A hétvégém összes felmutatható teljesítménye az volt, hogy sütöttem ötmagos vekniket, amikbe életemben először beleraktam ún. chia-magot is a többi négy mellé,
a másik pedig, hogy renováltam a pipirost.
Mondhatni, kimaxoltam Szent Heverde napjait. Most viszont hétfő van, és muszáj nagyobb fordulatszámra kapcsolnom, mert mával megkezdődött az őszi félév, és én ugyan ebben nem veszek most részt, de egyre határozottabban érzem az életemben azt a likat, ahova máskor a tanítás illeszkedik be, mint puzzléba az a darab, amitől végre már látjuk, mi van a képen.
Lássuk, ezúttal mit tudok ugyanabba a likba belegyömöszölni.
Tegnap roppant sikerrel vettem az akadályokat, mármint úgy értve, hogy pontosan tudtam, hol kell a szeminárium és az előadás közötti különbségeket ecsetelni, és hol kell beüvölteni a Gellérthegyet azzal, hogy “KááááposztavágáskoOoOoOoOr vóóóóót két esztenDDejeEeEeE…” A kompánia végül a collegiumi hagyományoknak megfelelően lekeveredett az Estikébe, és aztán tánci-tánci is volt. Eszemet sem tudom, mikor táncoltam utoljára Prodigyre, de most az is megvolt sok másegyéb mellett. Nekünk haza kellett jönnünk falura, ennélfogva háromnegyed tizenegykor összeciheltük magunkat, de addig annyit ugrabugráltam, amennyit csak lehetett, olyan klasszikusokra, mint a Villámcsapva! meg a Szentivánon presszó lesz.
Nyilván ezeknek a dolgoknak kellő mértékben megvan a böjtje, egy majdnem ötvenéves testet már nem lehet bemelegítés nélkül nekiugrasztani tízperces, megállás nélküli pogózásoknak, úgyhogy valamikor hajnalban azt álmodtam, egy FPS játékot játszom éppen, amiben egy sunyi lesipuskás beledurrant egy jókorát a vádlimba, és ettől nem csak az avatarom kap lőtt sebet, de én magam is. Mondanom se kell, rögtön felébredtem, mégpedig arra, hogy görcsöl a lábikrám, és első félkómás állapotomban azt néztem, tényleg vérzik-e. Maci nem volt különösebben együttérző hangulatában (naná, tegnap csak alig éjfél előtt kapta meg a vacsoráját, amiért más körülmények között már fél négykor elkezd óbégatni), így rögtön megjelent nyöszörgésemre, és azt kérdezte, hol a kaja. Adtam neki, magamnak meg fél liter vizet és egy kálcium-magnézium-cink tablettát, az nem árthat.
Ma valószínűleg csendes itthoni tetyekvetyekkel pihenjük ki a fáradalmakat, én legalábbis mindenképpen ezt céloztam be magamnak. A pipéknek hála legalább nem rúgtunk be, de azért az idő vasfoga akkor is az idő vasfoga.
A RK a csendes tetyekvetyek keretein belül amúgy azóta lerobogott a piacra, de előtte még adott nekem mindenféle büdös kenyőcskéket a vádlimra. Mire jó, ha egy isiászos ember is él a házban.
Ma sem megyek (természetesen) sehová. Itt és most ezen az ősz elején ez Az Új Természetes.
Háztartásbeli ténykedéseim tegnap ebben kulmináltak,
a “hogyan csináljunk grillcsirkét CrockPotban” projektben*, ami bődületesen jól sikerült, de sajna csak a kezdeteket tudom bemutatni, mert mire kész lett, hazaért a RK Lengyelországból, és mink úgy szétkaptuk szegény szárnyast, mint foxi a lábtörlőt.
Mára se várható ennél kulturálisabb program, filcdarabkákkal ügyködöm meg listákat gyártok. Ez utóbbit már csak megszokásból is, mert még mindig én vagy a Tetovált Hölgy, aki nem nyugszik, amíg nem lesz mindenki más is épp olyan tetovált. Mint ezt Salinger oly szépen megírta.
