Az éjjel mínusz egy fok volt, úgyhogy végre elővettem a “télikabátomat”.
Azért az idézőjel, mert én ezt ugyan télikabátnak tekintem, és nincs is szükségem többre, de bizony a bennszülöttek nagy része paplankabátban jár már ebben a hőfokban. Anyám, bár nem bennszülött, dettó.
Legalább könnyebben be tudunk majd olvadni a tömegbe, amíg körberohanjuk Firenzét, vagy legalábbis annyit, amennyi mára belefér.
A Szent Ideiglennek sem kell teljesen reménytelennek lennie, mondok.
Nem is kell nekem nagyon elhagynom ezt a körletet ahhoz, hogy olyan vasárnapi galériát rittyentsek, mint az alábbi. Egyetlen kép sem készült a kert határain kívül.
Közben a való életben éppen arra készülök, hogy nemsokára átszelem északkelet-délnyugat irányban az egész várost, hogy felkanalazzam anyámat a FlixBus parkolójából. Drukkoljatok.
Három fontos lépés a recepthez:
1. Gyűjtsd össze az összes szóbajöhető aprószart.
2. Vágd vissza az aprószarokat a normalitás határáig.
3. Profit.
Ilyenkor szoktam mondani, hogy ne higgyetek a látszatnak, de elnézve ezt a fotót, inkább neki higgyetek, mint nekem, én ugyanis most panaszkodni fogok a szarfosmoslék éjszakámra, amit azzal kezdtem, hogy fél nyolckor bealudtam a tábori ágyon, azzal folytattam, hogy háromnegyed tizenkettőkor felébredtem arra, valaki tűzijátékol Fiesoléban* (WTF), aztán fél négyig fent kuvikoltam borzasztó karácsonyi romkomokat nézve (nem tudtam aludni, azért), és közben néhányszor majdnem megfulladtam a köhögéstől, a takonymanók ugyanis most már tényleg menekülőre vették, hurrá. Aztán persze hatkor megérkezett Tökösboci az ő egyszerű, de azonnali igényeivel, miszerint reggeli. Amióta egyke macska, nagyon verbális lett**, úgyhogy hiába mondogattam neki, anyunak még egy kicsikét aludnia kéne, addig nyafogott nekem, amíg megkapta azt a reggelit. És aztán visszaaludtam, egészen fél kilencig, remek.
Ma nem megyek sehová, úgyhogy csak azért van cipő rajtam, mert átexpediáltam a szennyest a fészerbe, és egész éjjel esett, a tiroli ciabatták pedig csak mérsékelten kompatibilisek a talaj állapotával. Most már viszont, mint látható, kisütött a nap.
* Már nem emlékszem, mondtam-e nektek, hogy a RK megnézte térképen, és mi tényleg Firenze szélén lakunk, a következő kert már Fiesoléban van. Amúgy amikor hazafelé jövök a kulipintyóba, a Via Lungo L’Affricón megyek végig, ami értelemszerűen az Affrico patak partján halad, és az egyik kanyarulatból elég jól szoktam látni a fejünk fölötti dombot.
Na az ott Fiesole.
** Amíg Poci irányította a bolondokházát, nem volt miért kommunikálnia, Poci ugyanis egyetlen pillantással képes volt cselekvésre késztetni minket. Most bezzeg Maci folyton csipog, nyafog, ajvékol, és más abszurd hangokkal örvendeztet meg minket. Tegnap például, amikor megékezett Pamela, ez a hálátlan dög ránézett, azt mondta, “BhuáÁ”, és felháborodottan bevonult a tábori ágy alá. Szép.
