Megint ott tartunk, mint az iskolai dolgozatban Toldi Miklós, aki bement a nádasba, és addig ki sem akart jönni, amíg azt a nagyon fontos dolgát el nem végzi.
Ha úgy festenék, mint aki inkább aludna azok a nagyon fontos dolgok helyett, a hiba nem az Önök készülékében van.
Annak mindig szórakoztató következményei vannak, amikor lefekvés előtt hajat mosok.
A továbbiakban nem sok szórakoztató dolog várható, nekem például fel kell forgatnom a fél lakást, mert valahová elhánytam az egyetlen olyan nyári sapkámat, amit bele tudok hajtogatni egy táskába, és holnap megyünk Erdőbényére…
Főként a kedvem az, mert a napocska, ha homályosan is, de azért dolgozik azon, hogy ma sem ússzuk meg egyetlen zuhanyzással. Engem viszont annyi minden nyomaszt már előre, hogy az szinte nevetséges, de hát mi mást tehetnék, már most arról kapok leveleket, mit kell majd csinálnom jövő áprilisban.
Legalább a paplanruhám szép színes, no.
Nu, ezen a héten csak akkor hagytam el a város határit, amikor a budakalászi OBIhoz döngettünk el Emesében, úgyhogy gondolom, ez úgyse számít. De hát mint tudjuk, én még akkor is találok fotótémát, ha a telekhatárokat se hagyom el, nemhogy a várost. Galéria!
És eljöve a vakáció utolsó hava, ami azért nem igaz, mert az előző hónapban is folyton zargattak valamiért, és most is olyan leveleket kapok, amik miatt végig kell turkálnom az internyét, mi a nyavalyát jelent a lengyel felsőoktatási rendszerben a Long Cycle Studies. (9-12 féléves MA képzést, ha esetleg tudni akarjátok.)
Gusztushúsz után így is, úgy is be kell rúgnom a munkaügyi körbeciklit, és addig is még meg kell írnom egy tanulmányt, de legalább eközben el kéne mennem Erdőbényére meg Zebegénybe, és legalább nyomokban úgy érezni, hogy ez valami vakáció-féle volt, de nem hagynak. Én nemtom, legalább ilyenkor úgy el tudnék vacakolni a hobbijaimmal, de sajnos mások még most is pörögnek, mint majom farkán a stanicli.
Na akkor most kimosok két gépnyi holmit, aztán elvonulok a hobbijaimmal vacakolni, ott egye meg ezt a majomházat a fene.
A mai reggelem hajnali négykor indult a Mackó-XYZ kisrepülőgép szőnyegbombázásával, ez a szőrös disznó ugyanis azzal akarta kiharcolni a reggelijét, hogy felbüzzögött a fejem mellett a polcra, és körömlakkokat dobált a fejemre. Szerencsére nem talált, de azoknak a lakkoknak új helyet kell találnom, az is elég volt, amikor csak horgolófonalakkal csinálta ugyanezt.
Mindenesetre megetettem az éhező partizánt, és aztán visszaaludtam, álmomban meg predátorok kergettek a dzsungelben, és még most is érzem a felháborodottságot, én ugyanis edzetlen vagyok, nő, középkorú és (alapjáraton) pacifista, tehát semmiképpen sem méltó ellenfél, amit ennek a nemes fajnak a dzsungelben kéne kergetnie. Valószínűleg amúgy a szúnyogok szüremkedtek be predátorként az álmomba, plusz Maci, ugyanis kilenckor arra ébredtem, hogy szét vagyok csipkedve, a szőrös disznó meg ott alszik a fejem mellett a párnán, és közben csámcsog.
Jól kinézünk továbbra is, hehh.
Tegnap amúgy sztár lettem (az Andy Warhol által megjövendölt negyedórára, persze), mert Zsuzsi barátnőm írt rólam egy laudációt, amitől igazán meghatódtam, tényleg. Szívesen mondanám, hogy megpróbálom megszolgálni, de hát ne hülyéskedjünk, továbbra sem lesz itt más, mint káosz, kupleráj, nyivácskolás, na meg a kreativitás váratlan böffenései. Ami a káosz-kuplerájt illeti, a mai áutfit is igen jó példa erre, ezt a ruhát ugyanis két hét híján egy éve turkáltam Erdőbényén, és azóta sem volt rajtam, mégpedig azért nem, mert miután kimostam, úgy elraktam Jó Helyre, hogy majdnem egy évig nem találtam meg.
