Ebben az évben nem vesztettem el egyetlen napot sem, mármint blogice. Úgyhogy akkor ennek örömére most kaptok egy igazán szedett-vedett galériát, amiben alig lesz olyan fotó, amit ezen a héten lőttem.
Logikát ne keressetek, az minden bizonnyal nincs, vagy csak jól eldugva.
Holnap kezdjük a 13. blogévet. Ittmost csak annyit tudok mondani erről, hogy reméljük a legjobbakat.
Reggeltől délután egyig a futonomon csücsülve házimaszogósban hallgatói levelekre válaszoltam, aztán felöltöztem ember elé való hacukába, dühöngtem egy kicsit, hogy úgy nézek ki, mint egy töltött zokni*, elmentünk bevásárolni a RK kulináris kísérleteihez** és a mindennapi élethez***, aztán hazajöttünk, én visszaöltöztem házimaszogósba, és további hallgatói levelekre válaszolok.
Még el se kezdődött a 2025/26-os tanév őszi féléve, de én már úgy utálom, mint a kukoricagölödint.
* Ennyire vagyok attól, hogy utána nézzek, milyen piruláktól, pempőktől és proteinporoktól remélik a menopautikus nők, hogy leszedi róluk a hasi zsírt. Ez különösen azért riasztó, mert én nem hiszek az ilyen pirulákban, pempőkben és proteinporokban – nem azért, mert Big Pharma, hanem mert Bad Pharma, ha értitek. A kuruzslást semmilyen formájában nem bírom, márpedig ez az.
** A Bor, mámor, Bénye és a Natura Hill mámegint kihozta belőle a kísérletező kedvű foodie-t, úgyhogy kapros majonézhabot akar gyártani sörtésztás halszeletkékhez meg kapribogyós ordagaluskákat marinált cukkiniszalagokkal és füstölt pisztránggal. Ezzel eddig egyet is értek, de ha azzal is elkezd kacérkodni, hogy ribizlis quinoával töltsön meg párolt cukkinit, én beadom a válópert. (Igen, ezeket mind az elmúlt két hétben tálalták elénk. A ribizlis-quinoás szörnyszülöttet nem ettem meg.)
*** Macskaeledel, lefolyótisztító, kókusztej, rizs és csipsz. Ez utóbbinak valószínűleg jelentős szerepe van a hasi zsírban, de muszáj valamivel tartanom magamban a lelket.
Még mindig a helyettes, még mindig az “ezt-meg-ugyan-minek-mutogassam” állapotok. Reggel nyolc óta levelezek orrba-szájba mindenféle hallgatókkal, képzelhetitek, hogy milyen fejem van.
Viszont sikerült időpontot szereznem hétfőre fodrászhoz, és ha ez a kedves szőrös állat kegyeskedik feltápászkodni, akkor az ágyneműt is lecserélem végre.
Én még most sem vagyok érdekes,
de ez, hát ez…
Majd tartok nektek kis bemutatót a reggelikről meg vacsorákról meg a környezetről meg egyáltalán, de most elmegyünk Kékkőre, mert ott még nem voltunk.
Ez itt nem annyira érdekes,
ez sem,
de ez már igen!
Jaja, már megint itt bugizunk Zebegényben a játékpénzeimmel…
Mint a mellékelt ábrából is látható, máma nincs szándékomban elhagyni a körletet.
Az továbbra is nagy talány, mi a budiajtót csomagoljon az ember, ami eltakar a déli 35 fokban és ápol a késő esti 10-ben (!!! Komolyan ezt jövendölik!). Ebben a percben, másfél órával indulás előtt én ezeket tartom megfelelőnek, de nyugtával dicsérjük a napot. Napokat.
