Én csak átmenetileg nyújtottam ki a magamét, mielőtt újra belecsapok a házimunkába és a levelezésbe, de Mackónak nincsen mára más programja.
otthoncsücsü kategória bejegyzései
11/159 – Levelek
A mai nap itthoncsücsü terveim vannak rendrakással, takarítással, mosógép-etetéssel és lasagna-sütéssel, valamint leveleket írok orrba-szájba, főként a mockosz kisz szakdolgozóknak, akik úgy eltűntek, mint szürke mágus az erdőben. Burárum.
Ezek közül a tervek közül tán egyedül csak a lasagna lelkesít, de bizony vissza kell térni az eceteshordóba.
11/155 – Memme
Ha én egy medve lennék valahol itt Szentendrén, és kinéznék a barlangomból, aztán meglátnám ezt a beazonosíthatatlan időjárást, ami se nem derű, se nem ború, hanem mindkettő egyidejűleg,
valószínűleg azt mondanám, hogy anyátokkal szórakozzatok, én aztán meg nem mondom nektek, meddig tart a tél.
Ebben az ügyben megkérdeztem Mackót is. A füle botját se mozdította.
11/154 – Négy óra
Ennyit töltöttem a fodrásznál.
Mint látható, mindehhez öt percet sem pazéroltam arra, hogy a pofámat kifessem. Innentől úgyis a mosógépet tömögetem meg a káoszt próbálom organyizálni.
A képminőség és a rendelkezésre álló géppark még mindig havária-állapotban van, de még a héten kitalálom, mi legyen addig, amíg nincs egy használható fényzőgépem.
11/148 – Országút
Egyhavi szünet után visszatér termeinket redvázandó Pamela, mi pedig, mit mondhatnék, készen állunk.
Én viszont olyan öregnek érzem magam, mint az országút, úgy is nézek ki. Neki kell látnom, hogy időpontokat beszéljek meg a kozmetikusommal. Meg a fodrászommal. És a masszőzömmel is.
11/139 – Naturel
Ez most megint egy piszok nad calász, mert a fotó még múlt heti, akkor készült, amikor kicsámborogtunk a kertbe fotókat lődözni mi hárman: én, a takonykórom meg az azóta elhalálozott fényzőgép.
A backup (mint a tegnapi fotókból is láthatjátok) működik, bár engem továbbra sem kedvel különösebben. A mai önfotó eccerűen azért nemvan, mert nyafogóruhában fetrengünk Macival. (Rajtam nyafogóruha van, na. Maci csak úgy au naturel létezik.) Odaki minden szürke, délre esőt jövendöltek, és nekem van néhány kézimunkaprojektem, amit még a hétvége előtt be szeretnék fejezni, a nyafogóruháimat meg már mind ismeritek.
Macit is, de hát ő meg olyan cuki.
11/134 – Nyugaton a helyzet változatlan
Amíg a fejemet nem mutogatom, még egészen elviselhetőnek tűnik a helyzet. Nyilván csak a saját kritériumaim szerint, de akkor is, na.
Legalább a hajam már megmostam, az kriminális volt.
11/133 – Keh és kaktusz
Én továbbra is kehelek és a takonymanókkal harcolok, úgyhogy ugyan ma felőtöztem meg kipintyöltem magam nektek, de ez marhára nem látszik a fotón. Nem látszik azon a fotón semmise. Amikor a szemem se tudom kinyitni, annyira tűz a nap, ez lesz belőle.
Nesztek kaktuszok. Azok bezzeg virulnak, hogy szarná őket telibe az a két fajdkakas, akiktől majdnem szívszélhűdést kaptam, akkora kajabálással repültek fel tíz méterre tőlem.
Egen, kezdek kissé nyűgös lenni. A takonykór Firenze-külsőn is pont olyan, mint otthon lenne, csak otthon jobb körülményeim volnának a kiheveréséhez, és nem átkoznám a kihagyott lehetőségeket sem.
11/132 – Kis zöld létformák
Azok laknak az én torkomban most, ja. Az ölemben meg egy makka.
Tegnap olyan ergya állapotban voltam, hogy feldugtam az orromba egy pálcikát is, nem szopornyica-e már megint. Úgy fest, nem az. Úgyhogy akkor most várunk, amíg elmúlik.
11/130 – Bretzel
Mint a mellékelt ábrából is látható, a mai napot itthon fogom átmaszogni, max. a komposztálóig kúszom el.
