Nem szeretnék én lenni az a néni, akinek ha extra szar éjszakája volt, azt az egész világ megérzi, de vannak afféle, hm, ráutaló jelek.
Ennél jobb fotót ne nagyon várjatok máma, 6:30-kor indulok Zuglóba, és valószínűleg nem is támolygok haza sötétedésig.
Mivel a főző elment a gépek kórházába, jelenleg egy kotyogós masinát használunk, ami nem lenne nagy kunszt, Firenzében is az volt, meg nyilván az ifjúkorunkat sem egy olyan géppel töltöttük, amin megnyomsz egy gombot, és kijön a lefőtt kávé, de ez a ketyere engem nem különösebben kedvel, ma például csak gőzt főzött, cserébe amikor nekiláttam szétcsavarozni (már langyosan, nyugi), leköpte barna löttyel a pultot, a fogókesztyűt, a padlót meg a ruhámat.
Úgyhogy ez már a második öltözék mára, pedig olyan műgonddal válogattam össze az eredetit, hogy a pesti oviban, ahol még sose jártam, ne nézzenek teljesen lököttnek. Hát ezt most már fújhatom.
Csúnya dolog tőlem, de ezt a hetet azonnal egy csalással fogom indítani, ez a fotó ugyanis tegnapi,
de ha azt kellene kivárni, amíg ma legalább hozzávetőlegesen emberi formába pofozom magam, akár estig is malmozhatnánk. Tegnap (sokadjára, mert ebben az ügyben a hülyeségig optimista vagyok) sütőben sült édesburgonya-szalmakrumplit akartam készíteni, és ez most egy olyan recept volt, ami ugyanolyan ernyedt-puha kis ficniket eredményezett, mint az összes többi eddig kipróbált módszer, cserébe annyi koszt és piszkos edényt hozott össze, mint még sose. Hagytam is tegnap este a francba a mosogatás-takarítást, tudván, hogy ma úgyis muszáj lesz megcsinálnom.
Mindehhez tegyük még hozzá, hogy a mosókonyha (képletesen szólva) felrobbant, a fürdőszobám és a Bűnök Barlangja dettó, a hálószobában öklömnyi pormacskák gurulásznak, a cipőspolcon meg a szekrényeimben pedig afféle Négy Évszak Kincsei bemutató van. Mielőtt elutaztam, nem pakoltam el a nyári cuccokat, mert minek, mióta pedig visszajöttem, úgy érzem magam, hogy padlóig nyom a feladat súlya. A hajamnak mosásra van szüksége, a szemöldökömnek festésre, a bőrömnek radírozásra, és az utóbbihoz nélkülözhetetlen bőrradírozó gépeckét úgy elhánytam hazajövetelem után, hogy csak tegnap találtam meg, de akkor meg nyilván töltőre kellett rakni, mert lemerült. Mit csinálok én az életemmel, kérdem.
Na persze amellett, mit csinálok magammal én, az se mindegy, mit csinál velem a perimenopauza, és erről majd nyilván írni is fogok valamikor, mert miért van nekem blogom, ha nem azért, hogy ilyesmikről is írjak benne.
Továbbra is tart a visszarázódás a megszokottba: monoszkóp-mintás zoknik, ingajárat a két város között, ahol élek és melózom, farsangfarki fánkok, dacos kis muskátlik egy lépcsőházi ablakban, az utolsó néhány kalábriai mandarin és tarocco narancs, a szombati piacról friss rukola a reggeli szendvicseinkre, plusz Tortasuttogó elképesztő sütipakkja. Ó, meg persze az inszomnia, de arról nincs kép, és szerintem nem is akarjátok ti aztat, hogy legyen. Galéria!
Mámegin egy fura hosszúnapom van Esztergomba futamodással és egy olyan sajátságos időjárás áldozataként, amihez az ember sehogy se tud hozzáöltözni, most például épp folyik rólam a víz az irodámban ücsörögve.
We are not amused. Még mindig nem.
A fenti képet azzal a telefonnal lőttem, ami egy korszak végét és egy új kezdetét jelenti életemben, én meg az a nyavalyás vagyok, aki erőst rühelli a változásokat, hát nem csoda, hogy el vagyok kámpicsorodva. Hadd mesélek.
A Nokia, aki még a masszív butatelefonok mintapéldánya, az idei év elején elkezdett makrancoskodni: időnként csak úgy magától kikapcsolt, visszakapcsolás után nem volt hajlandó felismerni a SIM-kártyát, meg effélék. Mivel én a telefonomat arra használom, hogy esemes-hívásfogadás-ébresztés, ebből a háromból meg vajmi kevés volt az elmúlt hónapban (fizetés nélküli szabadságon voltam Firenzében, az árgyélusát!), ez nem jelentett különösebb problémát, pontosabban olyan volt, mint egy elvakart szúnyogcsípés: amíg nem ütöd bele valami bútordarabba, nem viszket.