Mindenesetre nem mehetek oda úgy, mint egy elszalasztott, az egy fesztivál, és az embert bármikor lekaphatja egy paparazzi. * affektált sóhaj, hairflop *
Ha nem hiszitek, ide nézzetek, kik ülnek ezen a fotón a Vay Pincészet előtt egy kései fesztiválesten:
Ez kábé egy hete jelent meg a BMB oldalán, előtte sose láttam még, pedig az öltözékeinkből ítélve a fotó 2023-as: én akkor turkáltam ki azt a ruhát az erdőbényei főutcán, a RK pedig akkor vette azt a Medicine pólót. A vicc kedvéért most is épp az van rajta, mintegy a kontinuitás szellemében.
Nna, megyek, összeszedem a kozmetikumaimat is, főként naptejet. Sok naptejet.
A mellékelt képen roppant gyanakvóan szemlélem a jövőt, és ez nem optikai csalódás, mert tényleg. Most például el kell mennem kenyérért, mert a RK roppant derűsen megígérte, hogy hoz majd délután, de én most vagyok éhes.
Éjjel álmomban ezúttal egy bűncselekménybe keveredtem bele tanúként az egyik szokásos-forma helyszínen*, és mivel kívülről a rendőröket, belülről meg a bűnözőket kellett kerülgetnem, bevettem magam a ház aljában lévő marha nagy turkálóba, mert álmomban teljesen logikusnak tűnt, hogy ne menjek sehová – úgysem hinné el senki, vagyok annyira hülye, hogy ne falcoljak le azonnal a láthatáron túlra.
* Brutalista stílusban épült betonmonstrum, afféle mega-lakótelepi ház, túl sok szinttel, lépcsővel, lifttel, folyosóval és zegzuggal. Álmaim épületeinek kábé nyolcvan százaléka ilyen, a többi húszon századfordulós monstre romkastélyok, századfordulós monstre egyetemi épületek és kiszekusza szűk utcás városkák kulipintyói osztoznak. Mondhatni, álmaim nagy részét egy hozzávetőleges Birminghamben töltöm.
Ma szombat van, de én piacra menetel helyett ezt csináltam bűntársammal,
mert hajnalban felvert a szőrös disznó reggeliért, aztán elkövettem a hibát, hogy ránéztem a munkahelyi levelezésemre, és ez azzal a következménnyel járt, hogy fél óra ajvékolás után inkább visszaaludtam hülyeségeket álmodni. A hülyeálmok persze gyönyörűen leképezték öszves problémáimat, úgyhogy töltsetek magatoknak egy kávét vagy limcsit, mindjárt elmesélem.
Szoktam olyat álmodni, hogy egyetemista meg tanár is vagyok egyidejűleg, de ezúttal túlteljesítettem a szokásos penzumot. Egyetemistaként egy kollégiumban laktam, a szobatársam kamaszkorom Ercike barátnője volt, akit nem láttam a valóságban már vagy tíz éve, és most is alternatív színházi előadásokról mesélt nekem nagy lelkesedéssel, mint harmincöt évvel ezelőtt, én pedig most is éppolyan butának és műveletlennek éreztem magam ettől, mint anno. A kollégium egy kilencemeletes monstrum volt, aminek egy Escher-rajongó készíthette a terveit, mert a liftek nem csak fel meg le vitték az embert, de oldalirányba és rézsút is, ergo az ember sose tudta, éppen hol van és merre tart. Amikor végre kikeveredtem ebből a monstre mézes lépből, abban sem volt köszönet, mert egy ismeretlen-ismerős városban kellett navigálnom, ami egyidejűleg volt Esztergom, Budapest meg Koppenhága (miért éppen a Koppenhága? a jószagú mindenit neki, ott még nem is jártam sose). És órára kellett mennem. Olyanra, amit (naná) én tartok. És eltévedtem. És késésben voltam. És előbb ott stresszeltem valahol egy folyó partján, amin csuhaj kis hajócskákat emelgettek át a hídon egy trebuchet-re emlékeztető szerkezettel, aztán bekavarodtam egy lakótelepre, ahol lassan rám sötétedett, és pilinkélni kezdett a hó, én meg tudtam, hogy most már végképp lekéstem az órámat, és még értesíteni sem tudtam erről a diákjaimat, mert nem volt wifim meg mobilnetem. És akkor lenéztem a két karomra, és mind a kettőn előbb az erek kezdtek véraláfutás-lilára váltani, aztán az egész karom, én meg afféle klinikai nyugalommal morfondíroztam azon, hogy akkor ez most üszkösödés vagy mivan, le fog-e esni mind a kettő, vagy csak így maradok világ csúfjára.