A hálóinges fiókban volt, gondosan kifordítva, és kicsikére összecsombolyítva.
Mára volt nekem nyolc darab betervezett tevékenységem, ebből összejött hat.
Összességében nem olyan rossz. Meg aztán, holnap is van nap.
Terveim mára:
Nem mondhatjátok, hogy nem vagyok optimista.
Mihelyt akár hajszálnyit is normalizálódik az éjszakai hőmérséklet, én elkezdek hülyeségeket álmodni. Oké, nagyjából mindig hülyeségeket álmodok, de csak egy bizonyos hőfokon alul emlékszem rájuk, másként nemigen marad belőlük más, csak néhány fura foszlány. Nos, ezúttal a jelek szerint már elég hűvös volt az éjszaka, mert hiába aludtam pocsékul, keveset és több részletben, az álmaimra elég jól emlékszem.
Barkácsboltra volt szükségem (milyen meglepő), de a szokásos helyek nem voltak megfelelőek, valami olyan kellett, amit leginkább barkácsbolti turkálóként lehetne leírni, régi holmik meg újak, vegyest. A Metál Üzletházból (ez egy létező hely, nem vicc) kifelé jövet mondta egy pasas, aki éppen a leharcolt kisteherautójába pakolt, hogy ő tud egy helyet, ahol megtalálom a cuccokat, amikre szükségem van – az öregotthont keressem, annak a tornatermében lesz. “A legjobb barkácsboltok mindig öregotthonokban vannak”, mondta meggyőződéssel. Az álombeli MÁK olyan hülye, mint egy tányér főtt hal, megkérdezte tőle, hogy odavinné-e. Oda is vitt rendben, a kisteherautó menet közben vagy háromszor szét akart esni alattunk, a rádióból countryzene szólt (“bocsi, már öt éve nem tudok állomást váltani, mert beragadt a rádióban az a lócsics, amivel tekergetni lehet”), a műszerfalon meg poros plüsskutyák ültek sorban. Az öregotthon előtt lerakott, pápát intettünk egymásnak, ő meg elpöfögött a csotrogányán.
A tornateremben tényleg volt egy barkácsbolt, pontosabban afféle ideiglenes kirakodóvásár, szerelvények banánosládákban, egy komplett géppark felstószolva a bordásfalak mellett, pár vevőjelölt éppen a lombfújókat próbálgatta, melyiknek jobb a hangja. A kassza mellett egy afféle dickensi kinézetű öregúr ült, akinek mindenféle váratlan helyeken voltak a fején bozontos fehér szőr- meg hajpamacsok, és egy kakukkos órát javítgatott. Azt mondta, nézzek körül nyugodtan, biztos találok valami érdekest, de vigyázzak arra, hol állok meg, mert ez itt mégiscsak egy tornaterem, és ugyan kiszámíthatatlan időszakonként, de gongszót fogok hallani, és amikor megszólal a gong, akkor nagyon gyorsan menjek ki a szélre, mert akkor ér ide a körversenyes kerekesszékes rali, és azok nem ismernek sem Istent, sem embert, amikor győzni akarnak. Gondoltam, ez most valami ún. insider humor lehet, öregotthonban vagyunk, végül is, hehe. Elindultam körbe a banánosládák között, volt olyan, amelyikben minden darab ugyanannyiba került, volt, amelyikben minden bizgere más fajtájú volt más árban, de afféle láthatatlanul fogó tollal írták rá az árat a narancssárga mini matricákra, reszkető kézzel, ráadásul fogalmam sem volt, milyen devizában, mert az árak nem stimmeltek sem euróban, sem forintban. És akkor bakker tényleg megszólalt a gong, a pofák eldobták a lombfújókat, és felkapaszkodtak a bordásfalakra, a terem ajtaja kivágódott, és bezúdult a kerekesszékes rali. És eltapostak engem, de mint az állat.
Hátralévő életünk leghűvösebb nyara végre méltóztatott beállni a harminc fok körüli hőmérsékre, amire még öt évvel ezelőtt is azt mondtam volna, hogy döghalál, de mostanra a “még elviselhető” kategória lett, amikor az ember előveszi a rég nem hordott paplanruhákat.
Mostanra jutottunk el abba a stádiumba, hogy muszáj lesz visszahurcolnom a cuccost a fürdésszobába, mert jelenleg minden, ami mozgatható volt, kint parkol a folyosón meg bent a vendégszobában, tovább emelve az addig is káoszos körülmények báját. Amit nem mozgattam el, azt meg mázolnom kellett, lásd a basz nagy komód tetejét, amit szintén megrágott az idő vasfoga.
