Ma itthoncsücsü napom van, melynek keretein belül morcos matróznak öltözvén soraimat rendezgetem. Például végre restauráltam a pipirost, most pedig hagyom száradni. És más terveim is vannak.
otthoncsücsü kategória bejegyzései
11/186 – Huzigált-forma
A tanítás első hete mindig olyan, mintha az embert egyidejűleg huzigálnák és taszajtgatnák mindenféle irányba, idén pedig ez különösen súlyosnak ígérkezik, hát nem csoda, hogy én is ilyen huzigált-formának látszom, miközben épp soraimat próbálom rendezni, mielőtt holnap belevetem magam a rettenetesbe.
És ha még tudnátok, mi van a fejemben!
11/178 – Hold elejti, Nap felkapja
Adjatok a kezembe valami fényzőgép-félét, aztán az se baj, ha lényegében itthon kotlom végig a hét nagyját, lesz itt minden, mint a búcsúban. Galéria!
11/177 – Szökőnap
Egyezzünk meg abban, hogy én ma még nem fogok szökdösni, bármilyen nap lenne is.
11/176 – Sztep
Szteptánccal még nem próbálkoznék, de nézzétek csak, milyen ügyesen hajlik a bokicám.
Az még odébb van, hogy teljesen fittnek és harcrakésznek deklarálhassam magam, de a lábam funkcionális állapotban van, és ennél többet nem is kívánhatok most éppen.
Nyuszifül is funkcionális állapotban van, de ő egy realista állat, és nem gondolja, hogy akkor is ugrándoznia kéne, ha már kicsikarta (és megette) a reggelijét.
Asszem mára ő lesz a példaképem.
11/175 – Boka
Nem János a Pál utcai fiúkból, hanem ez az ingatag kis izé, ami összes terhemet hordozza, konkrétan a jobb oldali. Tegnap 6:24-kor kivágtattam az ajtón, és még száz métert se tettem meg, mikor arra lettem figyelmes, hogy csattogva elrohan az úton egy hosszú sárga Volánbusz abból a fajtából, amire nekem fel kéne ülnöm 6:32-kor. Nyilván nem az én buszom volt, de amíg rábambultam, sikeresen beleléptem egy remek szentendrei utcagödörbe, és a fentemlített jobb bokám úgy törött alám, mint a börleszkfilmekben szokás.
Mint látható a tegnapi fotóból, jól illeszkedő csimmácska volt rajtam, rendesen befűzve, lapos talppal. Részben ennek köszönhető, hogy ezt a bejegyzést nem gipszben írom, de ez az esemény időpontjában nem volt ennyire evidens végkimenetel. Fijajim, én konkrétan majdnem elájultam ott abban a pillanatban, félúton a buszmegálló meg a lakásunk között. Emlékeztek arra, amikor a Fargóban Frances McDormand ott áll terpeszben a hulla fölé hajolva, és közli, hogy ő mindjárt hányik? Na pontosan ezt a jelenetet reprodukáltam, bár én legalább nem voltam terhes, és nem volt előttem egy hulla, de azt az öt percet senkinek sem kívánom, amíg ájulással küzdve elharcoltam magam a buszmegállóig. (Azt ugye nem gondoltátok, hogy a lakás felé veszem az utam, amikor engem 8:30-ra várnak egy zuglói óvodában!)
A tegnapi nap egyáltalán nem volt sétagalopp, sem szó szerinti, sem átvitt értelemben: az ovi után még felpendliztem Budára babalátogatóba és ebédezni, aztán csak hét után keveredtem haza. Addigra a bokám már csak nehezen fért a csizmában, de bíztam abban, hogy a legrosszabbakat megúsztam, ha már kétszer is átpapucsoltam magam, és mindkétszer visszafértem a kinti cipőmbe. Ma reggelre kelvén még mindig kicsit cipószerű bokával rendelkezem, de azt hiszem, megmaradok, és nincs semmi, ami törött vagy szakadt.
Adjunk hálát a pipéknek, hogy hétfőig nincs semmiféle kötelező jelenésem sehol. Nem is fogok gyártani magamnak semmilyen kimenős programot, beérem a lakásban sántikálással. Van itt tennivaló bőven még egy sánta nőnek is.
11/168 – Höjj!
We are not amused. Még mindig nem.
A fenti képet azzal a telefonnal lőttem, ami egy korszak végét és egy új kezdetét jelenti életemben, én meg az a nyavalyás vagyok, aki erőst rühelli a változásokat, hát nem csoda, hogy el vagyok kámpicsorodva. Hadd mesélek.