* A recept amúgy itt van, ha kedvetek szottyanna rá, és van a házban lassúfőző. Csudák csudájára még a tepsire is sikerült viszonylag egészben átemelni arra az öt percre, amikor grill fokozaton kell pirítani, csak a szárnyai estek le a helyükről, mert akkorra már annyira megpuhult az egész, hogy kézzel is szét lehetett marcangolni. A recepten csak annyit változtattam, hogy alufólia-göngyöleg helyett két nagyobbacska, kockákra vágott édeskrumplit tettem az edény aljára, mert egyrészt nem akartam további koszos és kidobandó dolgokat a háztartásba, másrészt meg köret. Nagyon finom lett az is.
Annak megakadályozására, hogy elveszítsem lábam alól a szervezettség stabil talaját, ami a munkával és tancsitancsival jár*, már a hét eleje óta azt csinálom, hogy akkor is beállítom 6:30-ra az ébresztőt, ha vénasszonyok potyognak az égből, és fel is vakarodom 6:30-kor, ami egyébként abszolúte luxusidőpont, mert amikor oviba is kell mennem, akkor háromnegyed ötkor dödörög a dödöre. Jó, na, nem dödöre az, hanem Till Lindemann** üvöltése. Rendkívül gyorsan felébred tőle az ember.
Ez a hatharmincas kelés csak azért nehezített pálya, mert Csülök Úr általában már fél ötkor bepróbálkozik reggeliért, aztán valamikor ötre éri el azt a gyakoriságot és decibelszámot, amikor muszáj félkómásan kimásznom az ágyból, és megetetnem a dögöt. Utána persze ő kiájul, és ott is marad kiájultan,
de én igen nehezen szundítok vissza.
Megoldás lehetne persze, hogy ne feküdjek vissza a macskapapi kiosztása után, de Mackó nem egészen kiszámítható ebben a félötös ébresztőben – van, hogy már négykor kísérletezik, és van, hogy akár hétig is kussban marad. A Nokia 150-nek nincsenek egyéni heppjei, az akkor kezdi üvölteni a “Du Riechts so Gut” című popdalocskát, amikorra megmondom neki.
Nos, ezek mennek itt meg a bárányfelhők, mint Mali nevű haverom mondta anno. Most pedig előveszem a hűtőből a csirkét, amit aztán behajintok a CrockPotba, mert ma estére a bárányfelhőkkel együtt a RK is megjön Lengyelországból, és pillanatnyilag úgymond háztartásbeli vagyok.
Hát akkor tartsuk azt a házat, mondok.
* Oké, a “szervezettség stabil talaja”, az túlzás. Mondjuk inkább úgy, hogy viszonylag kiszámíthatóan tudok készülni a kiszámíthatatlanokra, köztük elsősorban arra, hogy óhatatlanul lesznek olyan feladatok, amiket tegnapelőttre kell teljesíteni.
** A pasas egy erőszakos segg, és mindenkit lebeszélnék arról, hogy koncert utána bemenjen vele a backstage-be, de ébresztőnek még nem találtam hatásosabbat.
A Repülő Kutatóval való üzenetváltásaink néha egészen kriptikusak, a múlt héten például ezt írta nekem Horvátországból, hogy “apáca gumikacsa?”, amire én elsőre csak azt tudtam reagálni, hogy “?”, de aztán persze leesett, és azt mondtam, hogy “igennnn!!!”
És lőn.
Ő már a harmadik a gyűjteményben, és az eddigiekkel nem is volt semmi gond, mert a Mozart gumikacsát úgy hívom, hogy Wolfgang, a Beethoven gumikacsát meg úgy, hogy Ludwig, de hogyan nevezzek el egy apáca gumikacsát? Dominikának vagy Franciskának vagy Benediktának vagy minek? (Különben is sült hülye vagyok ahhoz, melyik szerzetben milyen habitust hordanak milyen cingulummal.) Név viszont kellett neki, mert olyan nincs, hogy egy névtelen gumikacsát parkoltassak az ablakpárkányon. Úgyhogy végül elneveztem Chrysostomának Török Chrysostoma szóror után, aki az 1890-es években magyar irodalmat és történelmet tanított az Esztergomi Érseki Kisdedóvónóképző Intézetben, majd alig harminc évesen meghala, és aztán úgy elfelejtették, mintha sose lett volna.
