Úgy vagyok kissé, mint az atyafi, aki először megy városba, aztán csak álmélkodik, hogy a városi emberek is a szájukkal esznek és a fenekükkel finganak, nem fordítva. Van ebben az ambianszban, ahol most fészket raktunk, egy csomó viccesen megtévesztő elem – bizonyos dolgok roppantmód ismerősek, mások pedig teljesen idegenek, és a kettő mintegy átmenet nélkül váltja egymást.
Hadd adok erre egy igencsak kézenfekvő példát. Most már nagyjából összeállt, hogy milyen a mi kulipintyónk, nem? Ha a bejáratától nézek előrefelé, ezt látom:
Oké, ezt tegnap láttam, amikor hétágra sütött a nap, most éppen esik az eső, úgyhogy nem megyek ki újra lefotózni, de elhihetitek: még mindig ugyanúgy fest, csak vizes. Kicsi lugas, a kőperemes kertben néhány növény, egy kis csupáltforma zsálya meg rozmaring is van, lefelé pedig némiképp roggyant szőlőtőkék ácsorognak. Mintha el sem hagytuk volna Szentendrét, max. felmásztunk a Kőhegyig.
Ehe. Nos, a nappalink falán van ez az ablak,
mögötte pedig ez.
Rozi csak néz, mint a moziban. Pláne, hogy a kaktuszok mögött mintha megint teljesen normálisnak tűnne a táj (leszámítva persze a bambuszrudakat*),
és ez így is van,
de hoppá, mintha lenne ott hátul egy épület, nézzük csak.
Ehe.
* Azokra majd még visszatérünk. Nem konkrétan ezekre ott, de a bambuszról beszélni kell, azt nem hagyhatom ki az Il Palmerinóban. Látjátok a legutolsó fotón a szőlőkarókat? Na az is mind bambusz.
Onnan kezdjük, mert csak onnantól ismerjük a tánclépéseket.
Ez amúgy pünkt a harmincötödik próba, csak hogy lássátok, milyen elhivatott őtözködős blogger vagyok. Kint! Bent! Vakuval! Anélkül! Éjszakai portré üzemmódban! Éjszakai tájkép üzemmódban! (Egen, tudom.) Fotóállvány a korláton! Állvány a lépcsőn! Állvány egyik lába lépcsőn, másik kettő a gazban! Aztán fordítva ugyanezt! Egy fokozat láb kihúzva! Két fokozat láb kihúzva! Másfél fokozat láb kihúzva! És a fény is pont másik irányból jön, mint szokott.
Aztán persze két eső között elmentem bejárni a kertet. Erről majd később mesélek, de mesélek, az tuti.
Ha szerdától szombatig egyedül maradok itt a La Casinában, Batu kán csapatai kutyafasza lesznek ahhoz képest, mekkora lendülettel fogom szerteszijjel borogatni a világot (ne feledkezzünk el a hobbiszatyromról! meg arról se, hogy ha én egy hétnél több időt töltök valahol, máris elkezdek mindent összevissza huzigálni!). Most még csak a kipakolásnál és némi lájtos bútorhuzigálásnál tartok, de ezt megosztanám veletek, csupáncsak azért, mert vicces.
Kérdeztem múlt héten a RK-t, van a La Casinában teáskanna? Háát, van egy mütyür, de igazából nincs. Mire én, remek, már mióta tologatjuk a pincében ezt a szuper kis darabot, az azóta már megszűnt hódmezővásárhelyi majolikagyár terméke, itt-ott lepattogzott, de nem repedt, nem folyik, egy liter teára van hitelesítve, jöszte mamához.
Úgyhogy bepakoltam.
Egen, mi controlfreakek így pakolunk, problem?
Mindehhez pedig mi, súlyosan dilinyós, de mindeközben néha meglepően praktikus népek úgy pakolunk, hogy nem feledkezünk meg arról, egy teáskanna voltaképpen tároló.
Az üvegedényke itt volt a polcon, de amúgy az összes többi cucc a teáskannában utazott idáig. Háromféle spéci tea (Keleti Boszorkány, Adventi Tea és Tangerine Dream, mind az Édeni Édességektől, akiket csak azért linkelek be, mert szeretem őket), egy teatojás, valamint egy púpozott összemaréknyi Wawel minicsoki, amit még Lengyelországból hozott nekem a RK. Meg nem mondom, mikor volt az, talán augusztus végén.
