Mára volt nekem nyolc darab betervezett tevékenységem, ebből összejött hat.
Összességében nem olyan rossz. Meg aztán, holnap is van nap.
projekt kategória bejegyzései
Eská 11/37 – “Fürdésszoba, Mrs. Durrelsz?”, 3. rész – Az Entrópia Ereje
Ennek a fürdésszobának a következő inkarnációja, ha megérjük, már tényleg úgy fog bekövetkezni, hogy kipakolok belőle mindent, ami nincs leragasztva, aztán átadom a tervezett átalakítások listáját egy hidegburkoló és belsőépítész teamnek, én pedig elvonulok két hétre a Seychelles-szigetekre.
Yeah, pont ennyi realitása van annak, hogy itt valaha is lesz még más is, nem csak az én tökölődéseim a teddihengerekkel. Itt ez a kupleráj tényleg úgy fog kinézni mindig, mint egy nyaraló Zamárdiban 1972-ből, a felületek négyféle zöld festékkel összemancsolva, az összes másegyéb meg a szedett és a vedett különböző változataiban.
No de sok beszédnek sok az alja, lássuk a medvét. Galéria!
A Mogorvák által összekutymolt Otexet (a kád frontján) szerintem egyelőre megtartom, nem olyan feltűnő a mássága, mint hittem elsőre. Úgyszintén megtartottam a kád és a lecsempézett perem találkozásánál a virágos öntapadó fóliacsík megoldást, szerencsére még volt belőle készleten, hogy újat ragasszak. Igazán új holmi nem is került be, csak a zuhancső-zuhanyfej párosát cseréltem le, de végül is már megértek a cserére, legutóbb a nyolc évvel ezelőtti mázgálásnál raktam újat. A szőnyegek is maradtak, bár elkezdtem kacérkodni egy szép új afgán kelim gondolatával, de nem hajt a tatár, ráérek.
Nyilván elsőre leginkább az a kérdés merül fel, miért tökörésztem én ezzel annyit, hogy ugyanúgy (vagy majdnem ugyanúgy) nézzen ki, mint azelőtt. Nos, kedveskéim, azért, mert az entrópia igen kellemetlen dolog, és ha az ember tenni próbál ellene, az röhejesen sok energiába kerül. Az egyik Columbo-részben volt, hogy a Faye Dunaway által játszott hölgyet, aki éppen estélyt tart, megdicsérik, milyen csinos, mire ő közli, hogy sok munkába került ez, most is két fűző és egy csípőszorító van rajta.* Szóval csupán csak a vicc kedvéért több munka volt megdolgozni a borításon esett kopásokat és karcolásokat, mint anno lekenni az egészet zöldre, de hirtelen.
Plusz még fiatalabb is voltam nyolc évvel, ha már az entrópiát emlegettem. Meg kevesebb dzsuva volt a fürdőszobában, bár ezt nehéz elképzelni. A múltkori izé óta viszont beforgattam ide egy komódot meg egy éjjeliszekrényt, és ezek úgy felteltek lommal, hogy egy komplett szemetes zsáknyi izét szanáltam ki, nagyrészt üres műanyag flakonokat meg más értelmetlenségeket.
A komód például, amikor végre rá tudtam fordítani a figyelmem, így festett.
A galériában láthatjátok, most hogyan fest. A rendrakás ereje, ugyi. Na persze a két stádium között volt egy olyan jelenet is, amikor lerámoltam róla mindent, és gondosan szemügyre vettem, nem igényel-e további javításokat, mert ennek is már van vagy öt éve, hogy átkentem a tetejét meg a fiókgombokat, és tartottam tőle, hogy az entrópia ezt is megrágcsálta.
Ó, én próféta lelkem.
Sebaj, ezért tettem én el az erre használt Unitop dobozát, gondosan ledugaszolva, az alján még egy deci festékkel, hogy ha szükség van rá, akkor legyen. Arra viszont nem számítottam, hogy ez a disznó egyszerűen beszárad nekem, bármennyi óvintézkedést teszek ellene. A Mogorvákhoz nem akartam elmenni egy újabb kübli Unitopért ugyanebben a kakadukék színben, mert tényleg csak egy fél decire volt szükségem, meg aztán amit a múltkor mixeltek nekem, annak alapján megingott bennük kicsikét a hitem.
Úgyhogy mivel a Trinát Unitop vízalapú festék, és amúgy is csak kozmetikai tevékenységekhez kellett nekem a komódra (=lefedni a ragyákat), nekiláttam fellöbbölni vízzel a beszáradt festéket. Ti ne csináljatok ilyet, ha nem muszáj, én se fogok. Mindenesetre sikerült valahogy előállítani egy híg festékszerűséget, ami persze messze nem fedett olyan jól, mint fiatal korában. Öt réteg került a komódra, közben nyilván mindig a megszokott száradási idővel, és a végére azért már eléggé untam a műveletet. De a ragyákat sikerült elfedni, hurrá.