Egyúttal azt is eldöntöttem, hogy valamikor írnom kell majd Török Chrysostomáról, mert az nem oké, hogy csak úgy elfelejtünk embereket, és maximum egy gumikacsa marad az emlékezetükre, az is egy olyan szobának az ablakpárkányán, amit amúgy Bűnök Barlangjának hívnak, ajvé.
Ha már szóba kerültek a világi hívságok, emlékezzünk meg az én öltözékemről is, mely a mai napon nemigen lenne alkalmas arra, hogy bármiféle apácai elvárásoknak megfeleljen.
Ha nem emlékeznétek erre a ruhára, abban nincs semmi meglepő, ezt ugyanis még februárban turkáltam, azóta meg valahogy nem került rá alkalom (és nincs ezzel egyedül a februári kupacból, de lassan mindenre sort kerítünk). Mondjuk úgy, meglehetősen limitált lehetőségeim vannak a hordására, ez egy par excellance csöcsösruha, tipikusan abból a fajtából, amiben a melleim hamarabb fordulnak be az utcasarkon, mint én saját magam, és akármilyen vén vagyok, valószínűleg nehéz lenne tartani velem a szemkontaktust.
Well, ma úgysem nagyon megyek sehová, Macival való szemkontaktusainknak pedig maximum az az akadálya, ha éppen a lézerpöttyöt figyeli. Vagy eszik. Vagy alszik.
És lőn tizedik blogév utolsó napja (idén csak egy napot vesztettem el a sorszámozásból, hurrá), holnap pedig leszen tizenegyedik blogév első napja, és ez most tényleg csak annyit jelent nagyjából, hogy újrakezdem a számlálást, ne várjatok tőlem semmi extra évértékelőt vagy évköszöntőt, mert ugyan a tizedik sem volt piskóta, a tizenegyedikben meg pláne olyan rettenetes merényletek jönnek, amilyenre eddig nem volt példa, de most még nem tartunk ott, és nekem most erre nincsen enerzsiám, tényleg nincs. Ezen a ponton még minden a “mi lesz, ha” állapotában van, és én ettől ugyan piszkosul fosok, de ezt is ki kell próbálni egyszer. Kialakul majd minden valahogyan, mondogatom magamnak, és ez igazán megdöbbentő egy hozzám hasonlatosan controlfreak illetőtől, de ezúttal tényleg nincs terv, nincs program, csak lengek a világban.
A világban lengés egyik jeleként kezeljétek, hogy még pizsiben vagyok, fésületlenül, sminkeletlenül, meg egyáltalán. Ebből nem csinálunk rendszert, abból a részéből különösen nem, hogy ezzel a tökéletlen Fapipával próbálom fotózni magam, de most ez elég pásszentos megoldásnak tűnik lelki és egyéb állapottyaimhoz.
Mackó egyébként azért ül rajtam, mert a RK éppen valami kimondhatatlan nevű horvát szigeten teríti a tudományt. Az Ulyssesben van egy jelenet, amikor valamelyik epizódszereplő azon morfondírozik Stephen Dedalusszal, vajon miért írta bele Shakespeare a végrendeletébe, hogy feleségére hagyja a másodlegjobb ágyát – hát én speciel Mackó másodlegjobb ágya vagyok, rögtön a RK után.
Nem árt, ha az ember tisztában van a zuniverzumban elfoglalt helyével.
Az időjárás+én kombináció eredményeként ma estére ki lesz mosva az összes paplan, gépben mosható párna és minden ágynemű. Mivel egyébre nem vagyok képes harmincizé fokban, azért.