Köztünk legyen szólva (kit akarok átverni, hehh) semmi kedvem sincs a hurcikáláshoz, de a padló már nem fog ennél jobban megszáradni, a komód teteje sem, és Mackó ugyan zokszó nélkül szarik a folyosón is (oda cipeltem ki a budiját), de én már kezdek aggódni, hogy valamelyik éjjel nekimegyünk a sötétben egy tereptárgynak, valószínűleg olyannak, ami kemény meg dudoros.
Oké, bevallom, tanulmányt is kéne írni, akkor meg már legalább csináljak valami kézzelfoghatóan eredményeset, mert a dolce far niente csak rövid távon kellemes. Igaz, akkor meg nagyon. És sajnos van nekem itt a házban egy szőrös családtag, aki ebben igenigen profi, mint az alábbiakban is látható…
A nyár az az időszak, amikor az őtözködős bloggerek és Instagram-sztárok igazán formában vannak, mert végre mutogathatják a legújabb ruháikat, a kapucsínó-barna bikinis testüket meg a kilátást a tengerparti villából, ahová nyaralni mentek.
Én, öt éve kiszuperált, tíz éve turkált tunikámban, házipapucsban, a nap elől bujkálva, a hálószobai szekrény előtt: Ooooké.
Éjjel fél egy, és én még ébren vagyok, hát akkor miért ne dobnám be a hétvégi bejegyzést, technikailag már vasárnap van. Meg nyár. Az utóbbiért még mindig nem vagyok oda, de azért vannak itt nektek fotók, szép tarkák.
Istenkém, Istenkém, el se merem hinni, kivételesen nem döghalál van, hanem “csak” 27 fok, és állítólag nem is megy majd 30 fölé.
Ennek örömére fél tízig aludtam, mint egy rocksztár (leszámítva persze a hajnali Mackóetetést), és ezt akkor elszántsággal csináltam, hogy a RK inkább fel sem költött a piacramenetel ügyében. Az egy nagyon okos ember, és ismer engem, mint a rossz pénzt.
Viszont ha már emberi időjárás-féleség van, és már úgyis egy hete szárad békésen a fürdésszoba, ideje lenne helyreráncigálni a dolgokat benne. Egen, mihelyt elviselhetővé csökken a hőmérsék, engem máris elkezdenek rágicsálni a lelkifucik, hogy ezt a nyarat is úgy dobom ki az ablakon, mint a sicc, káoszok és lustálkodások közepette…
Szakmaice nekem ezt azzal kéne folytatnom, hogy “pünközsdrózsa, kiiiihajlotta zútra”, miközben valami kezdetleges koreográfiára mozgatom a Pipiske csoport gyermekcséit. Ehelyett azzal fogom folytatni, hogy “csöcs”, mert én ma éjjel abban az áutfitben aludtam, két szál csöcsben, egy lepedővel takargatván magamat a szúnyogok elől. Az eredmény meglehetősen felemás lett, merthogy olyan jól aludtam, mint a kánikula eleje óta sosem, cserébe úgy ébredtem, mint akinek a predátor kihúzta a gerincét, aztán jobb híján inkább visszadugta a helyére, de ez csak hozzávetőleg sikerült.
Na akkor, Pipiske csoport, egy-két-há, “eeelaaakarhervadni, nincski lesza kíccsa”.
Az életem igazi csuhajgás mostanság, annyit öltözöm, mint egy menyasszony – az is igaz, leginkább olyasmikbe, amik azzal a felkiáltással lettek betuszkolva a szekrény hátuljába, hogy “egyszer kelljen, s jó, ha van”.
Íme, exhibit A.
Még kábé egy órája van, mielőtt bedobom a mosóba, aztán felrántok helyette egy másik hasonlóan lehordott akármit. Ma hajnalban, amikor még lehetett lélegezni-forma, beraktam egy mosást, meg magamat is bedobtam hajmosóba, mert muszáj volt. Elképzelni sem tudom, hogyan bírja ezt az időt az, akinek hosszú haja van, és leengedve hordja, én ezt is majdhogynem lekotrom a fejemről, annyira idegesít.