Mivel kinyitott az egyetem (ja, mostanáig kulcsra volt zárva minden), a RK egy zsáknyi könyvvel és cetlivel felszerelkezve visszavándorolt az irodájába, hogy innentől kezdve megint ott művelje a tudományt, én meg itthon maradtam soraimat és a lakást rendezgetni, valamint kulináris és más kísérleteimmel foglalkozni. Mielőtt a RK népei szétfutottak decemberben a szélrózsa minden irányába, felmerült ötlet szintjén egy osztrák-magyar monarchikus vacsora terve, és a pontos részletek még kimunkálás alatt vannak, de én bátor vaddisznóként félhivatalosan felajánlottam, hogy majd sütök sörperec. Na mármost nekem otthon igen jó eredményeim voltak perectésztákkal, de a minisütő még nem volt kipróbálva e célból, úgyhogy mielőtt végleg elkötelezem magam amellett, hogy egy tucat Habsburg-kutatót megetessek bretzelekkel, nem ártana megnézni, egyáltalán összehozható-e.
Gondolnom kell a renomémra, hejj, itt most már a RK összes barátai és üzletfelei meg vannak győződve arról, hogy én a pékek és sütigyártók gyöngye vagyok. Hm, nem is tudom, hogyan jutottak erre a következtetésre.
11/126 – A zélet zélvezete
Mi is dolgozunk rajta, amennyire tőlünk telik, de lássuk be, Macihoz képest nem vagyunk sehol.
11/125 – Vizionál
Tetyekvetyek napot tartok, fotókat és lakást rendezgetek, plusz a már szokásos év eleji cozy mystery vizionálást abszolválom. Egy szóval lustanapom van, no. Ilyen is kell.
11/121 – Idegen tollak
Azokkal ékeskedem én mostan, merthogy a fotót a RK lőtte, az igazi főszereplő meg valójában nem is én vagyok rajta.
11/117 – Zöldhulladék
Azt vittem ki a komposztáló-/szemétdombra az imént, azért van rajtam a Prinzessin Blaufuseklit sétáltató dzseki meg a cipő, de most visszaveszem az egyre jobban filcesedő filcpapucsaimat, és begyúrom a kenyértésztát a második kelesztéshez.
Igen, ez is egy itthoncsücsü nap, esővel és a RK újabb határidőivel.
11/116 – Kalória
A reggelink így nézett ki:
Ezek a drágák még porcukrot is mellékeltek hozzá kicsi zacskóban, amit persze mi nem használtunk fel, és a panettonénak is csak negyedét ettük meg ketten, és könnyű volt, mint a pihe, de így is az az érzésem, hogy máris ötezer kalóriánál tartok, pedig még hol a nap vége.
Á, nem bánok én semmiccse.
11/113 – Let them eat cake!
Ma a háztartással és egyéb rutyutyukkal múlatom a szárnyas időt, mielőtt szocializálódási kísérletekben veszek részt (=délután vendégünk lesz). A mai nap amúgy igazán próbára fog tenni engem, bides kis controlfreaket, merthogy a) vendég, a szokásos implikációkkal, b) Pamela.
Elmagyarázom.
A RK kiküldött két hete az ájerbe egy afféle “ha gyöttök, várunk” meghívást itteni barátainak és üzletfeleinek, à la Nyuszi. Ilyenkor az egész egyetem legénysége, leánysága és nem-gender-specifikus népei egyaránt téli szüneten vannak, ennélfogva nagyrészt haza is bogározik mindenki, és ez egy tényleg nemzetközi bagázs. Akikkel múlt pénteken ebédeltünk a Sant’Ambrogionál, azok mostanra Philadelphiában és Hágában vannak, a vasárnapi bröncsünk vendégei tegnapelőtt léptek le Lisszabon és meg-nem-mondom-melyik-kalifornai-város irányába, szóval nincs abban semmi meglepi, hogy ilyenkor kissé nehéz megszervezni ezeket az alkalmakat. Úgyhogy ennek köszönhető a ma délután, amikor Glenda beesik háromra teázni egyet, majd tovarobog a jóég tudja hová, de feltehetőleg nem haza, mert ő ausztrál, és ha oda kéne utaznia, ő is lelépett volna már napokkal ezelőtt.