Már megint és még mindig olyan idő van, hogy odabent bujkálva próbálok túlélni egy lepkefing súlyú ümögben.
Roppant elszántnak látszom, hm. Ez végül is annyira nem meglepő, holnap a könyvtárban egy olyan dzsembori lesz, ahová beviszed fölösnek deklarált ruháidat, adsz az állatmenhelynek egy mátyáskirályt, aztán cserebere.
Hozni nem is akarok igazából, csak vinni. Ahányszor csajbulit tartok, az mindig nekem-már-nem-kell-vigyétek-el-lécci-lécci program is, mérsékelt sikerrel, de idén erre sem lesz érkezésem, fölös cuccom meg annyi van, mint a ragya. Már kiborítottam egy ládát és két fiókot. Au.
A látszat ellenére most én éppen egy komoly tanár néni vagyok, éppen egészen igazi munkanapom van, sőt, tulajdonképpen igazi munkahetem is, ppt-kkel meg egyéb nyomorúságokkal kipitykézve, mert másnak sokkal inkább előpreparálom az oktatnivalókat, mint magamnak tenném. A tanári lelkiismeret még akkor is rugdalja a vesémet, amikor akár el is lazsálhatnám az egészet, jippijájé.
Még csak kilenc óra, de belőlem már csavarni lehet a vizet, pedig ma se maratonfutással kezdtem a reggelt.
A maga módján vicces, hogy az augusztus végi hőség nyűgösebbé tesz, mint a július eleji, de ez valószínűleg ugyanazon meghaladott koncepció és az ahhoz kapcsolódó elvárások miatt van, amely szerint szeptemberben deresednie kell a reggelnek, decemberben hullnia a hónak, márciusban elolvadnia, áprilisban meg esnie az esőnek.
Mostanában sokat gondolkodom elvárásokról, generációkról meg változásokról, és nálam előbb-utóbb ki is jön valami tartalom az ilyen gondolkodásokból, csak ki kell várni.
Ez itt a szombati “nembánok semmiccse” arcom a hozzá illő papagájtarka paplanruhával, mezítláb, minekutána még a piacolást is ellazsáltam. Ha a RK-t elverte volna az eső, amíg kettőnk helyett is alakított a paradicsomok és kecskekefirek között, más lenne a leányzó fekvése (mármint akkor mégiscsak bánnám, hogy kitettem őtet egyedül az időjárás viszontagságainak), de épp két perccel azelőtt ért haza, hogy zuhogni kezdett.
A nap folytatásában is válogatott kellemetességekre számítok, például sütök vacsorára paradicsomos tepsis csirkecombokat, nyamnyam. Most viszont elugrálok a tegnap este sütött kenyér irányába, még egyszer nyamnyam.
Azt senkisenem mondhassa rólam, hogy ne lennék szavatartó, erre a hétre például azt ígértem, hogy többé-kevésbé lehordott lipityánkákban fogok itthon ténferegni, aztán nédda, tényleg.
Erre a hétre olyan időjárást jövendöltek, amit én a magam nyelvére “paplanruhák és más lipityánkák szezonja” néven fordítottam le, íme.
A BMB utáni hétfő mindig azt hozza magával, hogy már érzem ódalamban a következő tanév rúgásait, és ugyan ez idén nem teljesen a megszokott formában történik, de azért a berögződésektől nehéz szabadulni, így ezt a hetet a paplanruhákon kívül a félkézzel-ügyintézések és úgyszintén félkézzel-készülődések fogják kitölteni. Gatyába kell ráznom egy didaktika-kurzust (amit nem én fogok megtartani), összeraknom az őszi félév Bábkészítés tárgyának aktuális programját és a hozzá tartozó késztermékek fázisdarabkáit (ezt a tárgyat se én fogom megtartani, úgyhogy muszáj mindent kellő alapossággal előpreparálnom a kolleginának), plusz meg kell írnom egy tanulmányt konferenciakötetbe. Ezeknek a határidejei természetesen nem erre a hétre esnek, desőt, a tanulmányé pl. csak egy hónap múlva van. A 2023/24-es tanév viszont a tradícióknak megfelelően már a bordáimat rugdalja, és én nem különösebben szeretem, amikor engem rugdosnak.