Most egyébként is elég sok minden idegesít, a saját bamba használhatatlanságomtól kezdve a lakótársaimig, a szőrösebbik folyton kajáért csipog, a nagyobbik meg egyrészt nincs elbambulva, és képes tudományt gyártani, másrészt pedig amikor nem tudományt gyárt, akkor koszt, és nekem ehhez most nincs türelmem. Sok mindenhez nincs most türelmem. A wordpress minden ok nélkül egész délelőtt sztrájkolt, és nem tudtam bejegyzést közzétenni, apósom valamilyen talányos okból egy tálcányi vizes sót hagyott az asztalunkon, anyósom meg a reggel kimosott és kiteregetett ruháimtól harminc centi távolban kezdett olajban tocsogós rántott húsokat sütögetni.
Az a kellemetlen érzésem van, hogy körülöttem mindenki viszonylag komfortosan elvan magának, kivéve engem, nekem most az egész világ merő piszok, törmelék, izzadság és szúnyog, és csupa büdös meg rosszízű dologgal vagyok körülvéve. Nyilván az én készülékemben van a hiba, és nem állítom, hogy szimpatikus vagyok magamnak, de olyan ingerlékeny vagyok, hogy az csuda.
Lehet, hogy le kéne mennem a pincébe üvöltözni egyet a zongorának. Igen, van a pincében egy zongora. Nem, nem a mienk. Azt is elvihetnék már onnan végre.
Ahhoz képest, hogy mára hidegfrontot jósoltak, rosszabbul vagyok, mint mindeddig bármelyik napon. Semmi vészes, csak mostanra lett rettenetesen elegem a melegből, kicsit szédelgek is, úgyhogy jobban teszem, ha bent maradok a lesötétített szobácskámban.
Hogy ne maradjatok fotó nélkül, nesztek, ezt csinálta tegnap este a Mackó nevű, mintha nem lett volna mindkettőnknek melege. Ő is meg van buggyanva kicsikét.
Azt leszámítva, hogy úgy érzem magam, mint egy partra vetett bálna, naponta háromszor tusolok, és fehér vagyok, mint Moby Dick, emellett pedig nagyon jól érzékelhetően nyári vakációm van*, minden rózsás. Sőt pipacsos, vagy mi a nyavalyák vannak ezen a ruhán, ami már évek óta nem volt rajtam, de most előrántottam a szekrény mélyéről, mert a napi három zuhanyzás napi háromszori ruhacserét is jelent. A hajamról már ne is beszéljünk, az kitartóan törekszik a sztratoszféra felé, én meg hagyom neki, mert minden megzabolázási kísérlet külön energiát igényelne, az meg ebben a nagy melegben amúgy is hiánycikk.
* Az őszi félévre vonatkozó leveleket kapok diákoktól, valamint lelkifuci harapdálja az oldalamat, hogy csinálni kéne valamiket gyószangyószan, amíg még ráérek, például tanulmányt kellene írni, és rendet rakni, és csapágyasra hajtani szegény Eriket, amíg megtehetem, mert augusztus végétől kezdve tényleg nem lesz időm a munkán túl semmire. Ha ez nem vakáció, akkor nem tudom, mi az.
Én ezt az időjárást rendkívüli mértékben helytelenítem, továbbra is.
Most már megengedhetem magamnak, hogy ilyen finom kifejezéseket alkalmazzak, a mai káromkodás-adagomat már elhasználtam hajnalban a negyedik réteg festéknél, különösen abban a stádiumban, amikor a fürdőkádban állva hengereltem a padlót, és azt próbáltam kitalálni, hogyan fogom elhagyni a fürdőszobát, hacsak nem az ablakon át.
Mint látható, végül kijutottam az ajtón, de azért az akrobatika volt a javából. Nekem, mármint. Jackie Channek meg se kottyant volna.
Mindig van lejjebb, de azt hiszem, ez most elég lent van. Már a harmadik rétegnél tartok, valszeg holnap reggelre be is fejezem az egész szájbavert projektet, most viszont lerogytam a kenepére, itt kuksolok a festőpendelyemben, szúnyogcsípte lábakkal, kialvatlanul, borsózöld foltokkal az ujjaimon, és nem bírok innen felállni.
Hát jó, akkor itt fogunk élni. (Na nem. Valamikor fel kell tápászkodnom innen.)
Mint a mosógép. Az, amelyik megy körbe, és közben zakatol. Na az vagyok ma én.
Oké, néha leállok egy pöttyöt.
Holnap elmegyek a Mogorvákhoz festékért, és nekiesem a fürdőszobának. Ezt vehetitek akár fenyegetésnek is.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 