újracucc kategória bejegyzései

Jaja, az, amelyikbe vissza bele. Nédda.

Bár a haj még csapzott (most mostam meg), és a nyafogóruha is régi, az olvasók iránti tisztelet jeleként már felkentem számra a Részeges Pifkét. Ilyesmi egész hétvégén eszembe se jutott fetrengéseim közepette. Ezúton szeretném amúgy megjegyezni, hogy cicukáimnak toll a fülébe, egyiknek sem volt semmiféle késztetése arra, hogy bejöjjön hozzám gyógycicát játszani, hanem csak ültek a folyosón, így:

Fasza banda, mondhatom. Ma reggel bezzeg már öt ötvenkor érdeklődtek, hol a kaja. Adtam nekik.

Amíg ismételten fel nem merül a semmiből egy szakdolgozó, hogy megörvendeztessen újabb zokognivalókkal (csütörtökön leadás!), akár ülhetnék is a tarkabarka közepin,

de én már megint olyan ideges vagyok, hogy le tudnám vakarni a bűrömet, ezenfelül értelmetlen tennivágyások is feszegetnek. Persze sose azt akarom csinálni, amit kéne, úgyhogy akár ülhetnék is a tarkabarka közepin ahelyett, hogy porcelán fiókgombokat kajtatok az internetekbe.*

Mindezek alapján bizton le lehet vonni a konklúziót, hogy kigyüttem a poszt-vakcina állapotból, és ismét a régi vagyok, vagy tán annál is rosszabb. Tegnap este, amikor a Repülő Kutató átcsámborgott a szomszédba tatárbifsztekezni (én nem voltam éhes, nagyon nem**), már annyira nem bírtam magammal, hogy hirtelen ihletből előrántottam a mérőszalagot, és ennek a szokásos következményei lettek, amibe szegény sokat töretett férjemet is belerángattam. (Végül is rá áldoztam életem legszebb éveit. Igaz, ezek alatt viszonylag keveset volt itthon.) Igen, újabb felnőttlegózás várható az IKEA készleteivel. Jaj, jaj.

Szóval, mit is mondhatnék mást, tényleg minden a régi. Azazhogy, izé, tegnap egy ilyet láttam a nyírfán.

Gyorsan le is fotóztam, mielőtt azt hinném, hogy delirálok. Az sem lepne meg, mindent összevéve.

* Találtam.

** Péntek óta fogytam másfél kilót. Szerencsére volt miből.

Értem én, hogy az április egy szeszélyes hónap, de nem kell feltétlenül örülnöm neki, ugye? És káromkodhatok egy kicsit, amikor ezt látom az ablakon túl,

pláne miután már túl voltam a reggel fél hatkor indult Fapapucsos Futóverseny mai felvonásán és kettő darab szakdolgozaton, melyek közül az egyikben nem volt egyetlen mondat sem, amiben jó helyen lettek volna az írásjelek, de legalább a vesszők.

Mire megküzdöttem a vesszőkkel, elkezdett zuhogni a hó meg további feladatok, a szőrös dögök pedig elfoglalták méltó helyüket az étkezőasztalnál, hogy reggelizni se lehessen leülni,

és persze azt se mondták, hogy fapapucs, csak beverték a szundit, de hirtelen.

Az egyetlen kézzelfogható siker, amit mára fel tudok mutatni, egy vekni.

Ennél valószínűleg nem is kéne többet mondanom, de ma le akartam vonulni a postára egy feladandó levéllel, mert az online élet mellett a bürokrácia az továbbra is bürokrácia, és úgy gondoltam, hogy ezért a próbatételért megjutalmazom magam egy zacskó csipsszel a Spárban.

Ebben.

Vissza a muncas hetcoznapocbele, három szakdolgozat várja a korrektúrát meg egy cafetéria(-bevallás? -nyilatkozat?… eh, mindegy, az a rohadt sok papírmunka, aminek eredményeként rohadt sok elkölthetetlen játékpénzem lesz egy játékkártyán) a kitöltést. Mindehhez piszok hideg van odaki, a macskák meg reggel háromnegyed hatkor úgy döntöttek, hogy finom utalásféle-képpen rohangálnak rajtam egy kicsit fapapucsban, hátha ettől adok nekik enni.

Adtam.

Ez a kép még szombati, amikor nem volt olyan nyamvadtul szürke a világ, mint most. No de fel a fejjel, lesz még valamikor szőlő és lágy kenyér, a szakdolgozók is leadják a produktumaikat, meg lesz idő, amikor elmegyünk valahova a játékpénzeinkkel, és jól fogjuk érezni magunkat tőle. Addig meg aggyunk a muncas hetcoznapocnec, hajmosás meg takarítás meg papírmunka, és ha elég rendes kislány voltam, és teljesítettem a mára kiírt penzumot, tán még jut egy kis idő Erikre is, mert szegénykém megint teljesen el van hanyagolva.

