Ha én egy medve lennék valahol itt Szentendrén, és kinéznék a barlangomból, aztán meglátnám ezt a beazonosíthatatlan időjárást, ami se nem derű, se nem ború, hanem mindkettő egyidejűleg,
valószínűleg azt mondanám, hogy anyátokkal szórakozzatok, én aztán meg nem mondom nektek, meddig tart a tél.
Ebben az ügyben megkérdeztem Mackót is. A füle botját se mozdította.
Ennyit töltöttem a fodrásznál.
Mint látható, mindehhez öt percet sem pazéroltam arra, hogy a pofámat kifessem. Innentől úgyis a mosógépet tömögetem meg a káoszt próbálom organyizálni.
A képminőség és a rendelkezésre álló géppark még mindig havária-állapotban van, de még a héten kitalálom, mi legyen addig, amíg nincs egy használható fényzőgépem.
A RK szerint az útnak kábé ekkora hányadát tettük meg ma. Úgyhogy akkor most megalszunk Grazban.
Még fordulok egy utolsót ebben a városban, aztán jöhet a Bogdán hadművelet iksz, pakolás orrba-szájba. Holnap indulunk haza.
Ezzel már adós vagyok egy ideje, mert nem csak kultúrával él az ember, tegnap pedig végre volt időm egyszerűen csak tátani a számat és bolond turista módjára fotózni a standokat.
Nap felkel, nap lemegy, a mérgezett egér felfut a Brunelleschi teraszra meg Fiesoléba, aztán még feljebb a Monte Cecerire, a zsemlék kisülnek, Csülök úr szétdobja névadó testrészeit, a toszkán dombokon meg avart égetnek. A grillezett sajtos szendvics igen finom, pláne ha katonákra vágva kapja meg az ember a kanapén, egy egész napi caplatás után. Galéria!
Reggel óta ez a szám jár a fejemben,
és nagyon röhögök hozzá, mert amiatt a sor miatt jutott eszembe, amiben bugyit kell mosni, hogy tiszták legyünk az Akropoliszra. (Höhh, csak nem hittétek azt, hogy azért, mert halni készülök. Frászt. Egyáltalán nem.) Bugyit viszont mosnom kellett, mert a RK múltkori hazapendlizésekor afféle módosult tudatállapotban elküldtem haza a majdnemteljes készletet – négy fura fekete ruha bezzeg itt lóg még a szekrényben, de tiszta bugyim már csak mára van. Kedden utazunk, csütörtökön már akár az egész napomat arra szentelhetem, hogy a mosókonyhánkban nyomjam a sürgiforgit*, ezért nem érdemes a fészerbeli mosógéppel vacakolni, hazavisszük a mosnivalóinkat is. Úgyhogy ma reggel ott lögyböltem a mosdókagylóban a bugyijaimat, agyamban Lovasiék zenéltek, én meg röhögtem, mint egy ló.
Ennek örömére felvettem az egyetlen olyan bugyimat, ami tiszta, és nem a radiátoron szárad, plusz az egyik fura fekete ruhát, és megyek.
Nem az Akropoliszra, de majdnem.
Mint látható, Fapipa továbbra is reménytelen, de még a nap is úgy süt, mintha nyár lenne, hiába próbáltam ezúttal árnyékban fotózkodni. Nesztek egy közeli a fejemről, amin éppen nyitva van a szemem.
* Az elmúlt három és fél hónapban megtanultam értékelni otthonom luxy felszereléseit. Mosógép bent a lakásban! Egy egész szoba teregetésre! Ha a macskaszőrtől is meg akarok szabadulni, és gyorsan akarok tiszta holmit, SZÁRÍTÓGÉP!!!
Ez most úgy tűnik, mintha nem értékelném átmeneti otthonom adottságait, de ez nincs így, sőt. A múlt vasárnapi garden partyn említette meg az EUI egyik professzora (= felső ligás árnyvadász meglehetősen jó fizetéssel, aki akár válogathatna is, ha lenne miből), hogy az ő lakásában olajkályha van. És télen 9-10 fok celziuszban. Mindezt többért, mint amennyiből mi itt hesszelünk a toszkán dombokon.
Mostan én kölcsöntollakkal fogok ékeskedni, mert a Nikon meglepetésszerűen és csúfosan lemerült, úgyhogy a fotókat a RK lőtte, de én voltam, aki mondogatta, hogy most kérek erről képet, ebből a szögből legyen, sötöbö, sötöbö.