És akkor végső kétségbeesésemben rátaláltam egy kocsmára, ami a lakótelep egyik blokkjában volt egy garázsban kialakítva, mert abból sugárzott közel és távol ebben az alkonyati sötétszürke világban az egyetlen barátságos melegsárga fény, amikor pedig bementem az ajtón, a karomról szép lassan visszahúzódott a lilaság, én meg hirtelen rájöttem arra, hogy az az óra, amire olyan kétségbeesetten próbáltam eljutni, csak a jövő héten lesz.
Hát én most ebből az egész zűrzavarból nem fogok tanulságokat levonni, mert az egyetlen, amit levonhatnék, az az, hogy na ugye, minden út a kocsmába vezet, és ott lakik a megoldás, de ez azért nem tűnik igazán szimpatikus tanulságnak, egészségesnek se. Szép hétvégét mindenkinek, aki tartja.
Délelőtt pucoválok és szövetficnikkel szórakozom, délután meg puccba vágom magam, és elhurcolom a RK-t múzeumba meg vacsorázni, mert az tarthatatlan, hogy itt ülünk egy turistaváros közepén, és legutoljára akkor jártunk a Kovács Margit Múzeumban, amikor Filomélát cipeltük el oda. Akkor ő kilencéves volt, most tizenhat. Tessék kiszámolni.
Raktáros/korrepetitor. Ez voltam az éjjel álmomban, mindezt pedig valami olyan helyszínen, ami bizarr keveréke volt a Sziget Fesztiválnak (ahol utoljára 1997-ben jártam), ifjúsági olimpiai falunak (ahol sose jártam), és gólyatábornak (ahová idén azért nem tudok elmenni felhomályosítani a gólyáimat, és csokicsókkal etetni őket, mert már a gólyatábor ideje alatt óráim vannak a levelezősökkel). Ez az álombeli komplex feladatkör azt eredményezte, hogy nekem kellett kijavítanom egy szomáli tiniatléta fizika házi feladatát, amit valamiért képregény formájában adott le, és mindeközben öt nyelven kerestek rajtam olyan sportszereket, amikről fogalmam se volt, micsodák.
Amikor felébredtem, egy pillanatra hálát adtam a világmindenségnek, hogy nem ezt kell csinálnom a valóságban, viszont szinte rögtön rájöttem arra, hogy tulajdonképpen mégiscsak ezt csinálom, csak nem ennyire érdekesen. Például senki nem ad le nekem képregényformában házi feladatokat. Bár még megtörténhet.
Addig viszont most elmegyünk megejteni a heti bevásárlást, mert botrányosan fogy a tej meg miegymás a háztartásban. Ezt pedig akkor már miért ne tegyem kezeslábasban.
Sokkal elégedettebb mókuska lennék, ha nyáron gyakrabban lenne olyan időjárás, mint most.
Mivel a világ dugig van olyan dógokkal, amikre semmi ráhatásom, ma inkább olyan dógokkal foglalkozom, amelyeken változtatni tudok, ha átmenetileg is.
Egen, ez egy rendezkedő- és takarítónap.
Főként macskáksz, felhőksz meg lábaksz, valamint a két falu, melyek közt jelenleg megosztom életemet. Alant a szép narancsos-türkizes szemedet-es-kiüsse fotók a szentendrei Little Rome nevű cukiból valók, ahol cannolit és tiramisut vettünk, mert a fogyókúra mindig hétfőn kezdődik, vagy még akkor se. Nyamnyam.