A Nokia, aki még a masszív butatelefonok mintapéldánya, az idei év elején elkezdett makrancoskodni: időnként csak úgy magától kikapcsolt, visszakapcsolás után nem volt hajlandó felismerni a SIM-kártyát, meg effélék. Mivel én a telefonomat arra használom, hogy esemes-hívásfogadás-ébresztés, ebből a háromból meg vajmi kevés volt az elmúlt hónapban (fizetés nélküli szabadságon voltam Firenzében, az árgyélusát!), ez nem jelentett különösebb problémát, pontosabban olyan volt, mint egy elvakart szúnyogcsípés: amíg nem ütöd bele valami bútordarabba, nem viszket.
A dolgok akkor kezdtek eszkalálódni, amikor hazajöttem, mert azóta mégiscsak akadtak olyan esetek, hogy nekem telefoni minőségben szükségem lett volna erre a dögre. És az események akkor vettek drámai fordulatot, amikor hétfőn az értekezletem után fel akartam hívni a RK-t, aki légvonalban egy kilométerre tőlem munkálkodott aznap, és azt beszéltük meg, hogy ha én kiértekeztem magam, ő pedig még mindig bent van a székesfőfaluban, elmegyünk vacsorálni.
A telefon még valamikor az értekezlet alatt kikapcsolódott magától, aztán mikor újraélesztettem, nem ismerte fel a SIM-kátyát, hiába szedtem szét és raktam össze újra. A RK telefonszáma az egyetlen, amit ismerek fejből a sajátomon kívül, de SIM-kártya nélkül csak segélyhívásra volt alkalmas ez az izé, azt pedig mégse tehettem meg, hogy felhívom a 112-t, szóljanak oda a csávónak, mingyá gyüvök. Úgyhogy jobb híján elvágtáztam a RK munkálkodó helyéig abban reménykedve, hogy még ott van, nem valahol messze másutt.
Ott volt. Most nem fogom részletezni az ehhez kapcsolódó melléktraumákat, csak megemlítem, hogy a RK pillanatnyilag abban az épületben dolgozik, ahol én 14 évig tanítottam, és 2015 óta nem tettem be oda a lábam. A lényeg az, hogy ezen a telefonmizérián javítani kellett, és ez úgy történt meg, hogy a RK tegnap elővette az egyik kiszolgált telefonját, egy Sony Xperia 10-et, oszt nyomassuk.
Mint ezt már tudjuk, én igen morcosan viselem a változásokat, főként technológiák kapcsán, ennélfogva ilyen alkalmakkor én mindig idegeskedem, amit látva a RK is idegeskedni kezd, én meg még idegesebb leszek attól, hogy ő is az, és aztán ez így megy tovább nagyjából addig, amíg ordítozás lesz belőle. Ezt ezúttal nagyrészt megúsztuk, mert egy ponton a RK aszonta, én ilyenkor úgy viselkedem, mint akinek egy szekérből át kell ülnie egy autóba, mire én azt válaszoltam, hogy ez pontosan így van, de még rosszabb, mert egyből az autó vezetőülésébe kell beülnöm, tele van előttem a műszerfal mindenféle gombbal meg kijelzővel meg kallantyúval, és én csak azt akarnám tudni, melyik mondja azt a lovaknak, hogy “höjj!”. Ezen röhögtünk. Ez segített.
Summa summárum, most itt ülök egy tepsi méretű marha nagy döggel, ami legalább a megszokott csengőhangot és ébresztőhangot hozza, és tud fotózni. Internetezni nem tud. Tudna, de valahol meg kell húzni a határt, bár, tudja a fene, előbb-utóbb abba az irányba is muszáj lesz elfajulni.
Mivel viszont ezek a dolgok általában minimum párban, de még inkább hármasával járnak, ma reggel a kávéfőző adta be az unalmast. We are still not amused.
11/166 – Csalóka
Olyan tavaszszerű napfény van meg egyéb izék, hogy gondoltam, hiszek egy kicsit ennek a csalóka időjárásnak, oszt belecibáltam magam egy sátornyi áprilisba.
11/163 – Por
Leküldtem a RK-t a piacra, mert ez az a szezon, amikor még nem kell hórukkasszony a vásárlandók hazacűgöléséhez. A helyzet már jobb ugyan, mint a klasszikus téli piacverzióban, amikor jóformán nincs más, csak csicsóka, fekete retek és kínai bugyi, de azért még elmegy egyemberes melónak.
Nekem a lakáson belül lennének egyes nem túl szimpatikus, de muszájos teendőim. Ha az alábbi képből arra a következtetésre jutnátok, hogy ezekben a feladatokban némi por is képviselteti magát, akkor eltaláltátok.
