Az esőé, leginkább. Az enyém is, nagyrészt, de mostanra már elkezdte rágicsálni belső részeimet az a fajta lelkifuci, ami még vakációban sem hagyja nyugodni az embert, a “csináljunk valami hasznosat meg tartósat meg értékeset” érzése, és az ilyesminek ritkán van jó vége.
Mint már mondtam, innentől egy teljes hetem van egyedül*, és ez lehet egy nagyon produktív hét is, de lehet az is, hogy mindvégig csak nagyon szar filmeket fogok nézni félszemmel egy kis horgolgatás mellé, közben meg csokit eszem. Ó, ti végtelen lehetőségek!
Ez a ruha viszont valószínűleg repülni fog a szekrényből, hacsak ki nem találok rá valamit, mert ez tényleg rettenetesen idétlen nyakmegoldás. Az anyaga nagyon kellemes pamut, kár lenne teljesen kidobni, viszont ahhoz, hogy mit csináljak vele, gondolkozni kéne. Az marhára fárasztó. Csoda, hogy ennyire tanácstalanul pislogok a jövőbe? (Igen, a jövő továbbra is balfelé fent van.)
* Plusz Maci. Ő viszont (kopogjam le) nem a legproblémásabb lakótársak közé tartozik, napi igénye kimerül húsz óra alvásban, négy étkezésben (két szaftos, két száraz), egy kis futtatásban a lézerpointerrel, plusz némi gügyögésben és simiben. Ha furminálást is kap hozzá, az már a végtelen boldogságba vezető kapu.
Nem tudom, mennyire látszik (dógozom rajta, hogy ne így legyen), de az “indiszponált” nyomokban sem írja le állapotomat.
A férfiak, azok fognak sírba tenni engem. Főként a szőrösök. A mai műszak ugyanis azzal kezdődött, hogy negyed háromkor arra riadtam, Csipa Gyuri (exhibit A) ott orgonál nekem az ágy lábánál.
Ne higgyetek neki, ez egy gaz merénylő.
Az, hogy odakint éppen zuhogott és mennydörgött, valószínűleg jelentősen hozzájárult a rögtönzött orgonakoncerthez, hát jobb híján adtam neki pár jutifalatot (ezek a jutifalatok még elő fognak kerülni a történet folyamán), majd megpróbáltam visszaaludni. Már majdnem összejött, amikor a földszintről az a fajta csörömpölés hallatszott fel, ami annyit jelent, hogy Már Megint Lelökött Valamit A Komódról Az A Dög, Remélem, Mécsestartó Volt, Nem Valami Pótolhatatlan.
Talált. Feltakarítottam a cserepeket, váltottam pár barátságtalan szót exhibit A-val, megnyugtattam a Repülő Kutatót, hogy nincs világvége (erre bezzeg felébredt, viszont amikor leszánkóztam a lépcsőn, arra nem), majd ismételten megpróbáltam visszaaludni, ami annyira nem ment, hogy végül inkább főztem egy kávét, és kiültem a teraszra, épp elállt az eső is, pompás.
Ha nem emlékeznétek erre, a telkünk olyan, mint a Brit Birodalom, mármint abból a szempontból, hogy sose megy le a területén a nap. A hajnali négy például az az időszak, amikor én már fent vagyok, apósom pedig még fent van. Ez általában elég könnyen agnoszkálható, mert ilyenkor minden fényárban úszik, és rendszerint bőget valamit, televízió, rádió, mindegy az, csak szóljon. Ilyenkor nyáron ráadásul minden tárva-nyitva is van, mert szellőztet. (Entre nous, piszok rossz technikával csinálja, a jó stratégia az, hogy öt és hat között kell csinálni egy félórás kereszthuzatot, nem pedig egész éjjel várni, hátha kicserélődik légmozgás nélkül is a lakás teljes levegőege, de mit értek én a lovakhoz, nálunk csak átlagosan három fokkal van hűvösebb, mint náluk. Zárójel bezárva.)
