Minden nap más – mindennap más

Miután tizenegykor kiküldtem az ajtón hatvanöt frissen sütött zsemlét, egy vájdling karfiolpörköltet meg még két böhöm szatyornyi mindenfélét, úgy gondoltam, hogy megérdemlek egy kis békét, nyugalmat és lustálkodást. Úgyhogy azóta kimostam két gépnyi ruhát, és befőztem egy üveg kísérleti picalillit.

Most viszont a legkényelmesebb háziruhámra váltok, leülök a kanapéra, és ostoba sorozatokat fogok nézni. Uff.

(SK: a pólóból-kardigán meg az alatta lévő ujjatlanka hímzése.)

Ordas nagy hazugság lenne azt állítani, hogy még sose néztem ki ennyire ihajul, de a célnak meg fog felelni ez is: monstre és bizarr bevásárlás előtt állok, ötven emberre kell beszerezni sertésmájat, karfiolt meg még egy fél csomagtartónyi akármit. Mivel a bevásárlólista nagyobbik részét a férjem írta gyöngybetűivel, valami olyat is vennem kell így első pillantásra, hogy “Tcsarag tökkrészegű szulétz”, de valószínűleg “5 csomag többrétegű szalvéta” lesz az.

Hajrá.

(SK: a kis színes díszbizbaszok meg a sapka. Ha ma reggel lett volna időm hajat mosni, ez se lenne rajtam.)

Van abban valami röhejes, hogy amióta munkanélküli vagyok, még annál is kevesebb időm van, mint előtte. Úgyhogy szegény szoknya (igen, végül a szoknya győzött a szavazáson, de csak orrhosszal) még mindig átmeneti állapotban van: egyelőre csak a nyissz-gumiház-gumi hármasára akadt idő, de ehhez a bőséghez valószínűleg némi berakás is kelletik, hogy ne legyen benne akkora fenekem, mint egy ól. És akkor már esetleg zsebeket is varrok bele, a zseb mindig jól jön.

Előbb vagy utóbb meglesz. Csak győzzük kivárni.

(SK: a szoknya meg a blúz.)

Milyen szép, barátságos, taknyos időnk van. A lábam se fogom kitenni a házból, amíg nem ég.

(SK: a ruha és a pulóverből-kardigán.)

A kép csal, nem vagyok megrémülve semmitől, sőt, ide nekem a medvét is. Ma viszont kétségtelen, hogy nem megyek különösebben élményszámba, pláne miután sikerült olyan hajat szárítanom magamnak, amilyen csak a koreai pop harmadvonalának fiúzenekarain számít menőnek. Egyébként egész nap itthon sürgök, leszámítva egy rövid boltlátogatást. Elfogyott a tej.

(SK: a pulóverből-kardigán, a kötényruha és a szatyor.)

Fene tudja, miért, de sokkal jobban tudok írni akkor, ha a háttérzajom zene, beszélgetés és presszógépek sistergése, mint a saját lakásunk csendje. Úgyhogy amíg nem találok egy olyan végtelenített szalagot, ami csörömpölést, vihorászást és időnként “Egy Lapsang Suchongot kérek!”-et nyújt nekem, nemigen látok más megoldást, mint felcihelődni, és elvonulni kedvenc kávézómba, hogy szinopszist gyártsak egy tanulmánykötethez.

Két hétig bírtam fekete kiegészítők és alsószoknya nélkül, na de most. És két hét után végre felavatom a dohánybarna zakómat is, ami/aki a továbbiakban a Nágyezsdá névre fog hallgatni. Nágyezsdá a képen is szereplő brosstűvel érkezett, és ugyan az efféle brosstűk nem a kedvenceim, de egyelőre, már csak viccből is, rajta hagytam.

(SK: a szoknya és a sapka.)

Újabb “ez így persze nem maradhat”, valamint újabb bizonyíték arra, hogy mi mindenre jó a biztosítótű. A mellékelt ábrán ennek a szoknyának a kreatív alkalmazása látható, szinte büszke vagyok magamra. Szinte.

Mit szóltok?

Ma egészen pontosan ezért másztam le a piacra, mármint két kiló uborkáért, hogy a hétvégén befőzhessem ezt a fincsiséget. Egy kissé túlöltöztem ugyan, de aligéppen – a csizma biztosan fölösleges volt, de amikor hej Dunáról fúj a szél, akkor akárhány réteg elkél.

Az uborkáknak viszont meg kell várnia, amíg kivégzem az újabb adag korrektúrázni valót. Helló, újabb kiskapitálisok.

(SK: a dzseki kis bizbaszai meg a szoknya.)

Az ürge védett állat, én viszont nem vagyok az. Nincs is hát abban semmi rendkívüli, hogy a reggel nyolctól fél tizenegyig tartó rohangálás és miegymás után most már programon kívüli háziruhában főzöm a teámat. Bőrig áztam, pedig még ernyő is volt nálam – kábé annyit ért, mint halottnak a csók.

A lakkcipő viszont kiválóan szuperált, meglepően vízálló. Ez mindig öröm, és különösen akkor az, ha kicsiny városunk főterén és fő útvonalain vágtázik át eső idején az ember. Ilyenkor mindig eszembe jutnak a nem-is-tudom-már-melyik vesztes világháborúból azok a peches katonák, akik gyanútlanul gyalogoltak felfelé egy kiszáradt vádiban, aztán egyszer csak szembejött velük az árvíz.