További csomagolási tippekért forduljatok hozzám bizalommal, most elugrándozom egy teafőzés irányába. Itt tájainkon igen vicces az időjárás, bent afféle tipikus szobahőmérséklet van, napon izzasztó meleg, árnyékban kellemes szeptemberi langy. A fürdő előtt van a falon egy digitális izéke, ami azt állítja, hogy ebben a pillanatban a lakásban 21,5 fok van, de nem tudom, higgyek-e neki, mert a pontos időt is mutatja, és tizenkét percet siet…
Először is egyezzünk meg abban, hogy túl jó dolgunk van, oké?
A harmadik kávé után vagyok a verandán, Tökösboci a napfényben élvezkedik, túlnyomórészt ki is csomagoltam, és amíg a RK vissza nem tér az egyetemről, lustácskán pakolok ide-oda, aztán elmegyünk kószálni egyet.
Van időm, mondogatom, tenger sok időm van, és semmi kötelezettségem azokon kívül, amiket szántszándékkal magamra vállalok. Annyira tenger sok időm van, hogy talán még a kertet sem hagyom el hétvégéig, és higgyétek el, ez nem jelenti azt, hogy blogolásra érdemes tartalom nélkül maradtok, óóóó, nagyon nem.
Avagy a Szürke Légy. Olvassatok Csipikét, jó az. Én sajnos nem érek rá, csomagolnom kell. Meg kenyeret sütnöm meg dógokat pakolni A pontról B pontra, különös tekintettel olyan dógokra, amik romlandóak, vagy később majd, amikor már nem tudom monitorozni a fejleményeket, beléjük akar ülni a moly. Meg kenyeret is sütnöm kell.
Ja, meg szemöldököt festenem, mert mostanra teljesen eltűnt. Igen, így fest ebben a megvilágításban az arcom, amikor nincs más rajta, csak krém meg enyhe kétségbeesés.
Holnap valószínűleg lábbal tapodom majd a tradíciókat, és a heti termés helyett valami más lesz, de a holnap még olyan messze van, jahahahaj, és annyi dolgom van addig, hogy további jahahahaj.
Péntek, tizenharmadika. Marha nagy mázli, hogy semmiféle klasszikus babona nem érint meg engem, nekem csakis különbejáratú babonáim vannak útközben látott macskákkal meg prímszámokkal, nemakarokbeszélniróla. A RK ma dönget haza egyetlen etapban Firenzétől Szentendréig, délután háromra pedig a cicászatra fuvaroz el apósom, hogy Maci megkaphassa a féreghajtóját, ami utazás előtt javallott.
Önmagában ez a kettő is elég lenne a jóból, de (“tovább is van, mondjam még?”) tegnap alig pár órával azután, hogy megállapítottam itt nektek, ocsmány módon el vagyok butulva, a RK bekvártélyozta magát a La Casina nevű kulipintyóba, ahol január közepéig életünket tengetjük majd, és elővette a mérőszalagot. Nyilván csak magamra vethetek, én küldtem el a mérőszalagot azzal az instrukcióval, hogy a RK vegye elő, és fussa vele körbe a kulipintyót, mihelyst beköltözik. Mivel úgy gondoltam, nekem most már úgyis minden mindegy, amíg ő bedobott egy mosást (van egy kommunális mosógép egy fészerben, nem viccelek) elmentem a Mickey’s-hez egy ún. Vintage Sajtos Baconburgerért. Az a cucc valóban ifjúkorom hamburgereire emlékeztet, bár nincs benne csalamádé, ami a kilencvenes évek minden megbízható McDisgusting burgerének fontos összetevője volt, de egyébként minden része teljesen autentikus a túlsütött húspogácsától a fél tubus majonézig és a molnárkáig, amiben mindez benne tocsog. Na hát én ezt betoltam röfögve az arcomba egy adag hagymakarikával és sültkrumplival együtt, leküldtem hozzá két korsó Braníkot is, majd elővettem a jegyzetfüzetet. Ekkorra természetesen már Maciénál is kevesebb eszem volt, az agyamból a maradék vér mind lement a gyomromba, hogy megküzdjön a molnárkával, a hagymakarikákkal meg a Braníkkal.
