Az hagyján, hogy úgy festek, mint a Mikulás valamelyik szélütött manócskája, de a lábamnál az a szatyor mind dekorációs elemmel van tele, mintha még nem hurcoltam volna be a munkahelyemre több zsák adventi szajrét.
Dekkolás lesz máma bent, de cefetmód.
A kultúrfalu, ahol lakom, már úgyszintén belevetette magát az adventi dekkolásba, ez itt pl. a Művész Kávéház ablakában vanik.
Kezd már afféle tradícióvá válni, hogy hétfőnként, amikor én levelezéssel és szövegpofozással meg még ennél is pocsékabb feladatokkal foglalkozom, beküldöm helyettesíteni Mackót, aki bezzeg csak azért kap hamit meg simit, mert létezik.
És még a haját sem kell megmosnia, mint nekem, aki már ezt a programpontot is szívéből rühelli.
Az előző bejegyzésben azt állítottam, hogy a koszorú alapját tavalyelőtt ácsoltam össze ficnikből, de tévedtem, az még 2021-ben történt. Marha gyorsan telik az idő, no.
Az idei év elmebeteg rohanásaira jellemző, hogy csak tegnap döbbentem rá, nincs a házban adventre egy négydarabos gyertyacsomag. Az meg erre a kultúrfalura jellemző, hogy csak a harmadik helyen találtam, ott is duplájáért, mint amennyiért az esztergomi kínaibótban lett volna.
De most nézzük a pilácsot, az megnyugtat.
Kifejezetten mókás számomra is elnézegetni ezeket a vasárnapi galériákat, sőt, leginkább számomra mókás. Ha ezekre kéne támaszkodni abban, mik történnek velem, azt hihetném, hogy a héten csak zabálás volt, bütykölgetés mindenféle színes micsodácskákkal, és mindehhez feltűnően sokat bámultam az eget.
Tudja a penész, jobb is azt hinni, hogy ebből állt a hetem. A valóság sokkal prózaibb, és sokkal több munka, táblázat, szövegpofozás, buszozgatás, többé-kevésbé átalvatlan éjszaka és korai kelés meg adminisztráció volt benne, mint szeretném. Galéria!
Ma indul az idei “adventi dekkolás” sorozat is, tessék visszanézni majd később, bár elsőre csak a koszorút tudom prezentálni, és ahhoz mindössze elővakartam a két évvel ezelőttit, meg kicseréltem rajta a gyertyákat. Igaz, egy újszülöttnek minden vicc új, hátha van még olyan, aki nem látta.
Mivel úgy gondoltam, nincs igazán szükségem semmire, lementem a piacra.
Mondanom se kell, két órával később jöttem vissza, kosárkámban paprikákkal, kávéval, tojással, kefirrel, kétféle hagymával, mintegy mellesleg egy új ruhával, egy négyes gyertyacsomaggal, kétféle sajttal és egy flakon majonézzel, valamint három akrilfilccel.
A három nyomat (Schall Eszter, Szegedi Katalin és Szimonidesz Hajnalka), amikre a Parti Medve pop up boltjában csábultam el, már nem fértek be a kosárba, úgyhogy azok a hónom alatt voltak.
Már megint itt állok afféle szedett-vedett málhás szamárkaként, mert hiába megyek ma csak délutánra tanítani, a délelőttöm is munkával telt kompetencia-táblázatok utsó simítgatásaival, és általánosságban tökömkivan azzal, hogy folyton olyan dolgokat kell csinálnom, amikben nem érzem magam eléggé kompetensnek, ez pedig a többi dologra is kihat, amikben valaha kompetens voltam, mint például az őtözködés.
Azért a fotó elkészülte után lehúzkodtam a ruha felfittyent szélét, ha korábban nem is tettem meg.
Élek a gyanúperrel, hogy ez az új lakkbakancs elkopik, mire végre be tudom mutatni a) nappal, b) nem valamilyen közlekedési eszközön és c) egészalakosban…
Mennyünk megint munkázóba, amindenit.
A hallgatóimnak azt mondtam, akkor kezdjenek berezelni, amikor már nincs szemöldököm, és nincs a körmömön lakk. Cserkészbecsületszavamra mondom, még mindkettő megvan, ha nem is látszik itt ezen a fotón.
Ha van egy kis esze azoknak, akikkel találkozom, nem szólítanak öreganyjuknak. Ha viszont a látásukkal semmi gond, akkor mégiscsak esélyes.
Még mindig várat magára az a pillanat, amikor nem mondom azt, hogy inkább lenne macska, ha lehet választani aközött, Maci életét éljem-e vagy a sajátomat.
A hét, ami csütörtök estig ősz volt, aztán péntek hajnaltól tél, minden átmenet nélkül. Galéria!
Öreg vagyok és lusta, és szabadnapom van, ennélfogva most busszal fogok elmenni bótba, dixit.
Ma is olyan nap volt, amikor csak egyetlen hevenyészve lőtt deréktól-lefelé fotóra telik, az is buszon és villanyfényben. Felhívom viszont a figyelmet az új lakkbakancsomra,
amivel olyan esett meg máma, amilyenre asszem eddig még nem volt példa.