Kezdünk, vaze! Pontosabban, én még a toporgás állapotában vagyok, ez a takonykór meglehetőst szétbarmolta a terveimet. Firenze, na ő már hetek óta dolgozik rajta. Amikor tegnapelőtt kikúsztam Matildával és a többiekkel a Saturból, ez a látvány fogadott:
Mint már említettem, idén sem hagyom ki a dekkolásos sorozatot, de az adottságokat kihasználva kábé fele-fele arányban lesz benne a La Casina meg a város. Ez ugyan nem Bécs vagy Graz, de az adventet itt sem aprózzák el, a Santa Croce téren például olyan vásár van, de olyan, hogy attól még a karintok és türingek is letennék a sapóikat. Én meg, hát ismertek már ahhoz, hogy tudjátok, én se nagyon fogom elaprózni. Most viszont harákolva jobbra el, mert ma ismét jön Pamela, és én a káeurópai asszonyok jó szokása szerint gyorsan takarítok egy sort, mielőtt megérkezik a bejárónő…
(Ha az előző évi merényletekre vagytok kíváncsiak, a jobboldali sávban a kategóriák között ott van az is, hogy “advent”.)
Tegnap sütöttem kenyeret,
főztem magamnak vacsorát,
és tettem egy (elkefélt) kísérletet egy abrosz megmentésére,
teljesen fölöslegesen, mert nem jó a mérete vagy tudomisén mi baja van, mindenesetre úgy áll az asztalunkon, mint tehénen a gatya.
Ma reggel már folytattam némi küzdelmet három szakdolgozattal is, amelyek a készenlét különféle (leginkább nem túl rózsás) fázisaiban vannak, de ezekről nem teszek be képet, érthető módon. Ja, meg elkezdtem még péntek délután, mikor végképp nem tudtam mit kezdeni magammal, egy újabb takarót, és azt sem bírom most abbahagyni.
Azt hiszem, nem mondhatjuk azt, hogy csak ülök, és borongok, pedig voltaképpen az történik, de a világ nem áll le, így hát én se vagyok rá képes. Most hajat mosok meg végigböngészem a szekrényt, munkába menő holmikat válogatok, ppt-ket és jegyzeteket pörgetek, holnaptól pedig visszaállok a rettenetesbe, mert továbbra is a munka az egyetlen jó, aminek nincs rossz utóíze, bár találta volna kupán Berend Ivánt is egy Bunsen-lámpa.
Odakint havazik, ritkásan és nyamvadtul, de havazik.
Állapottyaim ugyan továbbra is tragikusak, de átvonszoltam magam az út túloldalára a fodrászhoz. Pipiros restaurálva, lakkozott lufi előállítva, hurrá.
Ennek még decemberben nekikezdtem, aztán azóta is kenegetem, mert hol túl sok, hol túl kevés, hol kiüti az ember szemét, hol túl fakócskának látom. A sok kenegetés eredményeként eljutottunk oda, hogy vagy befejezem most, vagy teljesen elveszíti azt, amiért akvarell egy akvarell, és már levegőt sem kap szegénykém.
Hát akkor befejezem, most.
Furaforma felhők, megtévesztő-kék egek, ábrándozó makkák, na meg persze a Takony Hete. És mivel amúgy is felébredtem a már megszokott fél hármas harákolásomra (extra revelatív gondolatok ezúttal nem jártak hozzá, csak slejm minden mennyiségben), akár be is blogolhatom. Galéria!
Végtelen hosszú ideje műsoron voltak már, de most végre kész vannak, tényleg.
Ezt itt fent szorozzátok be néggyel, és nesztek fázisfotók is!
Most pedig engedelmetekkel visszahanyatlom egy kicsit a már jól megszokott stabil oldalfekvésbe. Zselé vagyok, no.
Roppantul hálás lennék, ha aktuális takonykórom egy konvencionálisabb időbeosztással működne, például minden nap 8tól 4-ig vagy 9től 5ig, mint a normális emberek munkaideje. Mikor dudál a gyár, elkezdenék taknyolni, aztán mikor újra dudál, abbahagynám.
Álom, álom, édes álom. Eleve, miért várok én el ilyesmiket, mikor én nem vagyok teljesen normális, és a munkaidőm sem az. Valójában épp jól megérdemlem sorsomat, melynek keretein belül minden hajnalban pünkt fél háromkor felébredek arra, hogy a fejemet elcsömöszölte a takony.