Szóval a fürdésszoba, ha átmenetileg is, de kész van. Nyilván még lesz vele munka, az éjjeliszekrényen már most ott láthatjátok a felfúrandó akasztót**, és vissza kell még raknom az ablakra a függönyt (azt most a komódon látni összehajtogatva), de az egyik rúd eltört, amikor leszedtem, úgyhogy azzal is logisztikáznom kell. Szerencsére van ugyanolyan színre kent darab a házban, de az hosszabb tíz centivel, és én ezeket a dolgokat mindig megoldom előbb-utóbb (hé, még fűrészgépem is van!), perpill viszont jobban vágyom egy sörre a teraszon.
* Amúgy ő a sztoriban a gyilkos. Ezt csak azért árulom el, mert a Columbo nem egy whodunit típusú krimisorozat. További elemzésekért ajánlom munkásságom tanulmányozását, ezúttal nem azt a részét, amikor egy teddihengerrel bűvészkedem a fürdőszobában.
** Azért van belőle kettő, mert a régit szintén megette az idő vasfoga, én viszont éltem a gyanúperrel, hogy a pincében találok még egy ugyanolyat. És lőn.
Eská 11/35 – “Fürdésszoba, Mrs. Durrelsz?”, 2. rész – A Borsózöld Villám
Azok után, hogy a Mogorvák kedden rossz színt kevertek ki nekem, nyilvánvalóan gyanakodni kezdtem a borsózöld Trinát Unitopra is, aki békésen várt sorára már egy ideje, szóval addig nem is nagyon nyugodtam meg, amíg ki nem nyitottam a dobozt.
Mmmm, ismerős vagy te nekem, Muci.
Oooké, ez tényleg ugyanaz a szín, halleluja.
Az Unitoppal még mindig olyan gyorsan kell dolgozni, mint a villám, mert tényleg ott szárad a szemed előtt. Ez hobbibarkácsolóként eléggé előnyös, no de ezúttal is megizzadtam a melóban, mint egy sörösló. Nyolc évvel ezelőtthöz képest csak annyit okosodtam, hogy most már nem egy törpe teddikével futottam neki az akciónak, hanem egy pici velúrhengerrel a kisebb felületeknek, ámde egy becsületes méretű teddivel a padlónak.
Ja, meg ezúttal lefedtem Unitoppal azokat a felületeket is, ahol a víz kiáztatta az Otexet a kád pereménél.
Ott persze kellett eszközölnöm némi trükköket. Mivel nekem lenni tapasztalat, nagyon jól tudom, hogy az első réteg óhatatlanul is rondicskára sikerül, kilátszik majd az Otex hajszálvékony csíkja, és az Unitop befolyik a maszkolószalag alá a fugákba, szóval nem lepett meg, hogy a maszkolószalag lehántása után ezzel találkoztam:
Éppen ezért a második réteget már így fogom felkenni, ni:
(Igen, recikláltam a maszkolószalagot, lopom én a pénzt?)
Hogy további bölcsességcseppeket osszak meg veletek, a maszkolószalagot, ha már végeztél az adott felület átkenésével, érdemes ennél a festékkombinációnál viszonylag gyorsan leszedni, néhány órával a mázolás után. Akkor már tapintásra száraz a felület, de még nem szervesült össze minden réteg, így a maszkolószalag könnyen, tisztán lehúzható. Később már muszáj azt a trükköt alkalmazni, hogy a szélénél vékonyan végighúzol egy sniccerrel, mert mikor leszeded a szalagot, viszi magával a falról is az Unitopot. Nem mindet, persze, épp csak annyit, hogy ronda legyen a végeredmény.
Na mármost én még mindig nem élnék meg ebből a munkából, de itthonra pont jó lesz. Késő este vagy hajnalban, ez az ébrenléteimtől függ, végigmegyek még egyszer a hengerkéimmel az összes felületen, oszt kész lesz.
Majdnem. A Mogorvák által félrekevert Otex ott van a kád frontján, de erre már simán rádobhatok egy adag Poli-Farbe Platinum falfestéket, van még a házban. Csak azt kell eldöntenem, a Hunyor legyen vagy a Palástfű.
Esetleg, hm, mindkettő.
11/315 – Legalja
Mindig van lejjebb, de azt hiszem, ez most elég lent van. Már a harmadik rétegnél tartok, valszeg holnap reggelre be is fejezem az egész szájbavert projektet, most viszont lerogytam a kenepére, itt kuksolok a festőpendelyemben, szúnyogcsípte lábakkal, kialvatlanul, borsózöld foltokkal az ujjaimon, és nem bírok innen felállni.
Hát jó, akkor itt fogunk élni. (Na nem. Valamikor fel kell tápászkodnom innen.)
Eská 11/34 – “Fürdésszoba, Mrs. Durrelsz?”, 1. rész – A Mogorvák Bosszúja
Ismeritek az én fürdésszobámat, melyet nyolc éve nagy nekifenekedések közepette átfestettem tokától bokáig? Ha nem, akkor itt van a saga első és második része. A későbbiekben lettek még itt más merényletek is, például beráncigáltam a fürdésszobába egy basz nagy komódot, amit a család módosabb tagjaitól örököltünk, és a két mancsikámmal pingáltam át, meg egy adott ponton átkentem a plafont Mentolos Zuzmó színűre, de amúgy a ződek maradtak, ahogy voltak.
