ősz kategória bejegyzései

Annál mindenképpen jobban néz ki, mint ahogyan hangzik, de még így sem az igazi. (Nem csak a kép miatt, élőben sem volt az.) Ilyen napok is vannak, no.

Lehet, azért, mert ezt a kabátot hiába próbáltam megszeretni, sose sikerült igazán. Pedig milyen szépen ki van virágozva.

Én ugyan mákot mondtam volna helyette, de a férjemnek a koriandermag jutott eszébe ezekről a színekről, ki tudja, miért. Sebaj, a koriandermag is jól hangzik.

A mai öltözék ragyogó példája a reciklálásnak, minden eleme feltűnt már itt legalább egyszer, kivéve a táskát meg a sapkát. Mivel mindkettőt magam varrtam, dicsekvésként itt van róluk egy közelkép is:

A mosottsárga találkozása a mosottzölddel. Egyszerű és bombabiztos.

Íme, a részletek, gondosan kiterítve, alaposan pofán vakuzva:

Csizma a macskakarmolásokra, könnyű ruha délre, bársonyzakó estére. Szeptemberi találkozókhoz.

(Mire jó ez a blog, enélkül sose realizáltam volna, hogy ez a ruha tényleg ennyire áttetsző. Mekkora szerencse, hogy sose veszem fel alsóruha nélkül.)

A sokadik szürke szoknyámhoz legalább válasszunk valami vidám, kockás zoknit.

Hajfestés megvolt, de még mennyire hogy meg. Ehhez a kiabáló színhez tényleg jól jön most valami egyszerű és fekete-fehér.

(Attól tartok, ezt a felsőt ki fogom szelektálni a hordandók táborából. Most számoltam utána, másfél évvel ezelőtt volt rajtam utoljára. Ez általában jelent valamit.)

Fotózni eddig mindig sikerült, de a posztolás néha megcsúszik, mint ma is. Sebaj, jobb későn, mint soha.

A szürke madár amúgy én vagyok, a ruhámon a madarak türkizkékek meg kockásak.

Mellesleg ma ütött be az egyik megjövendölt vis maior: ez a szép tartósnak látszó vastag szürke harisnya egyszer csak azt mondta a buszon, hogy krccs, aztán kereshettem helyette másikat. Ffene.

Valójában nem festék lesz az, hanem csak színező, de tényleg nem halaszthatom tovább.

Minél pocsékabb az idő meg a kedvem, annál nagyobb szükségem van valami színes-vidám holmira. És néha egy harisnya is elég.

Ősszel hordok a leggyakrabban barnát, logikus volt hát, hogy lassan megjelenjenek a barna színű holmik is. Nem a legjobbal kezdtem, annyi bizonyos – ebben a húszéves kardigánban nagyjából úgy nézek ki, mint egy krumpli. Nagyjából úgy is érzem magam.

A válltöméseket kiszedtem ugyan még a kezdet kezdetén, de a kardigán általános “Quelle-magazin, 1989” jellegén ez sem javított. (Vajon mások is lökdösnek úgy évekig mindenféle ruhadarabokat, hogy “oké, ez nem az igazi, de otthonra még jó lesz”?)

Vasárnapi takarításhoz öltözve, újabb harcra készen. (A kezem nem azért van a zsebemben, mert a takarítás csak annyiból állna, hogy a cselédek hadát irányítom. A manikűröm már a reggeli felvonás óta kriminális állapotban van.)

Hörömpő cirkusz, világszám. Én nadrágban.

Összesen három olyan nadrágom van, amiben akár az utcára is ki lehet menne (tehát nem pizsi, melegítő, cicanaci vagy valami hasonló). Ezek közül általában kettő éppen pillanatnyilag teljesen divatjamúlt, aztán jövőre esetleg megint itt a répafazon vagy a lefelé bővülő, aztán azok is megint divatosak lesznek. Whatever. Nemigen hordok nadrágot úgysem. Ma viszont kénytelen voltam, mert ebbe a zuhéba muszáj volt gumicsizmát húznom, és amikor nem akar az ember hosszan gondolkodni a szekrény előtt, akkor gumicsizma -> nadrág.

A maihoz hasonló időjárásra tervezett kabátkát méltatlanul keveset hordom, talán mert szinte mindig sikerül bőrig áznom benne. Ma is.

A kép persze még indulás előtt készült, és a remek fényviszonyokra való tekintettel lámpafényben.

Őszintén, szerintem ez is éppen olyan nap, mint az összes többi, de hát nekem már volt fekete macskám is, a létrák alatt szívbaj nélkül sétálok át, és jó néhány kistükörrel sikerült végeznem életemben, úgyhogy erre is csak legyintek.