Az most nem én vagyok,
hanem a kis piros Panasonic Lumix DMC-SZ1, aki misztikusan rámdöglött Firenzében, aztán éppoly misztikusan feltámadt tegnapelőtt, aztán megint megdöglött, aztán megint feltámadt, de legalább most már tudom, hogy nincs ebben semmi misztika.
A drágaszággal az volt a helyzet, hogy abban a pillanatban, amikor bekapcsoltam, elkezdett zúmolni a végtelenbe és tovább, aztán döccenve megállt egy olyan ponton, ahonnan másfél kilométerre lévő tárgyakat már viszonylag jól tudtam volna fotózni. Aztán onnan nem moccant. Én nem értek a lovakhoz, ezért azt feltételeztem, hogy valami digitális hiba miatt volt így, ennélfogva a második feltámadásáig úgy kezeltem mindezt, mint A Gépben Lakozó Szellemek Újabb Kurvahülye Trükkjét. A második feltámadást viszont már saját kezűleg segítettem elő, és azóta tudom, hogy a gépnek valójában a leganalógabb analóg problémája volt, mégpedig hogy a zúmoló prücikét egy basz nagy gomb irányítja a gép tetején, valójában az a basz nagy gomb akadt ki, én meg őtet némi gyengéd erőszakkal vissza tudom billenteni a helyére. És most Piroska fotóz engem. Jól.
Penszér, sámpányt ide.
Természetesen a piacon voltunk egyébként, hol másutt. Szombat van.
Mivel Csicsóné lányai imádják az áfonyát, a múlt héten mindkét piacra menetelkor alaposan bevásároltunk belőle, és maradt még utánuk a hűtőben annyi, amennyivel elkészíthettem ezt a receptet. A recepttel nem is volt igazából semmi gond (a só mennyiségét kellett volna csak lecsökkenteni egy csipetnyire egy fél teáskanál helyett – bár fene tudja, mostanság túl érzékeny lettem a sóra, mindenből kiérzem), de áfonya helyett következőkor ribizlivel csinálom meg inkább, mert kell ennyi csokihoz valami pikáncs, és ezek az áfonyák nem voltak azok.
Attól még persze megesszük, de valószínűleg valamilyen savanykás lekvárral.
Ma éppen hálistennek nem kell futkásznom sehová (legalábbis jelen állás szerint, de hosszú még a nap, és csak nyugtával fogjuk dicsérni). Ennélfogva pont úgy is festek, mint aki nem futkászik ma sehová.
Tegnap heroikusan nekifutamodtam a macskamászóka gatyába rázásának, mert biztos voltam benne, ha nem csinálom meg még aznap, amikor beszereztem a szizálkötelet, később egyre nehezebb lesz rávennem magam. Mivel ennek az akciónak egyre kevesebb a sportértéke, nem írok belőle külön eská-bejegyzést se, de azért van rá dokumentáció, bár a nyafogást és vicsorgást nem fotóztam le, még csak az kellett volna.
Jellemző módon amikor összeszedtem hozzá a szajrét, még egészen optimista voltam,
és amikor befejeztem a melót, szintén (lásd a ma reggeli fotót),
de közben azért volt peripeteia bőven. Például amikor kiderült, olyan ergya állapotban vannak szegény kaparóoszlopok, hogy az előre tervezettnél több szizálkötelet kell lebontanom róluk, és persze így nem lesz elég a tizenöt méter friss madzag, amit tegnap szereztem be.
Gondolom, ilyenkor az a logikus lépés, hogy az ember újra begyömöszkölődik Emesébe, és ismét meglátogatja az OBIt további szizálkötelekért*, de én inkább a siránkozást választottam, plusz felpattintottam egy Krusovicét, és nekiláttam gondolkodni.