Leszámítva persze az entrópiát, nédda.
Hát ja. Nyolc év az nyolc év. A kád lerakó pereménél lassan kiázott az Otex, a padlón meg mindenféle kopások és lepattanások keletkeztek – az is igaz, hogy ez utóbbiak meglehetős része akkor, amikor a plafont kentem át Mentolos Zuzmóval. (Nem volt elég eszem ahhoz, hogy a kislétra lábaitól megvédjem a padlót, mert nem realizáltam, hogy azokról is lekopott már az eredetileg rájuk applikált gumipapucs. Érthető, miről beszélek, ugye.)
Úgyhogy eldöntöttem, a jelen kánikulai állapotok úgyse jók semmire, max. arra, hogy gyorsabban száradjon a festék, és nekiláttam megszervezni a fürdésszoba felújítási projektet. Valamilyen különleges előrelátásból tavaly vagy tavalyelőtt bekevertettem egy adag Trinát Unitopot a Mogorvákkal a sötétebb zöld színben, mert én ilyen okos vagyok.
Az esetek nagy részében azt szoktam mondani korábbi önmagam akcióira, hogy “hol volt az én normális eszem”, de ezúttal csak gratulálni tudtam, szép munka volt, MÁK.
Ámde a világosabb színből (NCS S 2040-G40Y) kellett nekem egy kübli Otex. Ezért mentem el tegnap a Mogorvákhoz. Ők kikeverték nekem az Otexet (“Melyikből kéri, a vízbázisúból?” “Nem, a másikból, amelyik olyan nagyon büdös!”), én hazajöttem, aztán nekigyürkőztem a melónak.
És akkor rögtön kiderült, hogy szar van a palacsintában, mégpedig biztos, hogy nem én fostam bele, én ugyanis lenni controlfreak, aki ugyan lehet, hogy néha fordítva veszi fel a pólóját, de a NCS kódok azok lenni nekem parancsolat.
Feleim, a Mogorvák valamit nagyon elkúrtak nekem, de tőbül.
Ne mondjátok nekem, hogy fényviszonyok, mert ni:
Lehetnek a fényviszonyok élénkebbek, sötétebbek, hidegek, melegek, de hogy egy félmaréknyi árnyalattal világosabbak legyenek, na olyan nincs.
Egy rendes Karen persze ezen a ponton visszament volna a Mogorvákhoz, és kiveri a huppot, de én már ott álltam pendelyben a fürdésszoba közepén egy kibontott kübli marhadrága festékkel, és hétszáz fok volt. Úgyhogy inkább felkentem, némi káromkodás közepette.
És igen, ez nem csak fényviszony, hogy rogyasztaná rá a Mogorvákra a plafont maga Tamás apostol, az építőmunkások, pallérok, építészek, földmérők és vakok védőszentje.
Úgyhogy ma hajnali ötkor így álltunk, nesztek fényviszonyok.
A gáz az, hogy ez a világos színű tixar mérsékelten kopásálló és vízálló (lásd a bejegyzés első fotója), így hát a padlóra mindenképpen fel kell kennem a sötétebb zöld Trinát Unitopot, mert ugye azt végképp nem látjuk magunk előtt, amint visszamegyek a Mogorvákhoz, odabaszom a pultra az Otexet, és azt mondom, na most keverjetek ki nekem egy ugyanilyet Trinát Unitopból, fingom sincs, mi az NCS kódja, nektek kéne tudni.
A vége az lesz, hogy a fürdésszoba úgy fog kinézni, mint egy nyaraló Zamárdiban anno 1969, mert én mindig megoldom az ilyen problémákat a “kuss, én így szállok le a bicikliről” szellemében, de akkor is, na, csinálok a saját életembe kihívást épp eleget, nem vagyok rászorulva arra, hogy mások is közreműködjenek benne.
(Folytköv. Ez így most már nem maradhat, nekem kell az életembe fürdésszoba. És itt még tenger sincs.)
11/313 – Százalék
A tegnapi nap folyamán sikeresen ki-maszkoltam és -takarítottam magam a fürdőszobámból, mindent végigdörgölvén az undi, ámde hatékony szappanos dörzsipárnával, és felhasználván egy fél tekercs maszkolószalagot, hogy kijelöljem a műveleti területeket. Ez még mindig semmi, nyolc évvel ezelőtt másfél tekercsbe fájt ugyanez, de akkor az egész fürdőszobát átkentem. Most csak esztétikai javításokat óhajtok eszközölni, szóval ha amiatt aggódtatok, hogy vajon most milyen színű lesz nyomorultkám, megnyugtathatlak, marad a borsózöld. Öreg vagyok én már ehhez, hehh.