A dolgok akkor kezdtek eszkalálódni, amikor hazajöttem, mert azóta mégiscsak akadtak olyan esetek, hogy nekem telefoni minőségben szükségem lett volna erre a dögre. És az események akkor vettek drámai fordulatot, amikor hétfőn az értekezletem után fel akartam hívni a RK-t, aki légvonalban egy kilométerre tőlem munkálkodott aznap, és azt beszéltük meg, hogy ha én kiértekeztem magam, ő pedig még mindig bent van a székesfőfaluban, elmegyünk vacsorálni.
A telefon még valamikor az értekezlet alatt kikapcsolódott magától, aztán mikor újraélesztettem, nem ismerte fel a SIM-kátyát, hiába szedtem szét és raktam össze újra. A RK telefonszáma az egyetlen, amit ismerek fejből a sajátomon kívül, de SIM-kártya nélkül csak segélyhívásra volt alkalmas ez az izé, azt pedig mégse tehettem meg, hogy felhívom a 112-t, szóljanak oda a csávónak, mingyá gyüvök. Úgyhogy jobb híján elvágtáztam a RK munkálkodó helyéig abban reménykedve, hogy még ott van, nem valahol messze másutt.
Ott volt. Most nem fogom részletezni az ehhez kapcsolódó melléktraumákat, csak megemlítem, hogy a RK pillanatnyilag abban az épületben dolgozik, ahol én 14 évig tanítottam, és 2015 óta nem tettem be oda a lábam. A lényeg az, hogy ezen a telefonmizérián javítani kellett, és ez úgy történt meg, hogy a RK tegnap elővette az egyik kiszolgált telefonját, egy Sony Xperia 10-et, oszt nyomassuk.
Mint ezt már tudjuk, én igen morcosan viselem a változásokat, főként technológiák kapcsán, ennélfogva ilyen alkalmakkor én mindig idegeskedem, amit látva a RK is idegeskedni kezd, én meg még idegesebb leszek attól, hogy ő is az, és aztán ez így megy tovább nagyjából addig, amíg ordítozás lesz belőle. Ezt ezúttal nagyrészt megúsztuk, mert egy ponton a RK aszonta, én ilyenkor úgy viselkedem, mint akinek egy szekérből át kell ülnie egy autóba, mire én azt válaszoltam, hogy ez pontosan így van, de még rosszabb, mert egyből az autó vezetőülésébe kell beülnöm, tele van előttem a műszerfal mindenféle gombbal meg kijelzővel meg kallantyúval, és én csak azt akarnám tudni, melyik mondja azt a lovaknak, hogy “höjj!”. Ezen röhögtünk. Ez segített.
Summa summárum, most itt ülök egy tepsi méretű marha nagy döggel, ami legalább a megszokott csengőhangot és ébresztőhangot hozza, és tud fotózni. Internetezni nem tud. Tudna, de valahol meg kell húzni a határt, bár, tudja a fene, előbb-utóbb abba az irányba is muszáj lesz elfajulni.
Mivel viszont ezek a dolgok általában minimum párban, de még inkább hármasával járnak, ma reggel a kávéfőző adta be az unalmast. We are still not amused.
Kábé annyi energia van bennem, mint valami trendi energiaitalban, amiben se koffein, se cukor, se taurin, se semmi, csak a fogyasztói hite abban, hogy ettől mégiscsak felébrednek.
Nyilván nem úgy nézek ki hozzá, én a reményeimhez öltözöm, nem a valósághoz.
Olyan tavaszszerű napfény van meg egyéb izék, hogy gondoltam, hiszek egy kicsit ennek a csalóka időjárásnak, oszt belecibáltam magam egy sátornyi áprilisba.
Egy fokkal jobb, mint ha például gyökérkezelésre mennék, de épp csak egy fokkal.
Valahol másutt éppen farsang van, a galériában például az álarcos hölgyek még egy firenzei papírbolt kirakatából származnak, én viszont az itthonomat szokom újra, akárcsak Mackó a jól bejáratott alvóhelyeit. Az inszomniám újra a régi, a káosszal való hadakozás dettó, akár szó szerinti, akár átvitt értelemben. Most mégis afféle értelmetlenül optimista kedvemben vagyok, de sebaj, holnap értekezletre megyek, ott majd jól kiráznak belőle. Addig is, koncentráljunk a pozitívumokra: a nagy, tisztára csiszatolt konyhámra, a kényelmes futonomra, Erik asztalára a fonalakkal, a rendes méretű sütőben sült savanyúkápis kenyérre, a szentendrei reggelekre és esztergomi délutánokra, meg persze a Dark Side Soutache csodaszép sujtás-nyakékére, amit a RK-tól kaptam karácsonyra, és itthon várt engem az asztalon egy buborékos borítékban.
Leküldtem a RK-t a piacra, mert ez az a szezon, amikor még nem kell hórukkasszony a vásárlandók hazacűgöléséhez. A helyzet már jobb ugyan, mint a klasszikus téli piacverzióban, amikor jóformán nincs más, csak csicsóka, fekete retek és kínai bugyi, de azért még elmegy egyemberes melónak.