Miután felébredtem fél háromkor(!), aztán agnoszkáltam, hogy hűűűűűűdehavazik(!), úgy elvették a vellanyt, mint a sicc. Egy ideig vártam, mi lesz, mert hajat akartam volna mosni, ha már úgyis fent vagyok, de nem lett semmi. A hajmosás itt ezeken a tájakon melegvízhez van kötve, a melegvíz a kazánhoz, a kazán meg… úúúgy van, az se műkszik, ha nincs vellany. Mivel nem volt jobb ötletem, végül felöltöztem a sötétben(!), aztán zsebembe dugtam a ledes rénszarvast, és kimentem 5:56-kor(!), a buszomhoz, közben pedig végigtapodtam ezt:
(Az ott a távolban nem vellany, nem is a Mikulás, hanem az egyik lakó az utca végéről, aki nekilátott beizzítani a kocsiját, mint ezt mindenki tenné ilyen helyzetben, kivéve a hozzám hasonlatos gyalogbékákat.) Na szóval én kiértem ezen a tundrán keresztül a buszmegállóba, aztán derűs várakozásba kezdtem, “egyszer majd csak jön valami” jelszóra. Ebben a percben viszont úgy éreztem, hogy valami nagyon égeti mind a két sarkam.
Még csak kétszáz méter óta volt rajtam az új bakancs, kizárt, hogy ennyi idő alatt feltörte volna a lábam – gondoltam magamban, aztán belenyúltam hátul, hogy lecsekkoljam. Hát gyerekek, a bakancsomba bement a hó. Felülről. Miközben én a végtelen szibériai hómezőkön talpaltam keresztül.
A napom többi részében már nem volt semmi érdekes, de most már végre hazaértem, és terveim szerint aludni fogok, sokat, mert abban szintén nem lesz semmi érdekes, de nekem jól fog esni. És holnap szabadszombat, héjjahó.
Azt hiszem, öltözködősbloggeri létem legfényesebb pillanatai azok, amikor ki kell találnom, mi a nyimnyámot vegyek fel ahhoz, hogy eltalpaljak macskakajáért.
Gondolom, sejtitek, mihez öltözöm ilyenkor.
Nem tudom, nálatok milyen évszak van, itt a lehető leghülyébb tavaszféleség ül a nyakunkon, de még csak nem is március, hanem afféle hidegebb április.
Megyek Esztergomba. A bokám még tart.
Adjatok a kezembe valami fényzőgép-félét, aztán az se baj, ha lényegében itthon kotlom végig a hét nagyját, lesz itt minden, mint a búcsúban. Galéria!
Egyezzünk meg abban, hogy én ma még nem fogok szökdösni, bármilyen nap lenne is.
Szteptánccal még nem próbálkoznék, de nézzétek csak, milyen ügyesen hajlik a bokicám.
Az még odébb van, hogy teljesen fittnek és harcrakésznek deklarálhassam magam, de a lábam funkcionális állapotban van, és ennél többet nem is kívánhatok most éppen.
Nyuszifül is funkcionális állapotban van, de ő egy realista állat, és nem gondolja, hogy akkor is ugrándoznia kéne, ha már kicsikarta (és megette) a reggelijét.
Asszem mára ő lesz a példaképem.
Nem János a Pál utcai fiúkból, hanem ez az ingatag kis izé, ami összes terhemet hordozza, konkrétan a jobb oldali. Tegnap 6:24-kor kivágtattam az ajtón, és még száz métert se tettem meg, mikor arra lettem figyelmes, hogy csattogva elrohan az úton egy hosszú sárga Volánbusz abból a fajtából, amire nekem fel kéne ülnöm 6:32-kor. Nyilván nem az én buszom volt, de amíg rábambultam, sikeresen beleléptem egy remek szentendrei utcagödörbe, és a fentemlített jobb bokám úgy törött alám, mint a börleszkfilmekben szokás.
Mint látható a tegnapi fotóból, jól illeszkedő csimmácska volt rajtam, rendesen befűzve, lapos talppal. Részben ennek köszönhető, hogy ezt a bejegyzést nem gipszben írom, de ez az esemény időpontjában nem volt ennyire evidens végkimenetel. Fijajim, én konkrétan majdnem elájultam ott abban a pillanatban, félúton a buszmegálló meg a lakásunk között. Emlékeztek arra, amikor a Fargóban Frances McDormand ott áll terpeszben a hulla fölé hajolva, és közli, hogy ő mindjárt hányik? Na pontosan ezt a jelenetet reprodukáltam, bár én legalább nem voltam terhes, és nem volt előttem egy hulla, de azt az öt percet senkinek sem kívánom, amíg ájulással küzdve elharcoltam magam a buszmegállóig. (Azt ugye nem gondoltátok, hogy a lakás felé veszem az utam, amikor engem 8:30-ra várnak egy zuglói óvodában!)
A tegnapi nap egyáltalán nem volt sétagalopp, sem szó szerinti, sem átvitt értelemben: az ovi után még felpendliztem Budára babalátogatóba és ebédezni, aztán csak hét után keveredtem haza. Addigra a bokám már csak nehezen fért a csizmában, de bíztam abban, hogy a legrosszabbakat megúsztam, ha már kétszer is átpapucsoltam magam, és mindkétszer visszafértem a kinti cipőmbe. Ma reggelre kelvén még mindig kicsit cipószerű bokával rendelkezem, de azt hiszem, megmaradok, és nincs semmi, ami törött vagy szakadt.
Adjunk hálát a pipéknek, hogy hétfőig nincs semmiféle kötelező jelenésem sehol. Nem is fogok gyártani magamnak semmilyen kimenős programot, beérem a lakásban sántikálással. Van itt tennivaló bőven még egy sánta nőnek is.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 