Végül persze nem tudtam ellenállni az olló csábításának, úgyhogy tegnap du. megvolt a házi birkanyírás. A fodrászom majd nyilván csúnyákat fog mondani nekem, de az még piszkosul odébb van, mire eljutok hozzá, addig meg örülök annak, amim van.

Egyébként is méretes csiszatolásban vagyok, a terasszal például egyelőre eddig jutottam,

de lesz ez még ennél cifrább is. Mindenesetre az idei első kintteregetés már megvan. Meg a tilupámok.

És közben egyes szabotőrök, még mielőtt bevethetném az ágyam,

hát igen.

Ma éjjel kétszer sikerült felébrednem: egyszer arra, hogy egy tengerimalac éppen megdöglik a táskámban, másodszor meg arra, hogy holland parasztok rohangálnak fapapucsban a folyosón.

Az első ezek közül a telefonom volt, ami azt közölte, hogy éppen lemerülőben van. Ki van ez találva, kérem, okos emberek dolgoznak a Nokiánál: ha egy döglődő kisállat végső sikolya nem azt a reflexet váltja ki belőled, hogy úristn, vajon hol lehet RöfikeRóbert, esetleg azt, hogy nehogymá összefossa halálában az a dög a luivitonyt, meg sem érdemled, hogy telefonod legyen. Én mindenesetre mindig bepánikolok, amikor meghallom, hogy a telefon elkezd hörögni a táskámban. Nem tudom, milyen és mennyire összetett kísérletek után döntöttek úgy a finn mérnökök, hogy ez a hang lesz a legjobb figyelemfelkeltő eszköz, de gratulálok. Mellékesen azt is kívánom nekik, hogy induljanak agresszív rénszarvasokkal bagzani, de rögtön, ez viszont mellékszál, szóra sem érdemes.

A lényeg, hogy felvakartam magam az ágyról, amikor persze azonnal kiderült, hogy eleve csak a rendelkezésemre álló terület töredékén aludtam, mintegy imbuszkulccsá hajtva. Hogy miért? Hát ezért.

Ez a Poci nevű rafinált kis rüfke, ahányszor úgy dönt, hogy velem alszik, úgy érkezik meg, mint egy pihe, észre sem veszem, aztán egyszer csak hoppá, máris elkobozta az ágyterület felét és a takaró kétharmadát. Ögyes, mondaná Kohn bácsi.

Na de minden hátráltató tényező ellenére sikerült lokalizálnom a telefont, lokalizálnom a töltőt, aztán összedugtam őket, tessék cumizni, és visszahernyóztam Poci mellé. Ekkor volt fél három. Következő ébredésemet már nem tudtam elhelyezni óraügyileg, mert a telefon a töltőn volt, két méterre tőlem, de ekkor történt az, hogy odaki a folyosón holland parasztok kezdtek rohangálni fel-alá, fapapucsban és kurjongatva. Mikor valamelyest magamhoz tértem álmomból (tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, hogy felébresztettek, éppen a Kosztolányi Dezső téren voltam bezárva egy mélygarázsba, ahová azért kellett bemenekülnöm, mert hurrikán közelgett, és aztán valaki gondosan rámlakatolta a kócerájt, egy szál spagettipántos semmicske volt rajtam, és halvány fingom se, mikor enged ki onnan valaki, ha egyáltalán, a hangokból ítélve ugyanis éppen lebontotta a hurrikán fél Budapestet), kiderült, hogy nem hollandok és nem fapapucsban, hanem macskák és mezítláb, de az igaz volt, hogy kurjongatnak, és duhajmód nem hagynak engem aludni. Ezúttal viszont úgy döntöttem, hogy toll a fületekbe, cicukáim, fejemre húztam a takarót, és visszaájultam.

Hát így van az, hogy továbbra is nekem van a legizgalmasabban unalmas életem, de ennél több izgalmat nem is nagyon tudnék már elviselni, mert ez után az éjjel után úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Többször is.

Már tíz is elmúlt, és én még mindig pizsiben ténfergek, pedig annyi tervem van, mint a nyű, de semmi energiám végrehajtani.

Ezek a pernahajderek sem emelik a munkakedvem,

pedig hát látjátok a környezetük tragikus állapottyát.

Lehet, mára tényleg csak a szöszmöte meg matata marad programként?