Próbáltam a helyzet magaslatán maradni, de ez nem volt a legkönnyebb, pláne miután kiderült, hogy az általam oly gondosan összeállított csomagból egyetlen paplan- vagy párnahuzat se használható. Porca miseria. A párnáknak különösképpen ortopéd mérete van, 70×40-esek, én ilyet még nem pipáltam. (Sok minden lesz a jövőmben, amit még nem pipáltam, ezt előre látom.) Mindenesetre ma esmég beizzítom Eriket ortopéd méretű párnahuzatok ügyében, miután végigkajtattam az ágyneműs szekrényeket 200×200-as paplanhuzatért. A kockásról, amit elküldtem, kiderült, hogy kicsi, 180×180-as.
Az éjszakámról inkább ne beszéljünk, a vacsorám abszolúte alkalmas volt arra, hogy Babett anyóval álmodjak, és az a gyanúm, ez meg is történt. A mai nap folyamán viszont, ha lesz még rá enerzsia meg idő, bemutatom a La Casinát is, amiről a RK számos fotót küldött nekem. Ha most nem jönne össze, mert lenyelt Erik meg a cicászat meg a többi, ne búsuljatok, úgysem ússzátok meg. Addig is, nesztek, itt a fészer, amiben a mosógép lakik.
Utazásaim hossza, távolsága és időtartama fordítottan aránylik az ezen utazások előtti aktuális szellemi képességeimhez. Magyarán: minél hosszabb útra megyek, annál butább leszek előtte. Erre már régebben rájöttem, de minden alkalommal csak újabb és újabb bizonyítékokat kapok rá, mostanra például az én agyi kapacitásom és miegyebeim kábé Maci szintjére szálltak le, csak én nem kergetek farokfelcsapva poloskákat a lakásban (egen, azoknak is megint szezonja van).
Istennek legyen hála ezért a blogért, hogy néha muszáj erőfeszítéseket tennem saját kinézetemmel kapcsolatban, mert ha ez sem lenne, valószínűleg nyafogóruhában indultam volna el cigiért.
Tegnap csak félig-meddig viccből vettem fel a nyafogóruhát, de a mai nap nagyon nyafogóruha-szezonnak látszik. Én kérem gyakorlatilag átmenet nélkül belecsúsztam a “fene ebbe a dögmelegbe” állapotból a “brr, én fázok”-ba.
Természetesen Firenzébe is viszek magammal nyafogóruhát, hát minek néztek engem, de ma reggel elkezdtem töprengeni, hogy egy darab elég lesz-e. Normális ember persze erre azt mondaná, hogy “lúdfing, legfeljebb veszel magadnak meleg holmikat”, de nekem perpill az a szándékom, hogy ez alatt a két és fél hónap alatt kizárólag az itthonról vitt ruhadarabokból fogok gazdálkodni. Meg az itthonról vitt horgolófonalakból. Meg az itthonról vitt akármikből. Ez persze még változhat, de én élményekre meg látványokra meg kajára akarok költeni, semmi másra, és emiatt van, hogy egyre tébolyultabb tekintettel pakolgatok, mint Bogdán a boltban.
Tegnap összeraktam egy provizórikus ruhacsomagot (egyelőre még csak állványon meg polcon meg a vendégszoba vízszintes felületein), és ma varrnom is kéne még egyet-mást, mert túl sok szép anyag köszörüli szemrehányóan a torkát a polcaimon. Az is igaz, hogy minél szebbek és drágábbak, annál inkább félek beléjük nyisszantani, de az is, hogy én minden utazás előtt bolond varrónővé változom, és most ez a két igazság ott püföli egymást a pipiros alatt, én meg nektek nyafogok, mert nincs más, akinek megtehetném.
Remélem, legalább nyomokban vicces ez az egész, mert ha nem, megette a fene. No de hogy valami pofásat is mutassak, nesztek az itthonról vitt horgolófonalak kicsiny csomagja, mielőtt behajintottam volna a hobbiszatyromba.