Mindenekelőtt viszont ezzel a mázsás nagy döggel kell kezdenem valamit, mert a RK nagybátyjáék olyan szomszédokkal lettek megáldva Erdőbényén, akik időnként rájuk sóznak ezt-azt a kiskertből.
Mondhatni, afféle vándortök ez itt, mert a szomszéd se tudott mit kezdeni vele, a RK rokonai se, és végül itt kötött ki a konyhámban. Gyűrd fel a paplanruhád ujját, Ofélia, ma kimcsit fogsz gyártani.
Ma hajnali háromnegyed háromkor vert fel óbégatva ez az időjárás-érzékeny szőrös dög, aki törődést akart és simisimit, és ha már úgyis itt vagyok, esetleg egy kis reggeli?… Nyet, mondtam neki szigorúan, a háromnegyed három nem reggeliidő, mire persze Mackó azt mondta, na mibe fogadjunk.
Végül kiegyeztünk döntetlenben, ő négykor megkapta a reggelijét, én meg visszaájultam kicsikét. Az ilyen szaggatott alvások általában sem tesznek jót a szépségemnek, de mikor végre ismét felciheltem magam, és belenéztem a tükörbe, ijedtemben rögtön felhívtam a fodrászom. Úgyhogy a jövő hetem programja sínen van, már dudál, hétfőn kozmetikus, kedden fodrász, csütörtökön meg elmegyek Erdőbényére, és vasárnapig megiszom az éves borfogyasztásom háromnegyedét. Tényleg egy partiállat vagyok, na.
Délután macskakaja és más beszerzések irányába veszem az utam, úgyhogy mivel addig csak a RK lát engem (nem strapálja magát különösebben) meg Maci (ő még annyira se), én ugyan miért is strapáljam magam? Amit itt láttok, az a vasárnapi ancúgom.
Gondolom, mostanra már nyilvánvaló, hogy az őtözködési beszerzéseim három lehetőség mentén haladnak: a) turkálok valamit, ami jó eséllyel megismételhetetlen lesz (vagy nem, lásd a szekrényemben csücsülő harmincöt csíkos Per Una kardigányt), b) varrok valamit, és ha tetszik a szabásminta, orrvérzésig ismétlem (lásd a rengeteg cikcakkruhát és nyafogóruhát), c) veszek valamit piacon vagy kínaibótban, és ha tetszik a cucc, megpróbálom a szivárvány összes színében beszerezni (lásd a pöttyöskéket). Nyilván akadnak ebben a konstrukcióban extra nagy melléfogások is, lásd a mellékelt ábrát.
Ha emlékeztet valamire, az nem véletlen, ez (elvben) pont ugyanaz a modell, mint a kínaibótos narancspiroska, azkit én olyan nagyon szeretett darabbá alakítottam, hogy mostanra már nekilátott foszlányaira esni. Ezt a jövőt én már elég korán agnoszkáltam, ezért volt, hogy a Szopornyica Ideje alatt gondolkodni kezdtem azon, hogyan pótolhatnám. Hirtelen ihletből úgy gondoltam, hogy ha ez kínaibótos beszerzés volt, nézzük meg az internetes kínaibótokat is, és meg is találtam ugyanazt a modellt, hurrá. Úgyhogy vettem belőle nemcsak egy narancspiroskát, de egy sárgát is, remek pótlás lesz, mégegyszer hurrá.
