-nevetős dolog ez – lehet, hogy úgy tűnik, túl sokat foglalkozom az öltözködéssel, de a ruhák számomra a legtöbbször egyúttal az emlékezés eszközei is.
Akár jó emlékek, akár rosszak, akár örököltem azokat, akár nem: most már az enyéim.
185 – Visszaeső
A tegnap feladatait ugyan többé-kevésbé (a vége felé inkább kevésbé) hősiesen sikerült teljesítenem, de ma megint ugyanott vagyok, mint tegnapelőtt. Mindenesetre most már látom az alagút végét, ott ködlik valahol a taknyos zsebkendők dimbjedombja meg a tea tengere mögött.
(SK: az alsó meg a felső háziruha egyaránt.)
186 – Gyürkőzzünk neki
Dögledezés vége, munkanap.
(Egyúttal búcsúzkodónap is, hajaj. Egyik szemem sír, másik nevet.)
(SK: a kötényruha meg a pulóverből-kardigán. Ez utóbbit a kép elkészülte után helyére ráncigáltam, a valóságban egyforma hosszú mindkét eleje.)
187 – Die Another Day
Van abban valami felnőttesen szomorú-nevetséges, amikor az ember azon siránkozik, miért nem a hétvégén volt beteg, akkor olyan jól ráért volna. A mai napot mindenesetre még a kanapén dögledezéssel töltöm, de már hajat is mostam, és megpróbáltam a tegnapinál valamicskével emberszerűbbé pofoznom magam. Holnaptól már nincs erre sincs se idő, se lehetőség, vár a munka meg miegymás.
(SK: a zokni, a papucs meg a kendő kivételével minden.)
188 – Na jó, legalább nem lúpusz
Sose lúpusz, ezt már doktorház is megmondta. Igaz, hogy nekem se botom, se epifániám, de ezt itt most igencsak takonykórnak nézem. Kár, hogy nem érek rá. Lássuk, ki tudunk-e vakarodni belőle egy nap alatt, mert ha két egymást követő napon is így fogok kinézni, az már sok lesz a jóból..
(SK: azt hiszem, e ponton kell újólag felhívnom a figyelmet arra, a ruhadarabjaimat teljesen egyedül és saját kezűleg válogatom össze, segítség nélkül. Na azért. Nincs az a stylist, aki ilyen csúcsteljesítményre lenne képes.
Varrni: a batikolt melegítőt varrtam én, meg a pulóverszerű bármivel machináltam anno, de minden bizonnyal még lesz rajta további machinálnivaló. Majd. Most vár a Coldrexem.)
189 – Mátyás, a hoppon maradt
Szegény Mátyás, ma kéne neki jeget törni, de munka nélkül marad, nincs itt jég sehol, csak a fagyasztóban.
Ennek örömére tavaszi kabátkát öltöttem, és különböző színű kiegészítőket dobáltam magamra vasvillával.
(SK: csak a sapka meg blézer hajtókáján a piros micsodácska. Meg a szoknyát is én vettem be a méretemre, de az sem nagy ügy.)
Intermezzó – Télutó és ami vele jár
Általában minden évben február közepe-végén következik be az a szép tudathasadt állapot, hogy
a) halkan, de határozottan suttogni kezdenek a szekrényből a szürke meg padlizsán meg fáradtlila holmijaim, rétegekről magyaráznak nekem meg pasztellekről, meg arról, hogy nemsokára itt a tavasz,
b) az a) jelzésű cuccokat viszont (minél borúsabb az idő és nyamvadtabb volt a tél, annál inkább) megpróbálják lehurrogni a piros meg türkizkék meg pink meg más élénk színű ruhadarabok, ráadásul ők arról magyarázgatnak, hogy együtt még jobbak, szóval nyugodtan felvehetek piros pólót zöld harisnyával, jó lesz az, hadd üssön.
A januáromat nagyjából az a) kategóriájú holmikban töltöttem, szóval már megszokhattátok. A “muszáj beblogolni” miatt kevésbé vagyok hajlamos belecsúszni abba, hogy merő lustaságból kémény belsejének öltözzek, úgyhogy talán nem lesz annyira feltűnő a b) kategóriájú tarkabarkák áradása sem, de azért én szóltam, a következő hetekben roppantul finomvegyes öltözködés várható.
190 – Birkanyírás után
A kezelhetetlenül göndör hajnak frizurázkodás szempontjából nincs sok előnye, cserébe viszont nem annyira feltűnő, ha fodrász helyett az ember maga esik neki ollóval. QED.
(SK: csodás szép új frizurámon és a pulóverből átalakított kardigánon kívül a ruhát is magam varrtam. 2009-ben. Azért emlékszem erre ilyen pontosan, mert ezt hordtam az első kötetem bemutatóján. Véraláfutás-lila harisnyával, természetesen.)
191 – Nemtanítós szombat
És némi varrni-, mosni-, takarítani-, korrektúrázni- és írnivalót leszámítva semmi dolgom. Bagatell.
