Fene tudja, miért, de sokkal jobban tudok írni akkor, ha a háttérzajom zene, beszélgetés és presszógépek sistergése, mint a saját lakásunk csendje. Úgyhogy amíg nem találok egy olyan végtelenített szalagot, ami csörömpölést, vihorászást és időnként “Egy Lapsang Suchongot kérek!”-et nyújt nekem, nemigen látok más megoldást, mint felcihelődni, és elvonulni kedvenc kávézómba, hogy szinopszist gyártsak egy tanulmánykötethez.

Két hétig bírtam fekete kiegészítők és alsószoknya nélkül, na de most. És két hét után végre felavatom a dohánybarna zakómat is, ami/aki a továbbiakban a Nágyezsdá névre fog hallgatni. Nágyezsdá a képen is szereplő brosstűvel érkezett, és ugyan az efféle brosstűk nem a kedvenceim, de egyelőre, már csak viccből is, rajta hagytam.

(SK: a szoknya és a sapka.)