A ruháim és kozmetikumaim töredékét vittem csak magammal Firenzébe, úgyhogy most, miután hazajöttem, egyrészt újraismerkedem a készlettel, másrészt megpróbálom elhasználni a régebbi darabokat. Csak ha esetleg megkérdeznétek, mi a nyavalyáért nekem takarításhoz a vérző szájú anyatigris színű rúzs, vagyis hát a Trend It Up Gloss Infusion 030, amit az internetekbe való búvárkodás tanúsága szerint már 2021-ben kivontak a forgalomból.
11/160 – Hat darab lábaksz
Én csak átmenetileg nyújtottam ki a magamét, mielőtt újra belecsapok a házimunkába és a levelezésbe, de Mackónak nincsen mára más programja.
11/159 – Levelek
A mai nap itthoncsücsü terveim vannak rendrakással, takarítással, mosógép-etetéssel és lasagna-sütéssel, valamint leveleket írok orrba-szájba, főként a mockosz kisz szakdolgozóknak, akik úgy eltűntek, mint szürke mágus az erdőben. Burárum.
Ezek közül a tervek közül tán egyedül csak a lasagna lelkesít, de bizony vissza kell térni az eceteshordóba.
11/155 – Memme
Ha én egy medve lennék valahol itt Szentendrén, és kinéznék a barlangomból, aztán meglátnám ezt a beazonosíthatatlan időjárást, ami se nem derű, se nem ború, hanem mindkettő egyidejűleg,
valószínűleg azt mondanám, hogy anyátokkal szórakozzatok, én aztán meg nem mondom nektek, meddig tart a tél.
Ebben az ügyben megkérdeztem Mackót is. A füle botját se mozdította.
11/154 – Négy óra
Ennyit töltöttem a fodrásznál.
Mint látható, mindehhez öt percet sem pazéroltam arra, hogy a pofámat kifessem. Innentől úgyis a mosógépet tömögetem meg a káoszt próbálom organyizálni.
A képminőség és a rendelkezésre álló géppark még mindig havária-állapotban van, de még a héten kitalálom, mi legyen addig, amíg nincs egy használható fényzőgépem.
11/148 – Országút
Egyhavi szünet után visszatér termeinket redvázandó Pamela, mi pedig, mit mondhatnék, készen állunk.
Én viszont olyan öregnek érzem magam, mint az országút, úgy is nézek ki. Neki kell látnom, hogy időpontokat beszéljek meg a kozmetikusommal. Meg a fodrászommal. És a masszőzömmel is.
11/139 – Naturel
Ez most megint egy piszok nad calász, mert a fotó még múlt heti, akkor készült, amikor kicsámborogtunk a kertbe fotókat lődözni mi hárman: én, a takonykórom meg az azóta elhalálozott fényzőgép.
A backup (mint a tegnapi fotókból is láthatjátok) működik, bár engem továbbra sem kedvel különösebben. A mai önfotó eccerűen azért nemvan, mert nyafogóruhában fetrengünk Macival. (Rajtam nyafogóruha van, na. Maci csak úgy au naturel létezik.) Odaki minden szürke, délre esőt jövendöltek, és nekem van néhány kézimunkaprojektem, amit még a hétvége előtt be szeretnék fejezni, a nyafogóruháimat meg már mind ismeritek.
Macit is, de hát ő meg olyan cuki.
11/134 – Nyugaton a helyzet változatlan
Amíg a fejemet nem mutogatom, még egészen elviselhetőnek tűnik a helyzet. Nyilván csak a saját kritériumaim szerint, de akkor is, na.
Legalább a hajam már megmostam, az kriminális volt.
11/133 – Keh és kaktusz
Én továbbra is kehelek és a takonymanókkal harcolok, úgyhogy ugyan ma felőtöztem meg kipintyöltem magam nektek, de ez marhára nem látszik a fotón. Nem látszik azon a fotón semmise. Amikor a szemem se tudom kinyitni, annyira tűz a nap, ez lesz belőle.
Nesztek kaktuszok. Azok bezzeg virulnak, hogy szarná őket telibe az a két fajdkakas, akiktől majdnem szívszélhűdést kaptam, akkora kajabálással repültek fel tíz méterre tőlem.
Egen, kezdek kissé nyűgös lenni. A takonykór Firenze-külsőn is pont olyan, mint otthon lenne, csak otthon jobb körülményeim volnának a kiheveréséhez, és nem átkoznám a kihagyott lehetőségeket sem.
11/132 – Kis zöld létformák
Azok laknak az én torkomban most, ja. Az ölemben meg egy makka.
Tegnap olyan ergya állapotban voltam, hogy feldugtam az orromba egy pálcikát is, nem szopornyica-e már megint. Úgy fest, nem az. Úgyhogy akkor most várunk, amíg elmúlik.
Minden nap más - mindennap más 