Mindenesetre ekkor volt, hogy a mi teraszunk előtt elgaloppozott valami szürke és csíkos, ami a hajnali négy óra fényviszonyai között vagy Lóci volt (exhibit B), vagy nem.
Na, neki elhihetitek. Ha van macska, aki teljes nyugalmi állapotban is képes arra az arckifejezésre, amit nőben a “resting duckface” szókapcsolattal lehet illetni, akkor tessék, exhibit B. Sajnos a hajnali négy fényviszonyai között nem tudtam megállapítani, hogy az előttem elgaloppozó állatka úgy néz-e rám, hogy nyádpicsáj, ezért követtem a telek határáig, közben időnként próbáltam szólongatni, hogy “Lóci, Lóci”, de ő rám se hederített, hanem odanyargalt a kerítéshez, aztán hupsz, felugrott rá, átszökkent a tetején, és már nem volt sehol se.
Hogy kissé árnyaltabban láthassátok a dolgokat: Lóci rendszerint nem nagyon ugrál fel sehová, a pórázon sétálás igen komótos tempóban zajlik, sok megállással és merengéssel, emellett pedig (ez egyszerre lesz pro és kontra) már két hete nyűglődik egy hasnyálmirigy-gyulladással, amitől igencsak lefogyott, mert annyira nem eszik, hogy volt már itt infúzió is meg minden a búbánat. A környéken (naná) vannak szabadon kószáló macskák is, akik néha átvonulnak az udvaron, és rendszerint épp ugyanonnan ugranak fejest az utcára, ahol ez a mostani csíkos tette. Ergo ahhoz, hogy megtudjam, felverjem-e a RK-t, és elinduljunk-e macskakeresőbe, nem volt elegendő adatom. A megfelelő mennyiségű adat, az nagyon fontos. Épp ezért átlátogattam a szomszédba megkérdezni apósomat, bent van-e Lóci, mielőtt elkezdek hajkurászni a környező utcákon egy ismeretlen cirmost.
Apósom nem volt formában, érdeklődésemre körülbelül úgy reagált, mint aki nemcsak azt nem tudja, ki az a Lóci, hanem azt se, ki vagyok én, ezért én, mint a biztonsági játékok nagy ismerője, visszavonultam palotánkba, és felvertem a maharadzsát azzal, hogy száhib, koronád legszebb gyémántja vagy megvan, vagy nincs, de ha nincs, akkor éppen kint kujtorog a szoborparkban.
Száz szónak is egy a vége, némi pizsiben és hálóingben zajló testgyakorlás után kiderült, hogy az általam látott macska bezony valóban Lóci, aki a szabadságtól mámorosan rohangált egy kicsit a szoborparkban, aztán kegyesen hagyta, hogy a RK fülön fogja, és hazahozza, ölben, mint egy earlöt. Ja, és mindeközben exhibit A úgy gondolhatta, hogy vele nem foglalkozunk eléggé, mert kihányta a jutifalatokat, egyenesen a kávéfőző elé.
Az, hogy most úgy érzem magam, mint akit ledaráltak, az nem kifejezés. A mai nap már feltehetőleg kuka, mert végül ugyan visszaájultam aludni egy keveset, de még most se tudom, hánylábú vagyok, plusz a bal karom, amivel tegnap olyan nagy ragaszkodással indáztam magam a lépcsőkorlátba, csak igen mérsékelten használható.
Mintegy mellesleg (ha nem hülyültem el teljesen) ma van annak a napja is, amikor a húgom meg az anyám Deep Purple koncertre mennek együtt Grazban. Ezt csak azért szeretném kiemelni, mert valahogyan ettől csak még inkább röhögséges a helyzet.