Na mármost a RK egy ragyogó elme, ahhoz kétség sem fér. Kiterjedt ismeretei és sokoldalú hozzáértése a következő területeken viszont igen hézagos eredményekkel bírnak: lakberendezés, (főzés kivételével) bármiféle kreatív tevékenység, valamint a sütés, mint olyan. Fókuszáljunk egy pöttyöt az utóbbira, oké? Másként ugyanis nehezen lehetne megmagyarázni, hogy jövendő teavendégünket torták (“cakes”) ígéretével csábította ide, nem pedig sütikkel (“cookies”). Én nyilván nem fogom előadni itt a szendvicssütőmmel Mary Berryt, de egy csokis püspökkenyeret (“chocolate cake loaf”) össze akarok csapkodni, ha már megígérte ez az igyiot a sütés-tudatlan.
Ámde! A püspökkenyér elkészültében kruciális tényező, mikor érkezik és távozik b) Pamela, mert miközben éppen kivakar minket a redvából, mérsékelten lenne praktikus összepocsékolnom a konyhát. Szóval jelenleg úgy állok itt, mint a tipikus kisgyerekes szülő, aki már tizenkét perce elindult volna az óvoda felé, de egyesek még mindig azt a matchboxot keresik, amit ma kötelezően magukkal kell vinniük, és különben is másikcipőtakarok mertezszoríjjaabábámat. Magyarán, másokhoz vagyok kötve a tervezésben az idő és a hely tekintetében is, ráadásul nem tervezett sütéseket is bonyolítanom kell mások hülyesége miatt, és a magamfajta controlfreaknek ez marhára nem könnyű.
Ah, megjött Pamela. Na, Isten neki, fakereszt, kivonulok a verandára.
11/110 – Rókák és más verebek
Ma az okos ember és családunk feje (a RK-ról beszélek, nyilván) a napot olvasással és írással fogja tölteni, mert van neki egy olyanja, hogy Leadási Határidő. Mivel én a múlt héten eldöntöttem, most egy ideig csak úgy indulok neki a városnak, hogy őt is magammal hurcolom*, én se megyek sehová.
Azért persze nem maradok itt egész napra a kanapén a rókáim társaságában, találok én tennivalót magamnak, ha kell.
* Egy csomó minden van, amit én már láttam, ő meg még nem, mert akkor is éppen okos embert játszott valahol a tengeren túl vagy a domb másik oldalán. El kell hurcolnom például a Santa Maria Novellába meg a San Miniato al Montébe. Ez már rögtön két olyan templom, amivel (plusz a melléjük rendelhető akcidentális csavargásokkal) el tudunk verni két egész napot. És az Uffizibe is vissza kell mennünk. Többször is.
11/107 – Szigetelés
Ha van a La Casinának olyan tulajdonsága, amiért otthonra (vagy otthonnak) nem kéne, az a szigetelés. Ebben nyilván nincs semmi meglepő, toszkánok építették, akik nem is hallottak szigetelésről, és angoloknak, akik még annyira se. A helyzet azóta sem változott sokat, de a huszadik század elején még annyira se érdekelte őket ez az egész, mint most, úgyhogy amióta itt vagyunk, időnként fel-fellángoló harcot folytatunk a pára meg az ablakokon lecsapódó kondenzvíz ellen, én például azt törölgetni szoktam, mely célra még külön mikroszálas kendőket is beszereztem, mire nem vagyok én képes ezért a kukutyinért.
A veranda különösen sorsverte állapotokba szokott kerülni, ezért történt, hogy amikor tegnap elmentünk ebédre, Mackót bezártuk a házba, és kinyitottuk a veranda ablakát, hadd szellőzzön. Arra persze nem számítottunk, hogy azon az ablakon berepül nekünk egy madár, valami kicsi, hülye és szürke, aki persze nem találja meg a kiutat. A kicsi hülye szürke madár meg arra nem számított, hogy mihelyt mi kinyitjuk a ház ajtaját, kirobog a verandára egy fenevad, aki a kétezres évek elejének Pokrivtsák Mónikája mintájára lelkesen azt mondja, hogy “játsszunk, játsszunk!”
Szeretnék megnyugtatni minden állatbarátot, hogy senkiben nem esett kár, Macit bekergettük a házba, a madarat meg ki a verandáról (a nyitott ajtót szerencsére felismerte, mire való), aztán adtunk a csalódott családtagnak jutifalatot, ha már ilyen gonoszul elbántunk vele, és nem hagytuk játszani a madárral. (Valószínűleg úgysem tudta volna megfogni, de ezt csak csendben mondom, hogy ne hallja meg.)
Ma, mint a mellékelt ábra mutatja, valószínűleg nem megyek sehová, bár ki tudja, olyan szépen süt a nap.
Minden nap más - mindennap más 