Mával beléptünk a káosz, zűrzavar és borzalom hetébe, ami ebben a formában barokkos túlzás, de csak azért, mert itt amúgy is minden hét a káosz satöbbi hete.
Csomagolok. Ezzel mindent elmondtam. Pláne, hogy még csak az előkészítő fázisban vagyok, amikor az ember a mosógéppel dörömböl, fiókokat túr fel, és kétségbeesetten próbál visszaemlékezni arra, ugyan hová rekkenthette el a rozsdaszínű sapkát a kék rozettákkal, mert ugyan van a házban hetvenhét sapka, de neki pont az kell most, azonnal.
Ha holnapig nem találom meg, akkor újratervezés lesz, hogy toszojtaná meg hátulról ezt az egész hülyeséget a csákováci rosseb. Miért, ugyan miért nem vagyok képes arra, hogy lazán bebaszarintsak kétölnyi holmit egy zsákba, osztjóvan.
A megszokott finomvegyes mindarról, ami a héten szembejött: Szentendre, őszi levelek, kézimunka, varrogatás, fetrengés a makkával, hajvágás és szülinapi ajándék. A piros-madaras nyakék az, a RK rendelte, és KissVica a Dark Side Soutache-tól készítette el, nekem meg azt kell kitalálnom, mivel vegyem fel majd Firenzében. Nyilván vinnem kell majd, hádeugye.
Azt éppen nem viszek magammal, csak magamon, mindjárt meg is látjátok. Egyelőre hadd gyönyörködtesselek azzal, amint teljes pompámban gintonicozni indulok sugárzó napsütésben. A színeket a Magos Mustár fantázianevű hálószobafalnak köszönhetjük, a tokás vigyort a vénségnek. Holnap leszek negyvennyolc, sálálá.
A mai buli nem a szülinapom tiszteletére vagyon (szerintem nem is sejtik ezek a csajok, hogy holnap lesz, bár ki tudja), hanem eredetileg délelőtt kellett volna bependliznem a székesfőfaluba, hogy egy dékáni megbízottal találkozzak. (Ja, mondtam már, hogy a munka sehogysem ereszt.) Ez a program végül meghiúsult, de akkorra már ledumáltam a hölgyekkel, hogy este öttől velük iszom. Hell yeah.
Ééés, mivel már emlegettem a banyatankot, tessék:
A PopPins nevű kreatív műhelyből* van a néni banyatankkal és tacsival, én ezt a kitűzőt nagyon szeretem, de már régen hordtam utoljára, úgyhogy ideje volt bevetni a turkálós farmerkabáthoz, úgyszintén turkálós nyaklánchoz és a zöld pöttyöskéhez, akit biztos nem viszek Firenzébe, úgyhogy még gyorsan beküldöm a körforgásba egy utolsó szereplésre. Meg a ráncos nyakamhoz.
Hé, mingyá ötven leszek, még szép, hogy ráncos a nyakam.
* Attól tartok, már nem léteznek, vagy legalábbis ebben a formában nem, de itt egy archív cikk arról, hogy mitakart a hogyishívják.
Oké, ennek itt semmi, de semmi újdonság-értéke nincs, a jól bevált dolgokon viszont nem fogok változtatni.
Mindemellett nektek ünnepélyesen megígérem, hogy nem teszek fel több “kenyérrudacska törlőruhából gyártott zsákocskában, sajtkrémekkel” bejegyzést, a baratináimnak meg azt, hogy csak addig viszek minden partira ilyet, amíg nem szólnak, hogy unják.
Két és fél hónapot fogok a Bűnök Barlangja nélkül tölteni, és nyilván ennek az időnek jelentős részében a lábam meg a cipőimet koptatom, és a számat tátom, de egy akár tíz kilométeres városnéző séta után is ott van még az este, amikor az ember lerogyik, oszt néz ki a fejéből. Plusz még emellett egy alkotóházban lesz a cselédlakásunk, amiből jövő csütörtökön költöznek ki az akvarellfestők, hogy bevonulhasson a RK a retyerutyáival meg a mérőszalagjával, és ugyan senki nem fogja elvárni tőlem, hogy kreatívan és gyümölcsözően töltsem a napjaimat, de előre látom, hogy lennének majd olyan pillanatok, amikor azért vonulok végig egész Firenzén, hogy találjak egy fonalboltot. Jobb az ilyen problémákat megelőzni, aszondok.