Ma, ha kisbalták és trollasszonyok is potyognak az égből, befejezem ezt a takarót. Már meghorgoltam az utolsó sort, csak a fonalvégek eldolgozása meg a szegély elkészítése van hátra. Ezek közül az eldolgozást olyan mértékben utálom, mint Szélestenyerű Fejenagy a kukoricagölödint, épp ezért csinálom meg még ma.
Persze csak ha a szőrös hátramozdító meg a kánikula is benne van a buliban.
Most még egész frissnek látszom, de valószínűleg ez nem tart sokáig.
Persze vannak, akiknek bejön ez az időjárás, nédda.
Komolyan, mint egy dagadt, boldog puttó, épp csak a szárnyak hiányoznak a hátáról.
A kifejezés, ami annyit tesz, hogy otthon töltöd a vakációdat. Pecsenyére égni, turistáskodni, Szent Heverde napjait tartani itthon is tudok, páviánsegg lakásunkhoz passzoló páviánsegg városban lakom, egy elutazós vakációhoz képest viszont beleférnek olyanok, mint döglés Macival, egy lassan másfél kilós horgolt takaró körbehurcolása összes termeinken és teraszunkon, vagy esetleg éppen a kenyérsütés. Plusz még a szekrényekbe meg a falba is likakat fúrhatok, ha úgy szottyan kedvem. Galéria!
A Családom és egyéb állatfajtákban van egy mondat arról, amikor lehámlik az éjszaka héja, és ott van alatta egy új nap, olyan tarka és fényes, mint egy matrica, és épp ugyanannyira valószínűtlen. Ez feltehetőleg azért ragadt bele anno a fejembe, mert ugyan tisztában voltam azzal, hogy a matricák létező és valóságos dolgok, de azért értettem, mire gondolhat a költő.
A mai nap matricája fél négykor tarkállott elő, és tényleg olyan volt, mint amilyennek Durrell leírta, rengeteg lehetőséggel és más csuszpájzzal teli, én például egybül nekiestem bedagasztani egy kenyeret, teletömtem a mosógépet, aztán enni adtam Macinak, és most már ki van teregetve, a veknik a harmadik kelesztésben ülnek, Maci alszik, én meg itt vagyok citromos fréziától illatozva, és még alig múlt hat.
Ebben a világban továbbra is rohadtul nehéz derűsnek és aktívnak és kreatívnak maradni, de én addig dolgozom rajta, amíg csak bírok.
Ha nem ismernétek az idézet helyét: ez egy székely népmese az ostoba asszonyról, aki megtalálta a férje dugipénzét, aztán vett belőle egy csomó tányért meg bögrét meg miegymást: Felrakta azokat a polcra körbe-körbe, de egy kis csupornak nem jutott hely, hát felszólította a többieket, hogy “Férkőzzetek, tángyérok, hadd férjen el a kicsi csupor es!” A tángyérok persze rá se hederítettek, így végül az ostoba asszony haragjában egy furkósbottal addig verte őket, amíg darabokra nem estek, és így már jutott hely a kicsi csupornak es. Meg egy csomó tángyércserépnek, persze.
Én nem akartam eljutni ebbe az állapotba, de kezdtünk közel kerülni hozzá. A tángyér- és csuportartó felső szekrényünk már így festett, ni:
Nyilván még elfértek. Sajna csak úgy, hogy egyes tángyérok és csuporok, akiknek szintén itt a szekrényben kellett volna lennie, a mosogatóban voltak koszosan, meg az asztalon tisztán meg a konyhapulton vegyes állapotban, meg még hol nem.