A kép még indulás előtt készült, már akkor is lerítt rólam az időjárással szembeni túláradó szeretet.

(SK: a sapka, a ruha, na meg a dzsekin a bizbaszok.)

Ma nem kell mennem sehová, ezért nem is megyek sehová.

És az esőt sokkal jobb bentről nézni, mint kintről.

Azt hiszem, ma reggel visszavonhatatlanul megjelent az ősz, és ha lesz itt még idén nyár, csak a vénasszonyoké.

Hát akkor vágjunk neki ennek a napnak, hosszú lesz és tele ide-oda rohangálással.

(SK: a szoknya, a sapka meg a póló. Ez utóbbi kissé rövidebb, mint amilyet szerettem volna, de ekkora volt a rendelkezésre álló anyagdarab. Talán majd még betoldok az aljába egy csíkot.)

Ezúttal sem a sajátomban, persze. Öt ívnyi korrektúrázni való esett a fejemre, ezzel valószínűleg el is leszek mára. Gyertek szépen a mamához, kiskapitálisok.

Az izgalmas munka tiszteletére ezúttal is nagyjából szigorú képű papagájnak öltöztem, juppijájó, juppijájé. A szoknyát most veszem fel harmadjára a blog történetében – direkt azért pakoltam be az idei szeptember készletébe, mert döntésre akartam kényszeríteni magam, szeretem-e én igazából hordani ezt az izét vagy sem. Azt hiszem, igazából nem. Valószínűleg túl sok hosszú, A vonalú szoknyám van, ennek meg ráadásul a cipzárja is rendetlenkedik, cserélni nem éri meg, folyton nézegetni, hogy nem csúszott-e le éppen, még kevésbé éri meg. Milyen szerencse, hogy a túlbonyolított szabályaimba azt is betettem, hóközi átalakítás is ér – végül is, egyik ruhadarabból másik ruhadarab az továbbra is csak egyetlen ruhadarab, ha értitek, hogyan értem. Úgyhogy intsetek neki búcsút, három alkalom elég volt ebből a szoknyából, három veréssel Lúdas Matyi is beérte. Úgy szétvágom, mint a pinty. (A szoknyát, nem Lúdas Matyit.)

De előbb a kiskapitálisok.

Ma szaladgálós-ügyintézős-találkozós napot tartok, a dögmelegre (nekem ez már dögmeleg) való tekintettel pedig előrántottam a szeptemberi készletből az apróvirágos ruhámat.

Hátizé. Kedves jó ruha ez, de meglehetősen kíméletlenül szokott tájékoztatni arról, hogy cicám, ideje visszavenni a zabálásból, és újrakezdeni a reggeli futást.

Azon leszek, azon leszek.

Jelzem, ha nem változik a hőmérsék, rettentő szükségem lesz erre a cuccra, amiről még mindig nem tudom, mi legyen belőle. Ha kegyesek hozzám az istenek, holnap átszabom, úgyhogy javaslat esetén addig tessék hozzászólni, utána már késő.

Ezúttal nem voltam egy csomagolási pfenomén – hogy mást ne mondjak, elfelejtettem bepakolni a hálóruhát, pedig ki volt készítve. Eh.

Mindenesetre így utolsó napra ezt szedegettem össze magamra. (A kendő leginkább a menetszél elleni óvintézkedés, a férjem szeret lehúzott ablakkal vezetni, én meg úgy érkezem meg ilyenkor a végállomásra, mint a filmbeli Bridget Jones, amikor Daniel Cleaver kabrióban viszi romantikus miniszünidőre.)

(PS: még mindig nem szeretem a nadrágokat, akármennyire próbálok erőt venni magamon. Talán nem is kéne strapálnom magam a próbálkozással.)

Na tessék, ide jutottunk, hogy a legkönnyebben úgy tudok találkozni anyámmal, ha átugrik egy fél napra Grazból Kőszegre. Ma amúgy nem túl vidám, taknyos esőcskére ébredtünk, de az is el fog múlni.

A férjem a mai program ismertetése közben mintegy mellékesen megemlítette, hogy “és sétálni is fogunk”. Namármost nekem jelenleg mindkét sarkamon ragtapasz van, a lelkemben meg sötét gyanakvás, hogy estére térdig fog kopni a lábam.

Úgyhogy hadd vegyem fel a ragtapaszok meg a lakkcipő közé a szivárványcsíkos zoknimat.

(SK: a ruha meg a pólóból-kardigán.)

Még mindig ott tartunk, hogy ha az élet citrommal kínál, gyárts belőle limoncellót, úgyhogy most elmegyünk Kőszegre, hogy elverjük mindazt, ami a férjem SzÉP-kártyáján csücsül. Én ennyi holmit viszek magammal összvissz, tárlatlátogatást viszont ezúttal nem tartok belőle, itt van minden, amiből válogathattam.

(SK: a ruha és a táska.)

Ebben a formában nyilvánvalóan nem maradhat, négy biztosítótű segít abban, hogy ne essen le rólam, és még így is akkora, mint egy sátor. Hiába, no, 52-es méret. Mivel viszont ma úgyis csak itthon nyüzsgök körbe-körbe, gondoltam, kipróbálom.

Úgyhogy tessék csak hozzászólni továbbra is:

Minekutána annyit szuttyongatnak, hogy hordjak nadrágot, betettem a szeptemberi készletbe az egyetlen emberek elé való farmergatyámat is. Voálá.

(SK: a pulóverből-kardigán.)