csak tudnám, hova, de hova, de hova, de hova megyek









Egyre nehezebb egy kis napfényt és derűt és színt találni, ez a hét különösen ködös és nyamvadt volt.









Ami annál inkább november, mint itt a képeken, az már csalás. Öreg idő, öreg én, öreg blog. Ez a mai az ezredik folyamatos nap, amikor bejegyzést írok ide, amúgy meg összességében ez az 5445-ik bejegyzés, úgyhogy semmi meglepő nincs abban, milyen nosztalgikusnak és elhasználtnak érzem magam.









Attól tartok, ez volt az utolsó naposabb-forma hét, amikor még lehetett gyönyörködni a levelekben meg a fényekben. Hétfőn még szivárványt is láttam a buszmegállóból.









Volt egy őszi szünetem tizenegy többé-kevésbé szabad nappal, melynek következtében most már tutira biztos vagyok abban, hogy én ugyan rettenetesen rottyon vagyok mentálisan és fizikailag is, de ebből mind vissza lehet jönni, ha adottak hozzá a megfelelő keretek és feltételek. Nyilván olyanok, amelyek a következő másfél hónapban esmég hiányozni fognak, de most már tudom, hogy nem velem van a baj, pontosabban hát persze hogy velem van a baj, de nem úgy.
Nem baj, ha ezt nem értitek, bár szerintem értitek ti is, okos olvasóim vannak nekem. Galéria!









Mást nem nagyon tudok nyújtani a hétről. Nos, most ezeknek volt szezonja.









Ez igazán olyan hét volt, amikor egy szusszanásnyi idő se, cserébe egyik pofon a másik után, de ezt persze most se látni a galériácskámból, amiben csupa kellemes dolog látható, még egy szülinapi torta is.









“És mondd, mit kaptál az ötvenedik születésnapodra?” “Leginkább munkát meg újabb nemszeretem feladatokat. Ja, és további köhögőrohamokat.”
Ennek tiszteletére viszont legalább kirittyentettem magam kápuctába, vagy minekhíjuk ezt itt. A kardigány végtelen hosszú ideje volt rajtam utoljára, azt a RK adta ajiba, a csüngüt pedig még sose láttátok, azt az egyik diákomtól kaptam múlt héten.
Már vasárnap van? Ezen a héten is annyit futottam körbe, hogy az már röhejes, különösen ha figyelembe vesszük: két napot lényegében azzal töltöttem, hogy az oldalamon feküdjek rojtos és recsegős köhögéseket eregetve a levegőbe.









Van abban valami extrán vicces, hogy a munkám és feladataim miatt, plusz a falu miatt, amelyben lakom, olyan látványokban van részem, amilyenekért mások fizetnének is, de talán még úgy sem jutnának hozzá, mert annyira exkluzívak. Mármint a látványok. Az e heti képek között van például olyan is, amin a jubileumi Mária Valéria hídfutás résztvevői láthatók kevéssel a rajt után, és nekem ezt annak a teremnek az ablakából sikerült lefotóznom, ahol éppen a Bábkészítés óra zajlott; vagy a budapesti kilátás egy olyan tizedik emeleti ablakból, ami mögött egy roppant csúnya kis terem van, de abba csak oktatóként lehet bejutni a portán átvett mágneskártyával. Van persze olyan is, amihez csak jókor kell lenni jó helyen, bár az se könnyű: a városligeti Szinyei Merse léggömb, amint a Benczúr utcából látszik, és a három templombelső, ami évente csak egyetlen hétvégén tekinthető meg turistaként, a Szentendrei Nyitott Templomok Hétvégéjén. Ami a leginkább elérhető-forma lenne, az a szobám meg Mackó meg anyósom rózsái – az is igaz viszont, hogy ez utóbbi háromra alig jut időm. Galéria!









Összefolyik itt már, kérem, hogy az elmúlt héten éppen mi történt melyik napon és melyik irányban, de fotókat még mindig elég pofásakat bírok lőni. Galéria!









Íme egy összeállítás az elmúlt hetemből. Főként lábaksz – hun az enyém, hun a macskáé, hun egy csirkéé. Plusz némi felújítási romok a munkázóm hátsó udvarán. Plusz egy kis szendvics ebédre a Heim Pékségben. Plusz a flegmapocok (=capybara) ceruzahegyező és más dilinyók, amiket a vietnami boltban vettem, hogy megjutalmazzam magam azért, mert még nem futkászom fel-alá hajtépve és sikoltozva. Galéria!









Ebben az évben nem vesztettem el egyetlen napot sem, mármint blogice. Úgyhogy akkor ennek örömére most kaptok egy igazán szedett-vedett galériát, amiben alig lesz olyan fotó, amit ezen a héten lőttem.
Logikát ne keressetek, az minden bizonnyal nincs, vagy csak jól eldugva.









Holnap kezdjük a 13. blogévet. Ittmost csak annyit tudok mondani erről, hogy reméljük a legjobbakat.
Hát ilyen volt.












Ma pedig jól hazamegyünk az életünkbe, és bevallom, nekem ehhez semmi kedvem.
Szentendre nyaral, Mackó alszik, Kovács Margit cserepei zöldellnek, az ifjú dzsessz-zenészek dzsessz-zenélnek, én meg sütök. Fügefa alatt vacsorázni jó. Galéria!









Főként macskáksz, felhőksz meg lábaksz, valamint a két falu, melyek közt jelenleg megosztom életemet. Alant a szép narancsos-türkizes szemedet-es-kiüsse fotók a szentendrei Little Rome nevű cukiból valók, ahol cannolit és tiramisut vettünk, mert a fogyókúra mindig hétfőn kezdődik, vagy még akkor se. Nyamnyam.









Ezen a héten is volt minden, mint a búcsúban. Pihenni se ártana ugyan ebben az úgynevezett vakációban, de azt majd a sírban is lehet. Én mondjuk szóratást irányoztam elő, úgyhogy nekem nyilván a sírban pihenés se jönne össze.