Hát ez így nem maradhatott. Különösen azért nem, mert ezt a szekrényt gyakorlatilag a lakással vettük át, mielőtt még bármi más bútordarabunk lett volna, és ez vala 1999-ben. Én meg azóta nem nyúltam hozzá ezekhez a szekrényekhez, mármint szétverem-összerakom értelemben nem, mert a polcokat néha letöröltem, de még annyi eszem se volt, hogy esetleg átrakjam egy szinttel feljebb vagy lejjebb. Különben is, valójában annál radikálisabb változtatásra volt szükség, mint a feljebb-lejjebb, ugyanis tárhely még volt ugyan, de nem volt eléggé kihasználva, ergo újabb polcok kellettek bele, de nem huszonöt centi mélyek, mint eddig, hanem… á, egyszerűbb, ha megmutatom, mit csináltam vele.
Először is, deszkák. A pincében mindig van pár jobb napokat látott deszka, amiket apósom “egyszer kelljen, s jó, ha van” jelszóval elspájzol. Apósom se jobb nálam, no. Mindenesetre most felhoztam egy 15 centi széles meg egy 10 centi széles darabot, aztán ahoj neki a fűrészgéppel.
A szélesebbikből egy 56 centi hosszú darab kellett a duplaszekrénybe és egy 36 centi hosszú az egyajtósba, a keskenyebbikből csak az egyajtósba jutott, mert a fűrészelés előtti deszkadarab is csak egy negyven centi hosszú darab volt. “Abból élünk, amink van”, határoztam el, mert nekem most speciel semmi kedvem elmászni plusz alapanyagokért, különben is gyalogbékának lenni szívás, az OBI kocsival tizenöt perc, tömegközlekedéssel meg több mint egy óra, és a HÉVen valószínűleg rondán néztek volna rám, ha ott egyensúlyozok egy deszkával. Nix egyensúlyozás, maradunk az itthoni készleteknél.
Mint például a festék esetében is. Amióta a szopornyica ideje alatt vettem pár kübli festéket, az áruk egyharmadával megnőtt, aujnye. No de itthon van még.
Ez amúgy ugyanez a festék, mint a konyha és az étkező közti polcokon, csak itt most ilyen érdekes fényviszonyok vannak. Hé, járhattatok volna rosszabbul is, a festés nagy részét az éjjeli felkuvik idején végeztem.
Festék megszáradt, oké. Akkor most fúrógép,
“az X helyén találni meg a kincset!”, meg a szokásos páncélpöcikék az Ikeából.
Éés, tadááá!
Sőt, TADÁÁ!
Mégdesőt: TADÁÁÁÁÁÁÁ!!!
A korrektség kedvéért csak azt raktam vissza, amit kiszedtem, hogy láthassátok az eredményt. Az akció nagyrészt terveimnek megfelelően alakult, bár a Szilágyi bögréknek ki kell találni egy méltó tárolási módot, azokból ugyanis egyre több van a házban, és csak zsufiban férnének el egymás mellett.
No problemo, majd azt is megoldom. Most viszont elmosogatok, hogy végre berakhassam a szekrénybe az összes tángyérokat.
A településszociológia kulcsfogalmai között olyan szószörnyetegek is vannak, mint szlömösödés meg dzsentrifikáció. Ezek közül nagyon leegyszerűsítve a szlömösödés annyit tesz, hogy valaha jobb napokat látott településrészletek (utcák, negyedek, háztömbök, stb.) szép lassan lepusztulnak, mert a népek már más településrészleteket tartanak kívánatosnak. Ennek nyilván ezer oka lehet, de összességében elmondható, hogy a szlömösödést rohadt nehéz visszafordítani, viszont ha nem lépnek ellene éppen akkor és éppen úgy, ahogy kell, akkor olyan lefelé tartó spirált indukál, hogy öröm nézni. Szigorúan csak szociológiai értelemben, persze. Gondoljatok a Rákóczi útra a székesfőfaluban, megvan? Na az a szlömösödés, ami ott folyik.
A dzsentrifikációról majd máskor beszélgetünk, viszont a szlömösödés úgy került elő a fejemből, hogy ha a ruhadarabjaimat településszociológiai szempontból vizsgáljuk, azoknál is nagyrészt hasonló folyamatokat lehet megfigyelni. Ez az izé például, ami most rajtam van, három éve még államvizsgáztató tunika volt, most meg, mi tagadás, barkácsoló ümög.