Éppen ezért a mai nap is maradunk a jól bevált összeállításnál, hosszú szoknyával, pirossal, matchy-matchy spanglis cipővel.

A szoknya viszont kivételesen nem fekete, nem is szürke, hanem öreganyóka-mintás. (Egy barátnőmmel cseréltem egy szürke blúzért, szerintem kifejezetten örült, hogy megszabadult tőle. Nekem is kezdenem kéne valamit, mert így bizony meglehetősen unalmas.)

Tessék, ilyen az öreganyóka-minta közelről:

Tulajdonképpen csodaszámba megy, hogy (bármilyen rövid ideje is könyvelem, mit veszek fel) sem ez a szoknya, sem ez a táska nem fordult még elő. Alapdarabok. Az egyiknek a szabása jó, a másikba meg minden belefér.

Éppen ezért kell feldobni valamivel, ebben az esetben például a virágos blúzzal. Hátha attól kevésbé feltűnő, hogy valószínűleg valami takonykór kerülget.

Otthonülős nap + odakinti eső = ciklámen + ’90-es évek.

1994 környékén mindenkinek volt a ruhatárában egy efféle átkötős kötényruha, csodásan formátlan alsó- és felsőrésszel, ezeket pedig mindig igazgatni kellett, hogy ne csúszkáljanak összevissza. Az én ruhatáramban még most is megvan, de már legalább van bennem annyi józan ész, hogy csak otthonra hordjam. Talán egy átalakítás segítene rajta, hm.

Tegnap még úgy gondoltam, kivételesen rövid ruhában fogok elindulni hazulról, de azt nem kalkuláltam bele ebbe a tervbe, hogy a macska vacsorakészítés közben a lábszáramon át próbál feljutni a konyhapultra. Rövid ruha sztornó.

Ez a ruha is megérett amúgy a felújításra – nem mintha nem lenne jó méretben meg állapotban (magamnak varrtam öt évvel ezelőtt, így könnyű), de már meglehetőst unom. Nem baj, ma még jó lesz, aztán majd nekiugrom, hogy feljavítsam.

Az öltözködésben az az egyik izgalmas dolog, hogy teret ad a fantáziának – ebben az összeállításban például úgy érzem magam, mintha egy Jane Austen-regényben lennék epizódszereplő. Ráadásul jó illusztráció lesz ahhoz is, hogy megmutassam, miként működik az én ruhatáram.

Az alsó ruhát ’96-ban kaptam ajándékba az exemtől, és bizony már azóta régesrég kiment a divatból. Igaz, hogy az ilyesmi sose érdekelt igazán, de már jó ideje nem járok én se melltől bővülő zsákokban. Ennek ellenére sem jutott eszembe sosem, hogy kidobjam ezt, de még az se, hogy odaadjam valaki másnak. Egyes holmikhoz úgy odaragadnak az emlékek, hogy már csak kegyeletből sem dobhatja ki azokat az ember.

A felső darabot, amiről nehéz eldönteni, hogy pontosan milyen célra szánták eredetileg (fésülködőköpeny? ujjas hosszú mellény? – nos, tulajdonképpen mindegy is) idén turkáltam ki magamnak az egyik utolsó beszerzési utamon, augusztusban. A kendőt a Lehel téri csarnokban vettem egy árustól két évvel ezelőtt, a cipő meg egy “deadstock” Biaggini, amit a címke tanúsága szerint először svájciaknak próbáltak volna eladni 49,95 frankért, de ez nem sikerült, így végül a cipő itt kötött ki Budapesten, egy használt és/vagy senkinek-sem-kell cipőket áruló boltban.

És mindebből ez áll össze, ni.

Íme egy közeli az egymással találkozó holmikról:

Vannak vasárnapok, amikor az egész napot itthon tengem át, legfeljebb egy liter tejért szaladok el a boltig. Vegyük hát úgy, hogy mára ez a “tejért-szaladok-a-boltba” egyenruhám.

A kantáros farmerszoknya már végtelen idők óta megvan, és eddig még nem tudtam megszabadulni tőle, de egyre kevesebbet hordom, ideje lesz átpasszolni valaki másnak. Többek között erre is jó ez a projekt: rájönni, hogy mi az, ami hiába ücsörög a szekrényben, mert úgyse veszem fel eleget ahhoz, hogy rááldozzam a tárhelyet.

Már csak az a kérdés, kinek tudnék odaadni egy olyan, igen jó állapotú, de rendkívül előnytelen ruhadarabot, ami mellesleg már húsz éve kiment a divatból. Bár idén ősszel állítólag megint trendi lesz a grunge stílus, hmm.