Az, hogy öreg vagyok már ehhez, bizonyosfajta megfontoltságot is hoz magával, például ma megyek festékért és egyéb aprószarért a Mogorvák Klánjához, mert minden kedden 8% engedményt adnak a vásárlásokra, az elmúlt nyolc évben pedig pluszmínusz nyolcvan százalékkal nőtt a festékek és más aprószarok ára (majdhogynem a duplájukba kerülnek, na), az én fizetésem pedig ennél jóval szerényebben növekedett. Úgyhogy a tradícióknak megfelelően lebke nyári ruhácskában és háncsszatyorral lejtek be hozzájuk. Engem ezeknél akkor is gyanakvással kezeltek, amikor festékfoltos kezeslábasban csattogtam be, hát akkor minek strapáljam magam.
Ez most amúgy a szokásos fogyasztás-szociológiai kísérleteim része is lesz. A szopornyica ideje alatt a Mogorvák is rájöttek arra, ha ló nincs, jó a szamár is, tehát ugyanannyira érdemes figyelmet fordítaniuk a mezei vásárlókra is, mint a már ismert jómunkásemberekre. Akkor még egy lakossági vörösre dauerolt hölgy is be lett ültetve a kassza mögé, hogy mi hobbibarkács pipiskék kényelmesebben érezhessük magunkat. Azóta a Dunán már lement egy csomó víz, és hagyott maga után sok szúnyogot, cserébe viszont 2024 nyarára a népek úgy elfelejtették, milyen volt a szopornyica ideje alatt létezgetni, mint a sicc. Szóval érdeklődéssel várom, kik és milyen arcot fognak vágni, amikor közlöm, hogy kéne nekem egy kübli NCS S2040-G40Y színre bekevert Otex.
Stay tuned.
Eská 11/33 – Pasztell
Látszatra ugyan csak azt lehetne mondani, hogy meh, nem jut ennek a MÁKnak eszébe semmi új (és ez speciel igaz is), de ezeket a párnalapokat még a firenzei ottcsücsü utolsó heteiben horgolgattam abból a fonalból, ami a hobbiszatyromban elcipelt készletből maradt.
Hazautazás után is alig néhány hónapomba került, hogy párna legyen belőlük. Mondhatni bagatell. Főként ebben a bolondokházában, ahol egyes projektek akár éveket is csúsznak. Ezeknél viszont kifejezetten büszke vagyok arra, hogy úgy festenek, mintha szándékosan terveztem volna ilyen fifikás pasztellesre őket, nem pedig azt számolgattam volna közben, hogy na ebből a fonalból kitelik-e még egy sornyi marokkói szív vagy sem.
Jó, akkor még gyártok néhány új párnahuzatot, ötlettel úgyis tele a padlás. Új kanapéhoz új párnahuzatok dukálnak, végül is.
Eská 11/32 – Kanáltündérek
Mint már tudjátok, tegnap este Esztergomban múlattam a szárnyas időt, szintehogy szó szerint, a héten ehhez vágtam ki egyik kellemetlenül kánikulai délutánon harmincöt darab tündérszárnyat békazöld habgumiból, szolgálatukra.
A Múzeumok Éjszakáján kézműves néninek lenni részint jó, részint rossz. Hogy a rosszat vegyem előre, nemigen tudok elképzelni senkit, akinek az lenne a kedvenc programja, hogy este negyed tízkor az utolsó hazavezető buszra várjon megállóban. Még ha legalább egyedül lettem volna, de nem, volt még velem hatszáz szúnyog – azóta nem láttam-hallottam, de főként éreztem ennyit, hogy a 2013-as árvíz levonult. Talán nem véletlen az egybeesés, hm. Plusz még emiatt lecsúsztam az Ivan Danról is, ami itt Szentendrén a dalmát szentiván, és ehhez van mindenféle utcazene, meg rengeteg kis piláccsal vannak kirakva az utcák és terek, egészen mesés, és az időpontra való tekintettel szinte turistamentes, ami pláne maga a bűbáj. De hát ez van, no.
Még csütörtökön felhívtak a szervezőktől, hogy mikorra érek oda a hattól kezdődő programra, mire én, hogy fél hatra. Mire ő, hogy de hát az előkészületekkel kész leszek addig? Mire én, némiképp tanácstalanul, hogy de hát ez egy kézműves tevékenység, nem? Ezt egy kis úgyszintén tanácstalan hallgatás fogadta, amit nem egészen értettem. Csak miután letettem a telefont, akkor világosult meg bennem, hogy a kézműves tevékenységet én a jó öreg óvónéni definícióban használom, amihez alap, hogy az ember komplett motyóval érkezik, és mire a gyerekek begyünnek a szobába, már minden be van készítve a popójuk alá.
Csak hogy ennek képet is adjak, ez volt az én motyóm:
Az irodámból még jött hozzá egy tűpárna tele hárászvarró tűkkel, három további gombolyag, valamint öt további olló, köztük egy balkezes.
A koncepció az volt, hogy az embernek nincs mindig a lakásában egy komplett hobbibolt. (Ezt én ilyenkor olyan meggyőzően szoktam elmondani, mintha az enyémben nem lenne.) A fakanálbáb-készítésről nem kell lemondani akkor se, ha csak kínaibótos bambuszkanalaink vannak és összevissza színű fonalaink, ruhát bármikor lehet gyártani pusztán papírszalvétákból, és a habgumit csak azért mutatom, hogy lássák, ebből is lehet, mert ha egyébként nincs, akkor színes papírral simán helyettesíthető.