Ezen a nyáron valószínűleg a kelleténél többet fogjátok majd látni, mivel nekem, mint már említettem, Terveim vannak, de majd megpróbálom változatosan akszeszorizálni, és további szociológiai meg miegymás kitekintéseket fűzni hozzá, hogy ne unatkozzatok nagyon.
Én mindenesetre nem unatkozom cseppet se, tegnap már buliztam a fűrészgéppel, a dörzspapírral meg a pemzlivel, ma a fúrógéppel fogok, és ha kész vagyok a projektemmel, tertmészetesen be is mutatom az eredményét.
És eljövének a boglyafejű napok, és csőrükben vala olajfaág vagy mi. Leginkább “vagy mi”. Egyelőre még nem tudom, hogy a pemzlihez, a fűrészhez, a fúrógéphez, Erikhez vagy Bélához nyúljak hamarabb, de nekem Terveim vannak, és azoktól a jó ég mentsen meg mindent és mindenkit.
Mindent összevéve én békével jöttem ugyan, ahhoz a békéhez viszont sok káromkodáson és ficnin és fűrészporon át vezet az út, most meg éppen olyan szép rendféle van itthon, hogy szinte sajnálom szétdúlni. Szinte.
Csodás csepergős reggel, és nekem nem kell mennem sehová, tegnap ugyanis realizáltam, hogy nincs semmi okom ma elmászni Esztergomig, a megígért anyagokat már elküldtem mindenkinek, a cuccaim pedig tutira megvárnak augusztus végéig, és nincs semmi, amire igazán szükségem lenne odabentről. Úgyhogy írtam egy levelet a tanszéki előadónak, hogy van az asztalomon egy doboz raffaelló*, azt vigye haza szépen magával.
Most pedig, nyamnyam, további vakációs lustikanap. Ezt addig kell kiélvezni, amíg lehet, mert ugyan nem kerget semmiféle tatár, de a RK holnap újólag világgá megy, és én már érzem a “nincs itthon a macska, cincognak az egerek” viszketését valahol a merényletgyártó központomban.
A ruhát, aki tavaly még a Hommage à Fröbel partiban kijárós holmiként fungált, hátraléptettem hálózüngnek, úgyhogy innentől legfeljebb akkor láthatjátok rajtam, ha éppen egy kávéval hedonizálok reggeliben a teraszon. Csepereg is, mondtam már?
* Ajándék volt egy hálás szakdolgozótól, akivel amúgy öröm volt együtt dolgozni, és én igazi megtiszteltetésnek vettem, hogy gondolt rám, de a raffaellót sajnos nem szeretem.
Jajdenagyon vakációm van, frissen mosott hajak meg sminkeletlen hétfők ideje, plusz még szombaton le is égtem, mint a parancsolat (valószínűleg a lejárt szavatosságú napvédő volt a ludas), úgyhogy az elmúlt napokban már felkentem magamra egy deci aloe verás hidratáló-csillapító anyámkínját, és még nincs vége.
Közben egy adott ponton Mackó úr is rámtehénkedett, hát van ennél csodásabban vakációszerű dolog a világon, ugye hogy nincs.
A mai nap is azzal kezdődik, hogy Tori Amos énekel, mint minden olyan alkalommal, amikor realizálom, hogy vakációm van, és kezdenem kell valamit a történeteimmel meg a szabadidőmmel.
Egyelőre a takarítanivalókkal kell mit kezdenem, mert a RK alvóvendéget szerzett mára, kettőt is, úgyhogy muszáj valamelyest megszelídíteni a kuplerájt. Amilyen redutbáli áutfitben jelenleg éppen az emeleti folyosó káoszát pakolászom, azt inkább nem mutatom meg. Délutánra viszont, mikor a lakást kivakartam a kosz nagyjából, magamat is ki fogom.