A speciális értéke ezeknek az istentelen időpontban való felriadásoknak egyrészt abban áll, hogy a macskák azonnal bejönnek, és azt kérdezik, holareggeli, mire én közlöm velük, hogy majd, aztán nekilátok orrot fújni és köhögni, és harákolni, és (nem akarjátok ti azt, hogy folytassam, nem akarjátok. Tegnap éjjel még hánytam is, amikor a válogatott folyadékok körmérkőzést játszottak a légutaimban.) A macskák erre azt szokták mondani, jó, majd megszopod te még eztet, aztán gondosan összehúzzák mindahány szőnyegünket, és lelépnek. Másrészt pedig, és jelen helyzetünkben ez az érdekesebb, ezek a hajnali taknyos felriadások mindig egy olyan pillanatban következnek be, amikor álmomban éppen van egy nagy revelatív gondolatom, és amikor felébredek, még éppen ki tudom mondani a konklúziót, de sajnos a mögötte lévő revelatív gondolat ott marad az álmomban. Csak hogy érzékeltessem, ma hajnalban azzal a mondattal ébredtem, hogy “Ezzel pedig máig adós maradt a Jókai-recepció!”
Természetesen fingom sincs a Jókai-recepcióról. Lehet, hogy utána kéne néznem. Igaz, mivel nem tudom, hogy mivel adós, továbbra is meg lennék lüve. Az is igaz viszont, hogy én még egyike vagyok az utolsó bölényeknek, akik nemcsak hogy olvasták Jókait, de igen gyakran újraolvasták őtet, és számos izmos gondolatom van róla még takonykórtalan állapotomban is.
Ez amúgy épp a háromszáznegyvenötödik számú hülyeség lenne abból a fajtából, amivel én foglalkozni kezdek úgy, hogy a) semmi közöm hozzá, b) lövésem sincs róla, c) időm sincs rá. Penszér, írja csak nyugodtan a többihez.
Hogy én milyen rosszul vagyok, arra nincs kifejezés, de menni kell, mert meló van.
A síromra pipacsokat ültessetek, lécci.
Nem tudom, feltűnt-e, hogy tegnap nem volt itt bejegyzés. A RK hazahozott a síelésből valami egzotikus osztrák influenzát, aztán persze elkaptam tőle. Feleim, én évek óta nem voltam ilyen beteg. Tegnap kábé húsz órát aludtam, és ezalatt mindvégig teherhajókat rakodtam egy kikötőben.
Tragikusan rottyant állapotomra nincs is annál jobb példa, hogy a macskák mindvégig távol tartották magukat tőlem. Ezek igen realista állatok, és tegnap rajtam semmiféle gyógycica nem segített volna. Ma reggelre javult annyit a helyzet, hogy Poci őfelsége bepróbálkozzon.
Megjegyzem, ma reggel is azt álmodtam, hogy a kikötőben rakodok, de ezúttal már luxusjachtokat,
Ilyenkor jön a beetetés, hóvirágok meg tizenfokok meg olyan kellemes délutánok a buszmegállóban, hogy az ember előveszi a kézimunkáját, hogy elmatasson vele a napsütésben. A macskák is egyre követelőzőbbek (ott azon a képen éppen bacont kunyiznak a Repülő Kutatótól), a piacon meg végre van kecskekefír, grillsajt és spenót, nyamnyam.
Ha egy kicsit is ismerem a világot, egy-két hét múlva tökig érő hóban fogjuk találni magunkat, de addig élvezzük ki azt, ami most van. Galéria!
Mit ne mondjak, tegnap eljátszottam a komplett csatát Szondi két apródja, írta Arany János verse szerint, a végére én voltam a vert sereg meg a nyertes sereg meg mindenki, még a két siránkozó apród is, de főként a felhőbe hanyatló romok. Délután az egész hét gyakorlat után érzelmes búcsút intettem átmeneti diákjaimnak, majd vérben forgó szemmel belevetettem magam a turkálásba.
A sors olyan sajátságos helyre pottyantott be engem a hétkerben a Rákóczi út mellé, hogy közvetlen közelemben volt két Cream meg két Háda, a hazafelé tartó útvonalamon pedig további egy-egy mindkettőből. Na mármost ezen a héten a Cream éppen “jobbik holmijaink 390 péz, rosszabbak 190 péz”, a Háda pedig “50% kedvezmény mindenre, csak vigyétek” állapotban volt – ehhez képest igazán visszafogtam magam, nemde. Összesen 10ezer forintokat sem költöttem a két tonna nekem-új holmira.