A társaság a kellő tarkaságban képviseltette magát – van egy szokás szerint gyermekprogramokra vadászó múzeumokéjszakájás szortiment, jóformán sose ugyanazok, de jellemzően úgy festenek, hogy egy csomó szégyenlős kisleány anyukákkal és apukákkal, esetleg hangos kisleányok ugyanazzal a ksérettel. Vannak persze mindig outlierek is, például egy túlmozgásos középcsoportos (őt arra tanítottam meg, hogyan kell sapkabojtot csinálni), három tanítványom (közülük ketten a fogadópultnál, de besunnyogtak egy műsorszünetben), egy nagymama, aki ötletekért jött be, hogy mit tudna vakációban csinálni az onokákkal, és így tovább. A legérdekesebb valószínűleg az a gimis párocska volt, egy fiú meg lány, akik szintén a tesóknak akartak szállítani ötleteket hazulra, és becsülettel meg is csináltak egy-egy kanáltündért, majd sűrű köszönetek között távoztak. Nyilván fél kilenckor zúdult be a legnagyobb csoport, akiknél egyszerre nyolc gyerek akart kanáltündért csinálni, mert akkor ért véget a díszteremben a mesejáték, és ehhez nekem fel kellett rontani az irodámba további fonalakért, de szerencsére volt bőven, úgyhogy gond nélkül végigvittem még az utolsó bandát is. Talán öt habgumi szárny maradt a végére, tehát elég jól kiszámítottam a részvételt (volt nálam sablon és további habgumi-lapok, ha mégse így esett volna), és öt perccel kilenc után még arra is jutott pár másodperc, hogy letakarítsam az asztalokat, szemét a kukába, pompás. A motyót már csak behanyigáltam a szatyromba, és beadtam megőrzésre a portára. Még az irodámba se mertem felszállítani, nehogy lekéssem a buszt, de holnap úgyis megyek államvizsgáztatni, szóval nem marad ott in aeternum.
A forgalom miatt csak a legelső kanáltündérről volt érkezésem fotót készíteni, azt egy anyukával-apukával érkező tolókocsis kislány csinálta, és úgy vitte magával, hogy a tolókocsi fogantyújára volt akasztva.
Összességében sikeres programot zártam, no. Most viszont pihennem kell gyorsan és sokat, mert a következő három nap államvizsgáztatással fog zajlani, amikor is minden nap hétkor rontok ki a házból, és késő délután rontok vissza bele, plusz a szokásos mentális terhelés, amikor az ember a legstrammabb tanítványait látja bőgni összehuttyanva. Már alig várom. (Nem.)
11/297 – Azonmódulag
A héten nagyon meleg volt, úgyhogy amikor tehettem, bent kuksoltam, de persze az se veszélytelen, a kád szélével való találkozás során produkáltam a térdemre egy méretes plezúrt. Erik elment a gépek kórházába, majd azonmódulag haza is jött feljavítva. Tegnap este az utolsó busszal hagytam el Esztergomot. Maci pedig, mint a mellékelt ábrák mutatják, meglehetősen cuki volt mindvégig, bár a hajnali vinnyogásokat abbahagyhatná végre, nem éheztetjük mink őtet annyira, hogy már fél négykor kajáért sipákoljon. Galéria!
11/221 – Gombperecek évada
A RK ma indul konferenciálni, én holnap, mindketten csütörtökön jövünk haza. A lényeges különbség az úticélban van, ő ugyanis Brüsszelbe megy, én meg Bajára. Ez elég pontosan leírja általában vett szakmai és másegyéb sikereink arányát. Mindemellett szeretném kihangsúlyozni, hogy nem cserélnék vele, tán még kényszerítés árán se.
Most éppen magammal sem szeretnék cserélni, elhúzódó tavaszi nyűgösségben szenvedek, és lusta vagyok és mozdíthatatlannak érzem magam. És Baja busszal rohadt messze van.
A készülő útizsákom, amit háromszor terveztem át az elmúlt napokban, még mindig Lucaszékét játszik, de ma adok magamnak három kitartóan átmelózott órát, hogy kész legyen. Francba már, hogy ilyen rétestészta-szerűvé lett az egész életem, ugyan miként jutottam ebbe a szószba már megint, bleh.
11/182 – Eszkép
A mai napra igen sajátságos programkínálattal kedveskedtem magamnak, mármint úgy értem, hogy még a szokásosnál is sajátságosabb lesz. Eredetileg ugyan értekezletre kellett volna bependliznem Budapestre, de az elmarad, úgyhogy kihasználom a hirtelen feltáruló lehetőségeket, és a mai nap folyamán
- kimászom a zsidó temetőhöz, ahol a szokásosnál hamarabb indult el az ibolyavirágzás, és fotózok orrba-szájba,
- sütök egy veknit magunknak meg egy adag kenyérrudacskát a holnapi zsúrfixre,
- átlapozom a szekrényt munkába járó áutfitek ügyében
- az előző pont miatt előreláthatólag összeütök néhány ruhát (nem röhög! szezonális fekete lyukban vagyok! és más problémáim is vannak!)