Nesztek kép vasárnapról, azt azzal fotóztam, hogy egyszer kelljen, s jó, ha van.
Kedvenc időjárásom, grr.
Na de komolyan, hát tényleg úgy festek, mint aki citromba harapott.
Folytatnom kéne azt a nemes harci feladatot, ami a tanszékem terheinek könnyítéséről szól, miszerint a jövő félévi óráimhoz minden ppt-t meg dokumentet meg vázlatot meg miegymást aktualizálok, átadok, feltöltöm, satöbbi. Azt hiszem, kábé három-négy órányi munka lenne még azzal az adaggal, amit jövő hétre ígértem.
Nos, ennyi év után elég jól tudom, milyen a tanári munkára ösztönző környezet, és ez itt definitíve nem olyan.
Nyilvánvalóan megcsinálom határidőre (amit magamnak találtam ki) a melót (amit én ajánlottam fel magamtól), mert mindig meg szoktam, viszont éppoly nyilvánvalóan prokrasztinálni fogok, amíg csak lehet. Ne nézzük egymást madárnak.
Nyári napforduló. A pincébe vezető lépcsőfordulóban egy füligvigyorú fiatalember, aki valami kereskedelmi rádióadó lakossági talpalávalóját hallgatja, éppen ménkű nagy likakat robbaszt bele a falba, A Napelemépítés Sagája kábé harmincadik állomásaként. Maci kiütve alszik, a RK pedig elment Konstanzba, de még szombaton visszagyün.
A RK általában is sokat megy és sokfelé, de ősszel három és fél hónapra konkrétan Firenzébe vonul el egy ösztöndíjjal. És ezúttal én is megyek vele. Nem egy hétvégére, nem egy hétre, hanem három hónapra. Macit is visszük.
Hát így néz ki az, amikor nagy nekigyürkőzések és több havi töprengés, aggódás, keresgélés, tervezgetés, kérvényezés ésatöbbi után vizet ér a csukafejes. Nyilván beszélni fogok róla, mit, miért, hogyan és merre, mert én pofázásból (és -ért) élek, de most maradjunk annyiban: ha valami nem szarik bele egy elefántméretűt a palacsintába, én okt. 15. és január eleje között egy fiesoléi alkotóház cselédlakásában fogom keresni a helyet a napifotóhoz. Mindehhez pedig a teljes őszi félévre fizetés nélküli szabadságon leszek.
Kábé ugyanakkora mértékben szorongok és lelkesedem, de ezt most nem hagyhatom ki, mert nem, és kész.
Én mindig őszinte vagyok, amikor azt mondom a Repülő Kutatónak, hogy ideje vendégeket hívni, hátha akkor végre rávesszük magunkat a takarításra, de aztán éppolyan őszintén mondom azt is, hogy “€&#@& a %#€&@be!* Már megint takarítani kell!!!”
Külön kedvelem azokat az eseteket, amikor ő felporszívózik és felmos a földszinten, majd, nyuszi, hopp! elrohan tudományt művelni, én meg itt maradok a többire.
Legalább a hajam megfestettem tegnap sok nyávogás után-közben, úgyhogy a takarítás is menni fog. Összefüggéseket ne keressetek.
* Ide képzeljen mindenki olyan rondaságokat, amilyen neki éppen most jólesik.
Na, mi lesz? Esi vagy nem esi?
Higgyétek el, nem akarjátok látni a fejemet. Már kora reggel óta arra gyúrok, vajon mikor bírom rávenni magam, hogy hajat fessek.
Még eddig nem jött össze, pedig már fél dél.
Én méla vagyok, nyomott, el vagyok havazva melóval, és nincs kedvem blogolni, ő meg puha, meleg, szőrös és elégedett. Inkább őt küldöm be.
És te, te hogy vagy?
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 