Azt nem mondtam neki, hogy engem is fotózzon le, de akkor már ezt is ideteszem.
Pofára esési képességeim átvitt értelemben sem rosszak, de a valóság mindent felülír, tegnap például az étteremből hazajövet a Residenza murvás útján sikerült belelépnem bokáig egy vízelvezető árkocskába, melynek következtében úgy elvágódtam, mint a lapos vas.
Alapvetően ezek azok a jelenetek, amik utólag mindig viccesek, közben viszont marhára nem. Ezúttal is, miközben ott hevertem a toszkán domboldalban afféle bálnai keccsel, a RK pedig ott pingvinezett fölöttem, mint Zsebibabával Kanga, én azt süvítettem roppant panaszosan, hogy “legalább részeg lennék! de nem! ezeket mindig színjózanul!” Végül felkecmeregtem, persze, és bevonultam a La Casinába, ahol kiderült, hogy még a harisnyám se szakadt el, de a térdemen ún. felhámsérülések vannak, hívjuk úgy őket, hogy bibi. Meg a könyökömön is. És megrántottam különböző alkatrészeimet, ami egyébként nem túl nagy bumm, semmi sem fáj konkrétan, de persze ma megyünk a Monte Cecerire mászkálni, mert onnan próbálta Leonardo belökni a völgybe a repülő macchinériát, ami amúgy nem működött, de még mindig a csodájára jár mindenki.
Ez mondjuk akár a fotóimra is igaz lehetne, egy krumplival jobbat lőni, mint Fapipával. (A Nikon, aki a backup, mostanra teljes sztrájkba vonult autofókusz és arcfelismerés ügyben.)
A kaja viszont tegnap este jó volt, és én azt mondtam, halat akarok enni hallal, ami meg is történt. Ó, és articsókát.
Az éttermet Stefano találta még régebb, és valóban igen kellemes hely, olasz-zsidó-mediterrán konyhával, ami ráadásul vegetariánusként hirdeti magát, bár valójában pescetariánus, lásd hal.
Nna, akkor most elsántikálok hozzávetőleges irányokba. Remélem, engem senki sem akar majd lelökni a Monte Ceceriről, bár leesek én magamtól is, aujnye.
Mivel eldöntöttem, hogy haza csak annyi anyagot/fonalat/satöbbit viszek haza magammal, amennyi belefér a hobbiszatyromba, tegnap nekiláttam feldolgozni mindazt, aminek nem jut majd hely, és szétszórni a lakásban az eredményeket. Mégiscsak jobban fest, neszpá, ha nem egy zacskó anyagot meg ficnit hagyok a La Casina valamelyik sarkában.
Jelenleg így állunk.
Ezeket a párnahuzatokat mind én horgoltam-varrtam a két kicsi kezemmel. Matilda is segített, persze.
A legbüszkébb a körpárnára vagyok, azt ugyanis nemcsak én horgoltam-varrtam, de a tölteléke is a RK kiszuperált házikabátja, ami helyett újat kap majd, amikor hazaérek Erikhez és a nagy stósz polárjaimhoz. Nédda, milyen tehetségesen építek szarból várat, kihasználva az eredeti szegélyeket meg minden:
Ma este házon kívül vacsizunk, hejhó.
Én halat eszem hallal, ha egyszer megtehetem.
Mámegin megyek valahova, de nem mondom el nektek, hova, merő babonából. Ahányszor ún. Pontos Céllal indultam el, és azt meg is mondtam, micsoda, sose jött össze úgy és akkor, mint akartam.
Cserébe viszont megnézhetitek a háromszáz réteget, ami rajtam van,
mert amúgy a világ csak ezt fogja látni:
Az se mindennapos errefelé, ismerjük el. Huh, majd írnom kell arról is.
Kizárólag dokumentációs céllal tessék tekinteni erre a fotóra, amit az imént lőttem Fapipával abban a vidám -3 fokban, ami most vanik. (Már melegszik, egyébként. Éjjel -6 volt.)
Mindez különösen annak fényében röhejes, hogy tegnap du. garden partyba voltunk hivatalosak, ami a Habsburg-kutatók monarchikus kajabulijának volt szánva, de az egész végül oda fajult, hogy a RK hozott Békásmegyerről és Grazból összesen négy és fél kiló(!) sauerkrautot, és ezeket csak úgy natúr, valamint toros káposzta és káposztás halusky formájában szervírozta. Na hát én nem vagyok nagy híve a savanyúkáposztának, pláne ha főzik is mellettem (mert BÜDÖS!), márpedig itt tegnapelőtt estétől kezdve folyamatosan pöfögött valami a tűzhelyen. Szerintem még holnap is szellőztetni fogom.