- a szokásostól eltérően este hajat is mosnom kell, mert holnap ződ hajnalban indulok oviba, ezt a fejet nem vihetem ebben a formában emberek közé, most reggel pedig nem érek rá, várnak az ibolyák,
- mindeközben pedig azon töröm a fejem, mi a nyavalyát küldjek be két konferencia-jelentkezésre, melyeknek egyaránt március 10-én van a határideje.
Egen, megint az eszképizmusba menekülés időszaka van, de hát mikor volt más.
Eská 11/25 – Feldolgozóipar
Mivel eldöntöttem, hogy haza csak annyi anyagot/fonalat/satöbbit viszek haza magammal, amennyi belefér a hobbiszatyromba, tegnap nekiláttam feldolgozni mindazt, aminek nem jut majd hely, és szétszórni a lakásban az eredményeket. Mégiscsak jobban fest, neszpá, ha nem egy zacskó anyagot meg ficnit hagyok a La Casina valamelyik sarkában.
Jelenleg így állunk.
Ezeket a párnahuzatokat mind én horgoltam-varrtam a két kicsi kezemmel. Matilda is segített, persze.
A legbüszkébb a körpárnára vagyok, azt ugyanis nemcsak én horgoltam-varrtam, de a tölteléke is a RK kiszuperált házikabátja, ami helyett újat kap majd, amikor hazaérek Erikhez és a nagy stósz polárjaimhoz. Nédda, milyen tehetségesen építek szarból várat, kihasználva az eredeti szegélyeket meg minden:
Eská 11/19 – “Kandallópárkány”
Gyakorlatilag a vízszintes karácsonyfám La Casina-beli megfelelője, és következő másfél hétben még kerülhet rá ez-az (vannak némi terveim polárszívekkel), de már most is így világít nekem a setétben:
Fényben, kikapcsolt piláccsal sem fest rosszul, ha lehetek ennyire nagyképű:
A pipiket már ismeritek,
a horgolt gömböket is,
de hazulról csak a pipiket, a horgolófonalat és a függesztéshez használt szigetelődrótot* hoztam, minden egyebet itt szereztem be. A bambuszbotot például a kertből. (Mondtam én, hogy jut még szerep az itteni bambuszligetnek…)
Mint már tudjuk, én egy elég olcsó nőszemély vagyok, és ezt ezúttal sem hazudtoltam meg. A hungarocell gömbök felerészt a kínai bótból, felerészt az egyeurósból jöttek, és még nem használtam fel mind, mert több is van, mint amennyit a fenti képen látni. Mondjuk az egyszerűség kedvéért, hogy öt és fél euró ára alapanyag van itt körbehorgolva. Szintén az egyeurós boltból jött három csomag minigömb (két aranyszín**, egy piros) meg egy csomag mini piros harangocska, az összesen négy euró. A fényfüzért a Saturban vettem, az 5,99 volt.
Ezek után már könnyű volt minden, csak raktam a bambuszbotot, mint bolond a talicskát. Úgyhogy most ülök vele szemben, és csodálom.
* Ti nem visztek magatokkal Firenzébe szigetelődrótot, amit még otthon találtatok a 11-es út mellett? Példátlan, hah.
** Amikor megkérdeztem a RK-t, hogy arany- vagy ezüstszínű legyen-e az itteni karácsony, ő az aranyra szavazott, merthogy Firenze meg flórenci aranyak. Nem tudom, mire számított, én már akkor biztos voltam abban, hogy a mi karácsonyi dekorunk, akár arany, akár ezüst, ugyanaz a kézműves bizbaszokkal dúsított félskandináv szedett-vedettke lesz, mint mindig.
11/90 – Matilda
Az alábbi képen annak a némiképp taknyos, de önelégült orcája látható, aki hazacűgölte Matildát.
Itt meg Matilda. (Az a helyre kis fröccsöntött bigyó az a dobozban.)
Rút, szibarita váz vagyok, sálálá.
Eská 11/15 – Minden hétre egy párna (vagy majdnem)
Ha a fotel ülő- és hátpárnáját is beleszámoljuk, négynél tartok, ami már tényleg heti egynek számít, de most ezt a kettőt mutatom meg, ni. Ennek az egész produkciónak persze önmagában nem lenne túl nagy sportértéke, ezeket a párnákat már úgy ismeritek, mint a rossz pénzt.
Oké, általában nem ilyen rusztikusan lerottyant asztalon fotózom őket, mert otthon nekem nincs olyan, de tényleg nem lenne bennük semmi kunszt,
csakhogy ezeket én az utolsó öltésig pusztán a két kicsi kezemmel készítettem el, nuku Erik.
Látszik is.
