A családi szinergiáknak általában megvan a maga bája, ma viszont testületileg mindhárman bal lábbal/manccsal keltünk. Ja, nyivákolás és ordibálás is volt, utána pedig a belátó népek elnézést kértek, a nembelátók pedig elaludtak a foteltámlán.
Azt hiszem, az elmúlt két hónap tanulságaként leginkább azt tudnánk megállapítani, hogy mehetünk mi akárhová és akármennyi időre, az életmódunkat és -tempónkat mindenhová visszük magunkkal.
Azt fogok bontani, mihelyt biztos vagyok benne, hogy egy életre végeztem ezzel a rühes menstruációval, pedig én nem is szeretem a pezsgőt. Addig viszont marad a ficnik között nyöszörgés a kanapén, bárhol is legyen az a kanapé.
Ma előreláthatólag nem megyek sehová, ehelyett szegény Matildát fogom nyúzni.
Barátságosan hülye időnk van amúgy, a 14 fokhoz meg-megeredő esővel, és holnap úgyis jelenésem van egy ún. karácsonyi partin, pénteken meg ebédre vagyunk hivatalosak, úgyhogy minden bizonnyal jól fog jönni egy elő-feltöltődés ficnik, valamint Mackó és Matilda társaságában.
Nagyon szépen hangzana, hogy a blogomért bármit, de egy nagy frászt. Odakint hat fok van, és esik az eső, menjen ki fotózkodni az, aki ebből él.
Thank God it’s not a futkorászónap all over again.
Én legalább nem napozom hanyattfekve, ez is valami.
Nem is kell nekem nagyon elhagynom ezt a körletet ahhoz, hogy olyan vasárnapi galériát rittyentsek, mint az alábbi. Egyetlen kép sem készült a kert határain kívül.
Közben a való életben éppen arra készülök, hogy nemsokára átszelem északkelet-délnyugat irányban az egész várost, hogy felkanalazzam anyámat a FlixBus parkolójából. Drukkoljatok.
Ilyenkor szoktam mondani, hogy ne higgyetek a látszatnak, de elnézve ezt a fotót, inkább neki higgyetek, mint nekem, én ugyanis most panaszkodni fogok a szarfosmoslék éjszakámra, amit azzal kezdtem, hogy fél nyolckor bealudtam a tábori ágyon, azzal folytattam, hogy háromnegyed tizenkettőkor felébredtem arra, valaki tűzijátékol Fiesoléban* (WTF), aztán fél négyig fent kuvikoltam borzasztó karácsonyi romkomokat nézve (nem tudtam aludni, azért), és közben néhányszor majdnem megfulladtam a köhögéstől, a takonymanók ugyanis most már tényleg menekülőre vették, hurrá. Aztán persze hatkor megérkezett Tökösboci az ő egyszerű, de azonnali igényeivel, miszerint reggeli. Amióta egyke macska, nagyon verbális lett**, úgyhogy hiába mondogattam neki, anyunak még egy kicsikét aludnia kéne, addig nyafogott nekem, amíg megkapta azt a reggelit. És aztán visszaaludtam, egészen fél kilencig, remek.
Ma nem megyek sehová, úgyhogy csak azért van cipő rajtam, mert átexpediáltam a szennyest a fészerbe, és egész éjjel esett, a tiroli ciabatták pedig csak mérsékelten kompatibilisek a talaj állapotával. Most már viszont, mint látható, kisütött a nap.
* Már nem emlékszem, mondtam-e nektek, hogy a RK megnézte térképen, és mi tényleg Firenze szélén lakunk, a következő kert már Fiesoléban van. Amúgy amikor hazafelé jövök a kulipintyóba, a Via Lungo L’Affricón megyek végig, ami értelemszerűen az Affrico patak partján halad, és az egyik kanyarulatból elég jól szoktam látni a fejünk fölötti dombot.
Na az ott Fiesole.
** Amíg Poci irányította a bolondokházát, nem volt miért kommunikálnia, Poci ugyanis egyetlen pillantással képes volt cselekvésre késztetni minket. Most bezzeg Maci folyton csipog, nyafog, ajvékol, és más abszurd hangokkal örvendeztet meg minket. Tegnap például, amikor megékezett Pamela, ez a hálátlan dög ránézett, azt mondta, “BhuáÁ”, és felháborodottan bevonult a tábori ágy alá. Szép.
Én még mindig nem vagyok csúcsformában, de végül is a jelen fényviszonyok között olyan mindegy, bármilyen formában lennék, akkor se látszana belőlem más, mint egy lángoló pacni.
Mégpedig piszok nad, mint mindig. Képzeljétek el, hogy így nézek ki,
nem pedig így:
Az első kép a múlt hétről van, a második tegnap estéről, amikor a torkomban élő zöld létformák végre úgy gondolták, ők bizony kijönnek körülnézni.