Mindenesetre még a piacra sem mentem el, csak a sarki boltig.
(SK: a szoknya meg a kiskabát, jó tíz évvel ezelőttről, és már akkor is átalakításból születtek: eredetileg egy ruhát meg egy mellényt varrtam ebből az anyagból, és a későbbiekben a ruhából lett, némi maradék pótlásával, a szoknya meg a kabátka.)
192 – Embertervez
Ma lényegében csak egy találkozóért kellett volna mindenképpen elhagynom a barlangomat, de a résztvevők sorra kipotyogtak, így hát itt ragadtam szöszmöszpapucsban.
(SK: a ruha.)
193 – Szürke madár, megint
Ma (nagyjából semmiféle ok nélkül) olyan éktelenül le vagyok robbanva, hogy álltomban el tudnék aludni.
Hah, még csak az kéne.
(SK: a ruha, előző fellépése itt, és feltehetőleg akkor sem voltam a legjobb formámban. Amúgy csaltam vele egy kicsit, nem én varrtam az egészet, az ujjakat egy már meglévő ingből operáltam ki.)
194 – Rettenetszínű
Újabb ritkán hordott szoknya, ráadásul rózsaszín. Éppen passzolni fog (nem) a mai naphoz, ami megint tele lesz egymást csépelő északi törzsekkel, plusz egy rettenetszínű pikkelyekkel rendelkező sárkány is ott fog tüzet köpni, csak a móka kedvéért.
Húsz évvel ezelőtt legfeljebb fenyegetések árán lettem volna hajlandó a maihoz hasonló színű szoknyákat hordani, de azóta ez is megváltozott. Egyrészt már nem gondolok úgy a rózsaszínre, mint a buta nőcik ruhatárának alapszínére, másrészt az sem érdekel, hogy vannak, akik a rózsaszínt még mindig a buta nőcik ruhatárának alapszíneként tartják számon.
Rózsaszínt sokféleképpen lehet hordani, akár így is. És ha mégis buta nőcinek látnak benne, hát akkor meg mi van.
(SK: a sapka meg a mellény.)
195 – Olyan kicsi krumplik vagyunk
Gondoltam, ha már ilyen jól belekezdtem a tegnapival, jövel ritkán hordott szoknyák hete. Azoknak száma is légió.
Ezt például akkoriban turkáltam ki magamnak, amikor még voltak olyan illúzióim, hogy krumplibarna kordbársony ceruzaszoknyában igazi komoly tanerőnek fogok látszani. Nem ma volt.
196 – Majdnem
A legtöbb gondom mindig azokkal a ruhadarabokkal van, amelyek méretre jók, kényelmesek, nem túl kényesek, nem túl feltűnőek, de azért nem is túl unalmasak, egy csomó színben-anyagban hasonló ruhadarabbal tudnám együtt hordani – és valahogy mégis csak tologatom őket a szekrényben ide-oda, fene tudja, miért. Arra sem visz rá a lélek, hogy megszabaduljak tőlük, de arra sem, hogy gyakrabban vegyem fel őket, patthelyzet.
Itt van például ez a kiváló szoknya. Két éve nem volt rajtam, és ha nem írnám ezt a blogot, most is bent hagytam volna a szekrényben, pedig többet érdemelne. Lehet, hogy egyszerűen csak mi ketten nem vagyunk kompatibilisek egymással.
Nem kéri valaki?
198 – Lő, fut, tanít
Ez volt a mai napom összefoglalása. (Lőni persze csak a fényképezőgéppel lőttem, ne tessék rosszra gondolni.)
És csak mostanra jutottam el idáig. Az öltözék mindenesetre elérte a felvételekor kitűzött célt: nem aludt el a teremben egyik órán sem senki.
Én viszont most úgy el fogok dőlni, mint egy kuglibábu.
199 – Bááálint
Ha elegánsan akarnám kifejezni magam (nem gyakori, de azért előfordult már), akkor azt mondhatnám, hogy a Valentin-nappal szemben többé-kevésbé közönnyel viseltetem. Nem azért, mert ellenezném, szó se róla. Egyszerűen csak a magam részéről nem tartom meg, nem érdekel, és ha a szerelemre gondolok, nem jutnak eszembe csokiszívek, rózsaszín csipkebugyik meg flitteres lufik.
Piros holmit hordani viszont jó, függetlenül attól, hogy milyen nap van. Különösen, ha délután öttől kell 3×45 percen át beszélni Arisztotelészről, Kantról meg Platónról olyan hallgatóknak, akik amúgy lehúztak már egy dolgos hetet, és nemcsak hogy a munkahelyükről jönnek órára, de előtte már volt további 3×45 percük a tancsiban. Valamivel ébren kell tartani őket, nemdebár…
(SK: a piros kardigán nemrég még ez a garbónyakú pulóver volt. Szúrt, mint az istennyila.)
Minden nap más - mindennap más 