A gondolkodás eredményeként eszembe jutott, hogy van lent a pincében az “egyszer kelljen, s jó, ha van” kategória keretein belül egy darab műfű vagy mokettszőnyeg vagy mifene, úgyhogy a fenti ábrán agnoszkálható módon azzal tekertem körbe az egyik oszlopot, kétoldalas ragasztószalag, tűzőgép, jóleszaz. Ezt persze majd még monitorozni kell, mert én ugyan bízom Mackó eszében, hogy továbbra is azt fogja kaparni, ami kaparható, de azért egy macska mégiscsak macska, így nem várhatunk tőle lehetetlent.
Ugye.
* Inkább mégsem, ha belegondolok. Két hete Bécsben idéztünk fel a RK-val egy olyan szót, ami tökéletesen leírja a Monarchia működését, ez pedig vala az a szó, hogy “slamperáj”. Meglepő módon ez az én szókincsemben is benne volt valahol az etvasz és a sparhert között, tegnap pedig újólag felidéztük az OBIban, mert a budakalászi OBI tényleg egy marha nagy slamperáj, nem egyéb. Eleve az volt felírva a kötelek mellé, hogy mérd le magadnak, édes gyermekem, de a természetes anyagúakhoz csak ollóval nyúlj, mert a melegvágó tűzveszélyes. Na persze nem volt ott olló. Volt minden szirszar, nagyrészt széjjelhányva meg a polcok alá rugdalva, de olló, az nem. (Mondtam: slamperáj.) Mivel ugyan látványosan mindegyik szizálkötél-vég melegvágóval volt elmetélve, de nekem valamiért mégse akaródzott felgyújtani az OBIt, kemény nyolcperces munkával sikerült kerítenünk egy alkalmazottat, aki odajött segíteni, aztán nekilátott elvágni a kötelet egy papírvágó ollóval, de nem egy naggyal, hanem egy egészen kicsikével.
Mielőtt lerágnátok lábatokat izgalmatokban: hápersze, hogy megvettem a prémium csomagot a wp-től, desőt két évre ki is fizettem előre, mert így akciós vala.
Aztán ma megint elmentem munkába, mert dógokat kellett intézni*. A szabadság nyilván olyasmi, ami opcionális, pihenni meg majd szóratás után fogunk.
Igen, ez egy újabb batikolt veddfelke. Még van kettő, akit ti nem is láttatok.
* Pótalkalmassági vizsga! Augusztus 13-án! Amikor mindenki kötelező nyári szabadságon van! Az útszélen bicikliző bádogkrisztusát neki. Ha van ismerősötök a felvinél, nyugodtan megmondhatjátok neki, hogy miattam csuklik.
Mivel a házban ugyi csak vagy százhúsz Burda van, Perpétának nem ezekből, hanem a saját kedvenc ruhája alapján varrtam egy újat.
A szokásos eljárás ilyenkor mindig a méregetés meg a részletek 1:1 arányú átmásolása sütőpapírra,
aztán az ifjú hölgyet beküldjük az anyagok közé, kiválasztani egy olyat, ami szimpatikus. Utána már nincs sok kecmec, csak varrunk meg varrunk meg varrunk.
Aztán egyszer csak kész a ruha.
Mit mondhatnék. Tegnap este kilakkoztam negyven körmöt a sajátjaimat is beleértve, gatyába ráztam a szobámat, válaszoltam három szakdolgozónak, kiszabtam két gyerekruhát, ma megvarrtam egyet, agnoszkáltam a munkahelyi leveleim között egy olyat, ami miatt felhívtam az oktatásszervezőt, és közösen dühöngtünk rajta egy sort, most pedig alig múlt dél, de muszáj elhevernem egy pöppet, mielőtt berobog Csicsóné, hogy elszállítsa harmadik számú leányát, helyébe pedig itthagyja a második számút.
Vakáció, csuhaj.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 