Hát csak tessék. Vasárnap reggelig össze kell vakarnom magam, mert anutám jön látogatóba pár napra, úgyhogy csak húzzatok bele szépen, takonymanók, én vasárnap reggelig tényleg ráérek. Kajám van, teám meg kakaóm is van, és tegnap nem csak Matildát szereztem be, hanem tányérokat, poharakat, abroszt és dekorációs kellékeket, de még egy kupac fényfüzért is, hát nem igazán állíthat meg senki, hogy pizsiben vagy nyafogóruhában maszogjak itthon, meleg folyadékokon, és ábrándosan bütykölgessek a La Casina adventbe rántása végett.
Dzsí, ha a helyzet igazán elvadulna, még NeoCitránt is hoztam magammal.
Ja, még mindig teán tengek.
Hadd mondok nektek egy végtelen nagy bölcsességet: a takonykór Firenzében pont olyan, mint Mucsaröcsögén. Sajna a gyógymódja se más: ki kell dögleni, oszt kalap.
Sajnálom, ha csalódást okozok, de ez csak a tea. 🙂 (Hoztunk magunkkal néhány izgalmas concoctiumot az Édeni Édességektől, mert kiveheted az embert Szentendréből, de jóval nehezebb kivenni Szentendrét az emberből. Hé, még egy olyan is van, hogy “Szentendrei Álom”. Meg olyan, hogy “Albert Keksz”.)
Ma speciel jól is jön nekem az a tea.
Mondhatni meglepetésszerűen betaknyosodtam, párhuzamosan azzal, hogy a RK elrepült a tengerentúlra. Marha nagy mázlimra megengedhetem magamnak, hogy ma nyafogóruhában üljek pokróc alatt, teám van, kajám van, csokim is van háromnegyed cipősdobozzal, oszt holnapra hátha elmúlik ez a rejtelmes takonykór, mint szokott.
Azt add meg nekünk, ma is, Uram. Az Úr persze nem fog ennyitől a fejemre ejteni egy cipót, úgyhogy most esmég kenyeret sütök. Persze, elmehetnék a boltba is, továbbra is csak 2,2 km oda, ugyanannyi vissza, de még mindig abszurd öröm tölt el attól, amikor csak úgy a kezem alól kinő egy tálca friss zsemle. A múlt csütörtöki vendéglátás alatt nem jutott eszünkbe fotózni, de vendégek szerencsére megtették, szóval itt a bizonyíték:
A tegnapi nagy csámborgás után ma amúgy is itthoncsücsü napot tartok hajrobbantással meg minden, mert holnapra viszont igen durva terveim vannak az Arno bal partjával és ilyen-olyan templomokkal kapcsolatban.
A fotó elkészülte után öt perccel amúgy akkora zuháré indult meg odaki, hogy csuhaj. Jobb is, ha ma itthon maradok, és soraimat rendezgetem.
Márton-nap van, amikor a babona szerint zabálni kell, ámde nem szabad mosni. Mondhatni, egy-nullra állunk, mert ugyan a vendégeink torokgondok miatt lemondták a villásreggelit, de ez nem gátolt meg minket abban a Repülő Kutatóval, hogy édes kettesben megtartsuk, legfeljebb kevesebb felhajtással.
A kajákról bármikor szívesen adok felvilágosítást, ha érdekel.
Mosni viszont muszáj, és itt a művésztelepen valamilyen okból hétvégeken javallott, a RK legalábbis ezt vette ki abból, amit beköltözésekor magyaráztak, ilyenkor ugyanis olcsóbb a víz meg az áram vagy mittomén. Az is lehet, hogy félreértette az egészet, és én most emiatt mosom el a jólétet, gazdagságot és az összes többi hóbelevancot a jövő évre, de mosni necesse est, két gépnyi szennyest hurcoltam be a fészerbe, ahol a mosógép lakik.
Egyúttal ez az oka annak is, hogy nem kaptok rólam fotót, mert a napelemes szárítógépem pont ott szoktam felverni, ahol a szelfijeimet lövöm magamról.
Amúgy persze fel vagyok öltözve, és természetesen új merényleteken dolgozom,
amíg a RK egy hasonszőrű akárkivel randizik, aki Rómából ugrott át megbeszélni vele valamit.
Délután amúgy lehet, hogy elmegyek járni egyet csak úgy, de még nem járt le a második töltet a fészerben, úgyhogy addig is elvagyok itt, mint a befőtt. Libabefőtt, hogy a Márton-napnak is megadjuk a magáét.