Ahogy azt Móricka elképzeli. Először is, az újonnan beszerzett dögök valami bizarr okból nagyobbak voltak egy számmal, mint az előző, a bélés másként (sokkal idétlenebbül) van megoldva bennük, a cuki kis gombocskák hiányoznak róluk, ráadásul nem csak méretkülönbségről van szó, hanem arról is, hogy a ruha arányai meg az én arányaim valamiért rohadtul nem kompatibilisek egymással, a dekoltázs eláll, mint a lámpaernyő, az alsószoknya-rész hosszabb, mint annak lennie kéne, a zseb valahol ott van, ahová nekem már nem ér le a kezem, és általában is úgy lóg rajtam az egész, mint valami pamutállat levetett bőre. Csoda, hogy azóta se vettem fel egyiket se?
Mint szintén a mellékelt ábra mutatja, meg tudom én úgy sztájlingolni ezt a klepetyust is, hogy viszonylag elviselhető fotót lőjek róla, de hát ruhákat nem azért vesz az ember, hogy fotót csináljon róluk, hanem hordani is akarja azokat. Oké, királyi koleganőim a fashionblogok világából valószínűleg kiköpnének erre a megállapításra, de én a való világban élek, és nemigen komálom azt, amikor ott lóg valami a szekrényben, aztán nem azért nem veszem fel sose, mert nincs hozzá kedv vagy alkalom,* hanem mert át kéne alakítani.
Szóval ma igenis felvettem, hogy a nap folyamán megállapíthassam, mik a legnagyobb problémák vele, aztán ha kimostam, nekifekszem az átalakításnak.
* Ha véletlenül meghívnak egy királyi lagzira, bármilyen jelmezbálra vagy egy goth buliba, én készen állok. Csak mondom.
Attól tartok, mostanság a szokásosnál is unalmasabb leszek, minekutána beálltam a mókuskerékbe, és felváltva takarítok, írok meg alszom mindaddig, amíg ez el nem múlik.
Az egészet valószínűleg ott rontottam el tegnap, hogy egész napi ábrándos tetyekvetyek után este tízkor egyszer csak azon találtam magam, éppen kenyértésztát dagasztok. Más recepttel bevágtam volna tizenegykor a hűtőbe a tálat, szmöttyögjön ott csendben magának, de ez itt most éppen az a krumplis kenyér volt, amiből a fenti módszerrel már sikerült nagyon aranyos kis lapos bocskorszíjakat csinálnom, úgyhogy fent kuvikoltam egyig, amíg megsültek a veknik, és közben a kétezres évek elejének videojátékaival kapcsolatban végeztem kutatást, vagy minekhíjuk azt, amikor az ember wiki-oldalakat kattintgat, és közben jegyzetel. (Nem, azt nem kutatásnak hívják. Legalábbis tudományos berkekben nem. Mindegy, úgyse tudományos célra kellett.)
Ezek után biztosra vehettem, hogy hajnali ötkor megjelenik az ordító egér, és az ellátásra panaszkodik, úgymint három hete nem evett, és ha ezen nem változtatok, olyan kritikákat fog írni a szállás.hu-ra, hogy attól kódulok. Így is történt. Fél hatig még kihúztam azzal, hogy időnként azt mondtam félálomban, “NEM”, miközben Csülök Úr felváltva vinnyogott és ugrált, majd kipakolta a takarófonalakat a kosárból, és tőle telhető mértékben végig is vuzigálta mindet a Bűnök Barlangja padlóján, de aztán nem volt mese, fel kellett vakarodni.
A tegnapi tetyekvetyek alatt amúgy megint átvette az uralmat a fejemben egy narrátor, akinek nem volt benne semmi keresnivalója, és most már úgy fest, egy ideig nem is akar lelépni innét, de ti ne zavartassátok magatokat, mert amikor Flaubert azt mondta, Bovaryné én vagyok, Bovaryné közben azt mondta, Flaubert én vagyok, szóval nem lesz nagy különbség aközött, éppen én fosom-e itt a szót vagy az a másik.
Szentséges palacsinta, már megint itt vagyok egy olyan szószban, amit magam kevertem. Ha nem mászok ki belőle, a továbbiakban max. arra leszek jó, hogy öreg hacukákban ténferegjek párbeszédeken melózva, és időnként ábrándosan bedagasszak egy kenyeret.
Minden nap más - mindennap más 