Nekem a lakáson belül lennének egyes nem túl szimpatikus, de muszájos teendőim. Ha az alábbi képből arra a következtetésre jutnátok, hogy ezekben a feladatokban némi por is képviselteti magát, akkor eltaláltátok.
A ruháim és kozmetikumaim töredékét vittem csak magammal Firenzébe, úgyhogy most, miután hazajöttem, egyrészt újraismerkedem a készlettel, másrészt megpróbálom elhasználni a régebbi darabokat. Csak ha esetleg megkérdeznétek, mi a nyavalyáért nekem takarításhoz a vérző szájú anyatigris színű rúzs, vagyis hát a Trend It Up Gloss Infusion 030, amit az internetekbe való búvárkodás tanúsága szerint már 2021-ben kivontak a forgalomból.
Mivel az élet rövid és kiszámíthatatlan, úgy döntöttem, hogy ha már turkáltam magamnak egy bokacsimmát, akkor már másnap felveszem. Bizony mondom néktek, én voltam a legelegánsabban öltözött nő azon az építési területen, ami az öt éve leégett Spar helyén lévő gödör és az ideiglenes P+R parkoló között van. (A Sonkáshoz mentünk éppen toszkán kolbászhúsért, mert három hónap alatt durva addikciókat növesztettünk magunknak, grr. A reklámért nyilván nem fizetnek, de ha észreveszik, ezúton üzennénk, hogy rendeljenek még, mert elhoztuk az utolsó darabot, és még szeretnénk belőle később is.)
Helló, Esztergom, helló, szakdolgozók. Mármint akik még fellelhetők valahol, mert néhányan tényleg eltűntek, de nyom nélkül. Burárum.
Én csak átmenetileg nyújtottam ki a magamét, mielőtt újra belecsapok a házimunkába és a levelezésbe, de Mackónak nincsen mára más programja.
Mit ne mondjak, ez volt az egyik legjobb lasagna, amit valaha ettem, és kétségkívül a legjobb, amit valaha csináltam.
Végül is, semmi akadálya, hogy újra csináljak ilyet, amennyiben van hozzá olasz kolbászmassza, egy nagy bog Grana Padano, valamint öt fölös órám, amiből csak kettő és fél arra ment el, hogy a ragu csendben összebugyogjon.
A mai nap itthoncsücsü terveim vannak rendrakással, takarítással, mosógép-etetéssel és lasagna-sütéssel, valamint leveleket írok orrba-szájba, főként a mockosz kisz szakdolgozóknak, akik úgy eltűntek, mint szürke mágus az erdőben. Burárum.
Ezek közül a tervek közül tán egyedül csak a lasagna lelkesít, de bizony vissza kell térni az eceteshordóba.
Azt hiszem, kellő applombbal ugrom vissza a nagybőgőbe, tíztől államvizsgáztatok. Jövel, Esztergom.
Ez a hazaérkezés igen lassan történik, mi tagadás. Még mindig van egy csomó firenzei fotóm, amit azzal tettem el, hogy “na majd a vasárnapi galériába!”. Bizony ebben a bejegyzésben sincs még itthoni cucc, csak két vekni meg a friss frizurám.
Lassú munkához sok idő kell, mondta az egyik collegiumi szállóige, és igazsága volt neki. Az elmúlt másfél napot azzal töltöttem, hogy huszonhárom év hordalékában turkáljak – jaja, ennyi ideje dolgozunk azon, hogy ebben a lakásban egy tűt se lehessen leejteni. Azt ugyan pontosan tudtam, hogy mit keresek (a backup-backup fényzőgépet, azt), de azt persze nem tudtam, hol van, azt meg még annyira se, hol vannak a kiegészítő himmihummik. Úgyhogy szorgos archeológusi munkával megkerestem az alábbiakat:
Gondolnátok, hogy innen már sétagalopp volt az egész. Haha. Nem. A helyzet csak innen kezdett igazán bizarr fordulatba, mert a továbbiakban leginkább úgy festett minden, mint egy gyűjtögetős számítógépes játékban, ahol ha felszedsz valamit a motyódba, valami egyéb eltűnik belőle. Én ugyanis mindeközben csomagoltam is kifele, de ez egyáltalán nem úgy történt, hogy nyílt volna az univerzumban egy üres szoba, ahová el tudok pakolni mindent, hanem a már említett huszonhárom évnyi hordalékba suvasztottam bele dolgokat, mégpedig nagyrészt olyan dolgokat, amelyeket a továbbiakban nem különösebben óhajtottam használni, tehát meg se jegyeztem igazán, hova kerültek. Igen, Piroskára meg a rózsaszín Nikonra gondolok, ami a firenzei backup volt, és ami igen feltűnően alkalmatlan önfotók készítésére, lásd elmúlt hetek.
Merthogy csak innentől kezdve láttak hozzá az akadályok, hogy igazából elém tolongjanak.
Hát így jutottunk el oda, hogy ma végre tudok nektek fotót prezentálni. Olyat, amilyet, de fotót.
Megyünk a piacra. Szombat van, végül is.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 