A mai napban megint az a leitmotiv, hogy jön Pamela takarítani, én meg közben arra vigyázok, ne fusson világgá Massimiliano, a Töketlen. Alapvetően amúgy nincs neki futhatnékja, de ma például egy mókus vágtatott végig az udvarunkon, és a szőlősben is mindenféle perfid madarak ordítoznak egymással a giliszta felháborítóan magas áráról, szóval jobb félni, mint megijedni, egy macska optimizmusa mindig nagyobb még a seggénél is, pedig ő abban sem áll rosszul.
A cirmos legalább ma még nem járt erre, a múltkori negligálás csak egyszeri alkalom lehetett, mert tegnap ismét üvöltöttek egymásra a veranda ablakán keresztül, és Maci tényleg rettenetes módon képes ordítani. Erre eddig nem volt példa, persze az is igaz, hogy eddig nem dugták oda az ablakához az orrukat mindenféle gyanús cirmos macskák.
Hát ezek mennek itt meg a bárányfelhők,
bár azok most inkább juhok, nagyon esőre áll az ég pofája.
A tegnap esti vacsorával kapcsolatban viszont szeretnék mindenkit megnyugtatni, aki úgy gondolja, fene az én jódolgomat, hogy az antipasti elég kellemes volt, de utána a világ legszárazabb, faszénen briketté varázsolt csirkemellét ettem meg egy marék ződ levéllel, és ezek után még haza is kellett másznunk az esőben a toszkán dombokon keresztül.
Holnapra viszont vendégeket várunk villásreggelire, szóval lesz itt még érdekesség dosztig.
Tegnap végül nagy sikerrel renováltam a pipirost, aztán olyan szépen sütött a nap, hogy elmentem kószálni meg boltba.
Képet abból a megfontolásból csináltam, hogy egyszer kelljen, s jó, ha van. Mintha csak sejtettem volna, hogy mára (két és fél hónapnyi reményteli szünet után) megint átgázol rajtam a nagy anyatermészet, én meg stabil oldalfekvésben, teán és fájdalomcsillapítón fogom majd tölteni a napom nagy részét. Ja, meg csokin. Egy komplett cipősdoboznyi csokit hoztunk magunkkal, és még alig ettünk belőle, vehehe.
Azért, ha beüt az ibubéta, valószínűleg belefér majd némi lakásban matatás is. Vacsorát mindenképpen csinálok ennek a munkás embernek, másként mi hasznom vagyon ebben a világban, ugye.
Ma csak a tegnapi szélfútta-napverte-mászkálós magamat fogom prezentálni,
mert a jelen realitásában már három órája azon győzködöm magam, hogy hajat kéne festeni.
Mindeközben Tökösboci és Signor Soriano átléptek a bőgés és ordítás fázisából a “meh” állapotába, mint a mellékelt ábra is mutatja.
Ha nem vennétek észre a cirmost, ne lepődjetek meg, remek rejtőszíne van.
Hja, nekem is valami remek rejtőszínt kellett volna választanom, nem ezt a pipirost. Ez ugyanis legutóbb több mint egy hónapja volt mázolva, és azóta lenőtt.
Grr, szedd össze magad, Ofélia, abban az országban vagy éppen, ahol a Covid alatt hirtelen megnőtt a hajfestékek forgalma, mert a népek nem tudtak elmenni fodrászhoz, de azért úgy gondolták, az igénytelenségnek is van határa.
Ma bevásárlás után éppen olyan kellemes kis mászkálóidő volt, de nem lehetett tudni, meddig tart ki, úgyhogy legalább körbemászkáltuk a birtokot, ami egy kétholdas-forma pagony és olajfaliget és szőlős és egy villa, ami alkotóház. Az olajfa-ligetet majd máskor mutogatom, most az épített kutyfüttyökre fogunk koncentrálni.
Az utolsó képen a villa hátulrul látható, a kép közepén pedig az a kicsi lapos háztető a a tévéantennával a mi kulipintyónké. Anutám kérdezte múltkor, hogy vannak-e szomszédok, amire én azt feleltem kissé hülyén, hogy nehéz elmagyarázni, és most már láthatjátok, miért. A La Casina ugyan különálló ház, de csak harminc méterre van a villától, mindehhez pedig teljesen szeparált, és nekünk továbbra is piszkosul jó dolgunk van, amit meg sem érdemlünk.
Nyilván minden öröm meghozza az ő kaján és keserű gyimilcsit, nekem például a tegnapi kószálás közben kinőtt a talpamra egy igen kellemetlen hólyag. Ebben nincs semmi extra, az alattam lévő röhejesen érzékeny bébilábaksz előbb-utóbb fel szoktak lázadni. Én ugyan finom és kulturált módon azt szoktam mondani ezeknek a lábaksznak, hogy kussolszgeci, de azért általában ők nyernek.