Én, hívjuk így jobb híján, Laugenstanglikat sütöttem perectésztából, Glenda pedig (a házigazda, aki Fiesoléban lakik) salátát, grillezett sajtos szendvicset és cotechinót szervírozott. Ezeken felül mindenki, aki betolongott, hozott még valami sajtot vagy marcipánt vagy miegymást, szóval nagy trakta volt, na. Az alábbi képen még a cuccok fele sincs az asztalon,
de az jól látható, hogy micsoda álomi környezetben volt a vendéglátás.
Hogy fokozzam, íme a RK fotója a mellvéden összerakott tányérkájáról a Professzorral.
Ami pedig a háttérben látható, pont az, amire számíthattok.
Tessék megnyugodni, alig egy hét múlva vége ennek a luxy toszkán életnek, és hogy őszinte legyek, tulajdonképpen már várom, hogy így legyen.
Kezdődik a centi vagdosása, a jövő vasárnap még itt telik, aztán összecumózzuk magunkat, és hazadöcögünk. Én bizony már elkezdtem át- meg össze- meg bepakolni, de nem kerget a tatár. A horgolófonalak viszont igen szépen elfogytak, már csak egy cipősdoboznyi van belőlük, és a pipigyártás sem maradt el. Közben meg járom a várost és a képtárakat, nézem a napnyugtákat és a zöldet a kertben. Mindenből egy kicsi, mert ez így jó. Galéria!
Úgy nézek ki, mint akit válogatott csapások gyötörnek,
de ez speciel nem igaz, csak a fényzőgép járja a bolondját.
Mivel most épp beraktam egy mosást, és volt időm ezt is kipróbálni, készítettem önfotót Fapipával is. Ez se jobb.
Állítólag ezek a fapipák fotózni is jók. Állítólag.
No de vissza a válogatott csapásokra. Azok tegnap este ütöttek be, amikor kissé hűvöskésnek éreztem a lakást, és ránéztem a termosztátra, ő mit szól hozzá. A termosztát nem mondott semmit, olyan fekete volt, mint az éccaka. Csak viszonyításképpen, a termosztát jelenleg ilyen sok mindent mond éppen:
A fotón a termosztát mellett a biztosítószekrény látható, alattuk Maci kajája és papírzsepik meg egy antikorrodáns spré, amit a nyikorgó ajtó miatt vettünk meg, fent az ablakpárkányon pedig a kulcsom és az Yves Rocher mangós-korianderes permet, amit akkor szoktam befújni az ájerbe, ha szellőztetés után is érzem a macskaszart. (Rettenet érzékeny orrom van, be kell vallanom. A RK már megszokta, hogy én akkor vágom mosóba a holmijainkat, amikor más még vidáman felvenné kétszer. Most is ezért mosok ki egy csomó holmit.)
A termosztát fekete volt, a radiátorok hidegek, melegvíz meg sehol. Jó kezdet egy hétvégéhez. Különböző körkapcsolások után (a RK Grazból vezényelte WhatsAppon a műveletet) megjelent a kulipintyóban Stefano, aki a tulaj férje, valamint Beppe, aki a kertész/mindenes. Ezúton utalnék vissza érzékeny orromra, merthogy mindkettőjüket olyan vidám toszkán vörösborszag lengte körül, ami ugyan teljesen logikus volt péntek este, de nem vetített előre sok jót a termosztátommal kapcsolatban.
Megnézték. Ciccegtek. Pörgő társalgást folytattak egymással, szintén toszkánul (egy szót se értettem belőle, na). Kimentek. Stefano visszajött egy használati utasítással (én kezdtem egyre pesszimistább lenni), ciccegett még egy sort, majd lecsapta a biztosítékokat. Visszacsapta. Kiment. Közben odakint Beppe a ház mögött mászkált egy zseblámpával, Maci pedig, akit preventíve becsuktam a hálószobába, az ajtót kaparta, és halkan vonyított.
Én már felkészültem arra, hogy az éjszakát összes paplanjaink alatt fogom tölteni egy (nagyon is mosásra szoruló) nyafogóruhában és dupla zokniban, de akkor visszajött Stefano, és tudtomra adta, a termosztát most megint működni fog, még beállít rajta egyet-mást, de a probléma el van hárítva, ő ugyan nem tudja, mi történt, azt se, Beppe hogyan oldotta meg, de Beppe egy zseni. (Vö. “Pablo, tu es HENIÁL!!”, örök kedvencünkből, a Picasso kalandjaiból.)