Azt némi sajnálattal elmondanám az izgalmakra áhítozó közönségnek, hogy nem vettem semmit, ami igazán érdekes. A jelek szerint kihaltak a világból a vicces hosszú szoknyáikat és ruháikat megunó nők, mert ebben a kategóriában nem találtam semmit. Nadrágom és blézerem már most több van a kelleténél, a felhozatalban meg nem volt olyasmi, amiért azt mondhattam volna, hogy sebaj, ez még elfér a további harminchárom között, nem hagyhatom ott.
Magyarán, nem vettem igazából mást, csak felsőket. Meg egyetlenke ruhát, azt se valami extrát.
No de sok beszédnek sok az alja, lássuk a medvét!
Vettem egy kupac spagettipántos pólót (fogyóeszköz) meg hosszú ujjú pólót (dettó).
Van az a rövidke fajta kardigán, amit én igen szeretek, és ennek megfelelő mértékben nyűvöm is őket szétfele, abból is vettem négyet, egymáshoz hasonlatos, mégis eltérő színekben és szabásokban. Ezek igen praktikus darabok az én életemben, hordani is fogom mind a négyet, amíg ezeket is nem nyűvöm szét. A sorban az utolsó külön vicces, ilyenem már van rozsdaszínűben.
Aztán vettem egy hosszabb szürke kardigánt is, mert kiholtak a szürke kardigánjaim. (Oké, egy még elketyeg megstoppolva, de az nyári.) Ennek hiányzik egy gombja, de én azokat a gombokat úgyis le óhajtom cserélni.
Vettem egy tunikát is egy igen kedves nyakmegoldással,
meg egy másikat, ami meg hátulról néz ki ilyen sajátságosan. (Most még. Én őtet jó eséllyel átszabom majd.)
Meg két pulcsit. A RK-nak is találtam egyet, de arra gondolom nem vagytok túl kíváncsiak.
Meg egy ruhát, amin még a címke is rajta van, ámde teljesen hiányzik belőle a “hanger appeal”, és jó eséllyel alsószoknyaként fog majd bevonulni a ruhatáramba, de majd meglátjuk.
A legtarkább darab, amit beszereztem, valószínűleg anyósomé lesz majd, merthogy 24-es méretű, de hát nem hagyhattam ott valamit, ami kábé tíz deka, és féláron adják a kilós turkálóban, hát nem?
Szóval ezt nyomtam én le tegnap, és annyit shoppingoltam, mint egy instacica Glamour-napok idején, a végére meg tényleg úgy éreztem magam, mint Drégely vára, romokban. Ilyet azért nem csinálunk gyakran még ezen a bolond blogon sem, azt megígérhetem.
Ma a piacon farsang van, melynek keretében mindenkinek, aki jelmezben érkezik, a kezébe nyomnak egy fánkot. Én most ugyan önmagamhoz képest hangsúlyosan “civilben” érkezem, de azért furdal a kíváncsiság, adnak-e nekem is egyet csak úgy. (Kérni nem fogok.)
Miután hazajöttem viszont monstre nagy seregszemle várható mindabból, amit tegnap turkáltam-vettem. Az úri közönséget, ha jól sejtem, mindig a turkált cuccok érdeklik jobban, úgyhogy nesztek, beetetés:
Írd és mondd 19 darab. Úgy kirúgtam a hámból, mint aki az év nagy részében falun van eltemetve.
Utolsó napom a suliban, ráadásul farsangi ünnepséggel zárul, úgyhogy gondoltam, kivágok ehhez egy közepesen magas cét. (Zeneiskolában vagyok, végül is.)
Entre nous ennél magasabbat is tudnék, de hát ezzel ti mind tisztában vagytok.
A mai napom után viszont definitíve elmegyek turkálni. Van nálam szatyor is. Kettő.
Én ugyan ma is eléggé látványszámba megyek, de ebből csak ennyit tudok mutatni ezen a hajnali órán, mielőtt elfutamodom a HÉV felé.
Talán délután pótolom.
(Du.) Talán tényleg.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
