Ma szombat van, de én piacra menetel helyett ezt csináltam bűntársammal,
mert hajnalban felvert a szőrös disznó reggeliért, aztán elkövettem a hibát, hogy ránéztem a munkahelyi levelezésemre, és ez azzal a következménnyel járt, hogy fél óra ajvékolás után inkább visszaaludtam hülyeségeket álmodni. A hülyeálmok persze gyönyörűen leképezték öszves problémáimat, úgyhogy töltsetek magatoknak egy kávét vagy limcsit, mindjárt elmesélem.
Szoktam olyat álmodni, hogy egyetemista meg tanár is vagyok egyidejűleg, de ezúttal túlteljesítettem a szokásos penzumot. Egyetemistaként egy kollégiumban laktam, a szobatársam kamaszkorom Ercike barátnője volt, akit nem láttam a valóságban már vagy tíz éve, és most is alternatív színházi előadásokról mesélt nekem nagy lelkesedéssel, mint harmincöt évvel ezelőtt, én pedig most is éppolyan butának és műveletlennek éreztem magam ettől, mint anno. A kollégium egy kilencemeletes monstrum volt, aminek egy Escher-rajongó készíthette a terveit, mert a liftek nem csak fel meg le vitték az embert, de oldalirányba és rézsút is, ergo az ember sose tudta, éppen hol van és merre tart. Amikor végre kikeveredtem ebből a monstre mézes lépből, abban sem volt köszönet, mert egy ismeretlen-ismerős városban kellett navigálnom, ami egyidejűleg volt Esztergom, Budapest meg Koppenhága (miért éppen a Koppenhága? a jószagú mindenit neki, ott még nem is jártam sose). És órára kellett mennem. Olyanra, amit (naná) én tartok. És eltévedtem. És késésben voltam. És előbb ott stresszeltem valahol egy folyó partján, amin csuhaj kis hajócskákat emelgettek át a hídon egy trebuchet-re emlékeztető szerkezettel, aztán bekavarodtam egy lakótelepre, ahol lassan rám sötétedett, és pilinkélni kezdett a hó, én meg tudtam, hogy most már végképp lekéstem az órámat, és még értesíteni sem tudtam erről a diákjaimat, mert nem volt wifim meg mobilnetem. És akkor lenéztem a két karomra, és mind a kettőn előbb az erek kezdtek véraláfutás-lilára váltani, aztán az egész karom, én meg afféle klinikai nyugalommal morfondíroztam azon, hogy akkor ez most üszkösödés vagy mivan, le fog-e esni mind a kettő, vagy csak így maradok világ csúfjára.
És akkor végső kétségbeesésemben rátaláltam egy kocsmára, ami a lakótelep egyik blokkjában volt egy garázsban kialakítva, mert abból sugárzott közel és távol ebben az alkonyati sötétszürke világban az egyetlen barátságos melegsárga fény, amikor pedig bementem az ajtón, a karomról szép lassan visszahúzódott a lilaság, én meg hirtelen rájöttem arra, hogy az az óra, amire olyan kétségbeesetten próbáltam eljutni, csak a jövő héten lesz.
Hát én most ebből az egész zűrzavarból nem fogok tanulságokat levonni, mert az egyetlen, amit levonhatnék, az az, hogy na ugye, minden út a kocsmába vezet, és ott lakik a megoldás, de ez azért nem tűnik igazán szimpatikus tanulságnak, egészségesnek se. Szép hétvégét mindenkinek, aki tartja.