Na hát ez volt tegnap este, és mikor visszakaptam a termosztátomat, az azt mutatta, hogy éppen 15 fok van a La Casinában. A szigeteletlen házak öröme, nem vitás.
Megyek teregetni. Remélem, a szél nem fújja el az utolsó dalom a holmijaimat a szőlőbe.
A fényképezőgép azt állítja, hogy állandóra állított autofókusszal dolgozik, és abban az autofókuszban az arc a prioritás.
Érdekelne, hogy hol van szerinte az az arc. Ez volt a legjobb, amit a mai egy tucat képből össze tudtam vakargatni.
Mindegy, no, azt látjátok, hogy fel vagyok öltözve, és megyek valahová. Mivel továbbra is kiszámíthatatlan, éppen melyik képtárat vagy múzeumot vagy mittoménmit támadok meg (bár lassan fogy a listám), maradjunk annyiban, hogy kiviszem a szemetet, és veszek macskakaját.
Isten bizony, azt se tudom már, milyen évszak van – a levegőben tavasz szaga, a naptárban január, az elmúlt két napban annyi eső esett, hogy vadul zöldell a fű, és nekiugrottak a hagymások a kiskertben, nekem viszont csokis repedtkékre szottyant kedvem, mint általában télen szokott. Mindenesetre nekiláttam leszedni (vagy legalább nem-évszak-specifikussá tenni) a dekorációkat.
Nem az idő, az most is egy plusz nyolc fok körüli kiderül-beborult mutat, hanem a fényzőgép. Az elmúlt időszakocska gépmizériája közben fogalmazódott meg bennem a sanda gyanú, hogy valószínűleg én leszek az első agyabuggyant, aki azért nyergel majd át az okostelefonra, mert azzal fotókat is lehet csinálni (nem is rosszakat, ahogy elnézem a RK masináját). Ez viszont még nagyon a jövő zenéje, különösen mivel ebben a pillanatban nem vagyok valami tükörfényes anyagi helyzetben (ha esetleg elfelejtettétek volna, szeptember óta fizetés nélküli szabadságon vagyok). Majd ha vissza- és egyensúlyba jutok, valószínűleg lépnem kell, de addig is, Isten neki, fakereszt, valahogy elketyegünk mi mindannyian. Legfeljebb minden nap lövök magamról egy tucat fotót itt a fal előtt, oszt kiválasztom a legjobbat. Ma éppen sikerült, de garantálni persze nem tudok semmiccse.
A továbbiakban amúgy is afféle érdekes idők jönnek, mert a RK szombaton jön vissza, a hazahurcolási lehetőségeket kihasználandó viszont én behanyigáltam Emesébe egy csomó holmit. A következő két hét valószínűleg egy olyan kapszularuhatárral telik majd, ami semmiféle józan észnek vagy profi válogatásnak nem mutatja nyomát. Hacsak nem hozatok hazulról pár cuccot, vagy nem megyek el turkálni. Nincs itt garancia semmire, kérem.
Mint látható, most éppen megyek valahova. Bevallom, lövésem sincs a pontos célról, csak felülök az első buszra, oszt leszállok az első szimpatikus megállónál, és ha van ott valami templom vagy múzeum, és nyitva van, bemegyek. A rühes fényzőgépet persze viszem magammal, úgyhogy előbb-utóbb megtudjuk azt is, hol jártam – a tájat amúgy is jobban kedveli, mint engem, csak legyen kellően megvilágítva, és ne mozogjon.
Végre kijönnék a takonyból, erre meg a fényzőgép döglik rám, és a backup gép olyan sírnivaló random módon működik, hogy nem tudom, hogyan fogom rávenni magam minden nap csinálni másfél tucat fotót, és reménykedni abban, hogy legalább egy lesz köztük, ami nem homályos, túlexponált, túlszaturált, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Mindehhez holnap a RK hazaszáguld, hogy a hétvégén megint visszaszáguldjon, úgyhogy megint a Bogdán hadműveletben vagyok nyakig, mivel annyi mindent megpróbálok hazaküldeni vele a három fordulóban idehurcolt akármik közül, amennyit csak lehetséges.
Úgy éljek, igazán nem érzem most ezt a blogolás nevű izét, nagyon nem.
Hogy megmondjam az őszintét, ennyicskére vagyok attól, hogy végleg abbahagyjam az egészet a toszba.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 