Erikkel nyilván gyorsabban megy, de azért roppant büszke vagyok magamra, hogy ilyen piszlicsáré akadályok, mint egy tizenhét kilós vas családtag hiánya sem tud megakadályozni abban, hogy párnákkal lepjem el a környezetem.
A jövőre nézve sem ígérhetek mást: Tökösboci továbbra is szívesen közreműködik,
anyagom még van, cipzáram is van meg horgolófonalam is, és kellő mennyiségű elszántságom ahhoz, hogy ne hagyjam abba. Pláne, hogy amikor péntekenként Pamela éppen a lakást redvázza, tényleg nincs más jobb dolgom, mint kint pöcsölni a verandán, miközben a szőrös hatékonyan hátráltat a melóban.
Igencsak hatékonyan. Ezt itt nem tudtam még befejezni, de sebaj, ezen a héten is lesz péntek.
Eská 11/14 – A tücsök birodalma 1. – Ősz
Ez itt most nem a LaFontaine-féle hegedülős tücsök, hanem a Családi körből az a példány, aki átveszi a birodalmat, mikor már mindenki elaludt. Na hát ezt szoktam én csinálni otthon, úgyhogy miért csinálnám másként, amikor épp afféle ideiglenes-otthon vagyok.
A kiindulópontot persze nem volt elég eszem lefotózni, de ilyesformán festett a polcunk a La Casinában, amikor a RK bevonult a retyerutyáinkkal.
Aztán pedig jöttem én, mint a talajvíz.
A jelen állapotot azért mutatom be, mert az advent már ott harangozik a kert végében, és sejthetitek, hogy az mit fog jelenteni akkor, amikor nekem itt nulláról kell majd feldekkolnom mindent az egyeurós bolt, a végkiárusítós turkáló, a sarki kínai üzlet, a kert kósza ajándékai és a hobbiszatyrom segítségével. (Azt ugye nem gondoltátok, hogy idén csupán azért elmarad az adventi dekkolásos sorozat, mert éppen Firenzében vagyok?) Izgi lesz, de még milyen izgi.
Ez most még egyelőre afféle igencsak szordínós őszi változat, az kiindulóponthoz képesti újdonságok közül az ágat a Ciarán nevű vihar adta, a madarakat magam hoztam, a többi meg rendezkedés és Ikea. (Igen, a RK-nak kellett egy borállvány, éppúgy, mint ahogy nekem meg kellettek a dobozok.) A karácsonyi dekor viszont tényleg izgi lesz, mert fennállásom óta először áll rendelkezésemre valami kandallópárkányra emlékeztető akármi, ahová nem mászik fel macska, és nekem, talán mondanom sem kell, Terveim vannak.
Eská 11/13 – Ború ellen derű
A nyavalyás ködre és szitálásra adott válaszaim nem túl bonyolultak, csokit eszem és teát iszom, valamint belecsavartam magam a rókás pokróckámba. Ja, meg beblogolom a múltkor beharangozott virágocskás merényletet.
Ha valaki belép a verandánkra, jelenleg ezzel találja szembe magát.
Az ott lent balra Macinak a cicafüve. Már érkezésünk után néhány nappal felfedeztük a legközelebbi állateledel-boltot, ami alig másfél kilométerre van innen, és onnan hoztam ma széles hátamon szárazpapit, nedves papit meg újabb tálka cicafüvet. Mindenesetre a kezdetekben ott azon az asztalkán nem volt semmi, amíg az első kertkirándulás közben össze nem gyűjtöttem dekorációs céllal egy csomó ágat.
Azt talán mondanom sem kell, hogy nem csak a száraz ágakat virágoztam fel Zajos Tücsök segédletével, de az asztalkán lévő kerek terítőt is én ütöttem össze. Mégpedig, hiszitek vagy sem, három sort és a lezáró cakkokat leszámítva, amiket már itt adtam hozzá, az egészet útközben horgoltam meg, amíg Emese elhozott minket Szentendréről Firenzébe.
Bizonyítékom is van rá, hejj.
Ez itt én vagyok Emese hátsó ülésén, balra lent Tökösboci hordozójával. Középen meg a Terítő, ami ekkor még csak kábé annyi volt, hogy Ter.
A felvirágozott ágakat biztosan itt hagyom, a terítőről még nem döntöttem, de feltehetőleg azt is. (Igen, így hagyok én magam után nyomokat a világban.)
Eská 11/11 – Fotőj
Most is csak azt tudom mondani, amit ilyenkor szoktam, mármint hogy soha többé. Remélem, érzékelitek annak kifinomult iróniáját, amint az “ilyenkor szoktam” és a “soha többé” olyan békésen ücsörög ugyanabban a mondatban, mintha világéletükben ezt csinálták volna.
Mindenesetre, nédda.
Csak emlékeztetőül, innen indultunk:
Mindezt kézzel, mint az állatok. Ha esetleg nem hinnétek el ezt nekem, íme néhány fázisfotó a monstre szopásból.