Oh well. Ma amúgy is itthoncsücsü napot terveztem, mert a “kisadagos Firenze” koncepció a jelek szerint úgy működik legjobban, ha napjaim felét a La Casinában töltöm, másik felét odakint az urbánus vadonban, meg különben is ma délelőtt jön Pamela, és nekem ehhez itthon kell lennem, hogy Massimiliano, a Kajla felügyelet alatt legyen.
Ja igen, Pamela. Amikor beköltöztünk, még nem tudtam róla, de a RK sem, hogy a La Casinához jár takarítónő is, aki heti egyszer meggondozza a szanitereket és felületeket a konyhában-fürdőben, elviszi a szemetet, azonfelül felporszívóz és felmos. Emellett lecseréli a törülközőket, és lecserélné az ágyneműt is, ha nem hoztam volna magammal magánkészletet. Nos, ő Pamela. Nem tudom, mivel szolgáltunk rá erre az egészre, de nem baj, úgyis meglesz ennek a böjtje, amikor visszatérek majd koszos palotánkba, ahol egész télen boldogan tobzódhat az entrópia. Mindenesetre most ettől kifejezetten úgy érzem magam, mintha a száz évvel ezelőtti brit birodalom része lennék. Hé, de tényleg, mi a francot érezhetnék mást, egy angol írónő villája melletti kulipintyóban lopom a napot a firenzei dombokon. Személyzettel. És van egy hobbiszatyrom. Hogy az egész még kínosabb-viccesebb legyen, Kátya barátnőm hongkongi történeteiben gyakran előfordultak epizódszereplőként a filipina bejárónők, akikkel ugyanazon a folyosón lakozott egy kaptárban, erre meg én eljövök Firenzébe, és lesz hirtelen egy filipina bejárónőm. Tényleg az. Olasz filipina.
Majd ha teljesen belehülyülök a jóba, úgy fogadom Pamelát, hogy az egyik kezemben festőecset lesz, a másikban egy pohár gintonik, nyakamban harminckét nyaklánc, arcomon pedig révült artisztikum. Elképzeltétek?
Nem mintha a valóság kevésbé röhejesen festene.
Ezt a RK lőtte rólunk tegnapelőtt, és nem akartam, hogy kárbavesszen, túl jó fotó ahhoz.
A káosz úrnője vagyok, a káosz úrnője vagyok.
A RK szerdáig házon kívül van, tegnap hazarobogott bokros teendői irányába, de aztán november végéig el sem hagyja a La Casinát, így ebben a néhány napban akarom végigverni mindazokat a projekteket, amelyek nagyobb helyet és felfordulást igényelnek.
Ebben a pillanatban olyan szeretettel gondolok Erikre, mint még sose, és ezt mindenki megértheti, aki valaha is kézzel próbált fotelhuzatot varrni, de remélem, ilyet nem csinált egyikőtök se, és nem is fog.
Igen, tudom, ne is mondjátok.
Mondhatni, a mi életünk igencsak kiszámíthatónak tűnik,
de ez leginkább annak köszönhető, hogy ma korán reggel Egy Idegen Macska jelent meg a veranda előtt a párkányon, és azóta Tökösboci matricává vált. Nyilvánvalóan én vagyok az egyetlen, akire számíthat ebben a sivár összkomfortos világban, ahol Idegen Cirmos Macskák néznek be az ablakon, és még azt is mondják, hogy MAÓÓÓ. Be kell vallani viszont, Maci kezdte a maózást. Onnan jöttem rá, van odakint valami, hogy ez a lüke morogni kezdett, majd olyan szépen bőgtek egymásra, mint a szarvasok, aztán végül fújás, ordítás, és szétfutottak. Mindezt mindvégig zárt ajtó két oldalán, már amennyire persze a veranda üvegajtaja zárhatónak számít. (Van egy kétujjnyi rés, amikor becsukom.)
Próbálom magam azzal nyugtatni, hogy nem mi vagyunk a La Casina legbotrányosabb népei, látott itt ez a kukutyin ennél cifrábbat is. Leszámítva a rezidens íróktól és művészektől elvárható debaucherie-t, állítólag laktak itt olyanok is, akiknek nőstény macskája volt. Ivartalanítatlan nőstény macskája. Ez szintén az elvárható eredményt hozta, a környék összes kandúrja itt tolongott. Ahhoz képest mi egészen kulturáltak vagyunk, olyan idiotizmust például el sem tudunk képzelni, hogy egy ivartalanítatlan macskával induljunk világgá.
Ma amúgy igen szép verőfényes napunk van, és ebből kifolyólag az önfotóm olyan lett, mint a trágya. Pedig hajat is mostam, az elvárható eredménnyel.
Jaja, felrobbant.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 