Bizony volt úgy, hogy csak Nero Wolfe és a gintonik tartotta bennem az elszántságot. Arra a kérdésre meg, hogy miért csináltam, jelenleg még nincsenek igazán jólfejlett válaszaim, de még locsolgatom és trágyázom őket egy kicsit, hogy majd előrukkoljak egy izmosabb darabbal. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy én is úgy vagyok a környezetemmel, mint George Mallory volt az Everesttel. Ő megmászta, én átalakítom.
Intermezzó – La Casina
Most jön az a rész, amikor ti irigykedtek, én pedig már csak azt várom, hogy kedd legyen (előjelzések szerint 18 fok, eső, szél, de kinemszarjale, ha végre ott leszünk).
Mivel tegnap a RK lecsapta a sátorfáját azon a helyen, ahol januárig pocolunk, hadd tartok egy kis tárlatlátogatást így messziről, fotókon át. Nyilván semmiről nem tudok bővebbet semmiccse, de akkor szép az élet, ha zajlik, és most fog rám zuhanni a plafon, mert aki nálam inkább controlfreak, azt már kezelik, most pedig fejest ugrok a nemtommibe.
Mindenesetre a nemtommi bejárata így fest:
Mindenekelőtt: ez egy nagy konglomerátum része, ami az Associazione Culturale Il Palmerino névre hallgat, a középpontjában egy villa van, valamikor Vernon Lee írónő lakott itt, most pedig nagyjából összművészeti rezidencia és szálláshely, mindenesetre be kellett lépni az egyesületbe, ha az ember itt akar lakni, tehát innentől a RK ezt is felírhatja a CV-jébe az összes többi fellowship és miegymás mellé. (Én csak a feleség vagyok, nekem nem kellett belépni.)
Amiben mi lakni fogunk, egy valamikori cselédlakás, ami jelenleg La Casina névre hallgat, és helyszíne lesz összes dilinyómnak és nyivogásomnak keddtől arrafelé, ha az Úr kegyes hozzánk. Ujjakat csuriba. (A szőrös miatt fosok leginkább, ő még nem utazott messzebbre az állatorvosnál, most pedig több mint ezer kilométerre visszük innen, és ha velem csinálnának ilyet, garantáltan kiborulnék. Drukkoljunk, hogy neki több esze van, mint nekem.)
A La Casina külsejét már láttátok az első képen, ott van valahol a sok zöld mügütt. Lépjünk beljebb a verandára.
Van egy halvány sejtelmem, hogy amíg nem lesz kék a szánk széle, időnk nagyját itt fogjuk áthéderezni. Sajna ez viszonylag gyorsan be fog következni (október közepe van, az árgyélusát neki!), de akkor majd beljebb vonulunk. Ezen az ajtón át:
Jelzem, nekem itt már vannak Terveim, amitől mindenkit mentsen meg az ég. Szép kihívás lesz úgy formálni enpofámra a világot, hogy nem verhetek szeget sehová, és nem mázolhatok át pipiszínre mindent, ami szembejön, de megoldjuk.
Az ajtó mögött található az, amit az ismertetőben úgy írtak le, hogy “tágas nappali, étkező és konyha”. Minden csak viszonyítás kérdése, persze, de most némiképp bátortalanul megjegyezném, hogy én jelenleg 192 négyzetméteren lakom, fene a burzsuj pofámat.
Sütő sajnos nincs, úgyhogy a kovász itthon marad, a lisztek is. Az adventi sütiket is át kell gondolni. És vinni kell éles késeket meg késélezőt. Meg minden mást, ami egy normális főzéshez köll. (Mintegy zárójelben még egyszer szeretném megemlíteni, hogy fene a burzsuj pofámat, én elkényeztetett házicica, én.)
Rubint Réka (igen, az a Rubint Réka) egyszer azt mondta, hogy a hosszú házasság fontos titka a külön fürdőszoba. Most rossz leszek, és azt mondom, ez volt a legokosabb dolog, ami annak a nőnek a száján valaha kijött. Mi huszonhárom éve élünk két külön fürdőszobán, úgyhogy ez is érdekes experimentum lesz.
A végére nagyúri hálószobánkat hagytam az ortopéd méretű párnákkal. Mint látható, a RK már itt is leverte a sátorfáját a rókás pokróccal és az általam horgolt ágytakaróval.
Továbbra is az van, hogy épp akkora mértékben fosok, mint amennyire lelkes vagyok. Legyen már kedd reggel, könyörgöm.
Eská 11/8 – A Bogdán-projekt 2. – Zsugorítva
Na hát kérem megraktam a hobbiszatyromat minden földi jóval, az utolsó item, amit belegyömöszöltem, a ragasztópisztolyhoz való nájlonrudacskák csomagja volt, és nincs az a Felsőbb Erő, akinek a kedvéért én ezt a monstrumot kipakolnám utazás előtt, mert nagyon jól ismerem a szardelladobozok törvényét. Ez már Firenzéig így marad, slussz.
Ne kérdezzétek, mi van benne, mert csak raktam, mint bolond a talicskát, oké? Az egyszerűség kedvéért tekintsetek rá úgy, hogy ez itt a Bűnök Barlangja – zsugorítva.
Minden nap más - mindennap más 