Minekutána nyilvánvaló lett, hogy egy csomó kreatív betyárbútort fogok magammal hurcolni, a tárolásukról is gondoskodni kellett, és valahogy nem fűlött a fogam ahhoz, hogy három összevissza cekkerkével induljak útnak. (Gondolom, ezen egyébként nem lepődött meg senki. Ha igen, még nem olvastok engem elég régen.)
Úgyhogy előszedtem a kincsecskéimet, hogy én márpedig hobbiszatyrot fogok varrni magamnak, amiben elfér az összes jövendő és jelenlegi merénylet.
Ezek már mind bent voltak a házban a keskenyebb heveder kivételével (spoiler: azt végül nem is használtam), a szép tarkabarka maradékos anyagdarabokat meg pláne felismerik azok az öreg iszapszemű ráják, akik végigkövették az én peripétiáimat a kanapék és más bútorok huzatának gyártásakor.
Hát nem állítanám, hogy ugyanakkora szopás volt, mint egy kanapéhuzat, mert végül is másfél nap alatt megvoltam vele, de bizony egyes fázisokban többet szenvedtem vele, mint egy olyan kanapéhuzattal, amit nagyrészt egy eleve létező példány mintájára gyártottam le, és leginkább méterhosszú egyenes varrásokból állt.
Ezt én ugyanis a saját kútfejemből csináltam meg, leginkább a rendelkezésre álló anyagdarabok méretének engedelmeskedve, és egész komolyan meglepett a végeredmény, ami úgy fest, mintha tervezve lenne, nem pedig tővel-heggyel összehanyigálva. Ezt különösen azért nehéz elhinni, mert most használtam először ún. táskamerevítő közbélést, amire Erik aszonta, are you fuckin kidding me, és sok küzdelem után már csak a bélést kellett volna belehúzni, amikor rájöttem, hogy rettentő csámpák szegénykének az arányai, ezen pedig csak úgy tudtam segíteni, hogy az aljából kellett kivágnom nyolc centit, mert az arányok pont ott voltak csámpák, véletlenül se a tetején.
Na de tegnap este nyolc harmincakárhánykor végre kész lett.
A részleteket mesélgetés helyett a lassan tradícióvá váló mozaikos galériában mutatom be, mert mindennek van határa.
Annyit még megjegyzek, hogy cipzárt végül nem használtam bele, ehelyett jó eséllyel további kis szütyőket fogok még legyártani a hobbiszatyromba, mert pont ennyi eszem van. A pántjai épp elég hosszúak ahhoz, hogy vállamra kaphassam, de ha dugig tömöm, és ez nehézségekbe ütközik, az oldalán látható D-karikákra fogok feldobni egy szíjat. Ehhez kellett volna a karabiner meg a heveder, de mire a végére értem, aszontam, még mit nem, ezzel is szopni külön. Úgyhogy inkább elővettem ezt itt, már vagy másfél éve vár arra, hogy kezdjek vele valamit.
A HÉV-állomásnál lévő turkálóban vettem háromszáz kemény forintokért, a hozzá tartozó táska ugyanis valószínűleg megadta magát az enyészetnek, mire odakerült. A márkajelzés nem látszik valami jól (a csatra van stemplizve), de ez egy Desigual szíj csak a röhej kedvéért. Na persze a D-karikákkal ellentétben nem nikkel, hanem arany színű, de nézzük el nekem ezt a gaffe-ot.
Szóval itt van végre a hobbiszatyrom, a hétvége egy részét valószínűleg azzal fogom tölteni, hogy ábrándosan teletömködjem értelmetlen dolgokkal, most viszont megyek kenyérrudacskákat sütni, mert du. gintonicokra vagyok hivatalos Kátya nevű baratinámhoz.
Nyilván muszáj volt elmenni fodrászhoz még utazás előtt, és én ugyan jövő héten szerettem volna, de üsse kavics, ha Lívia azt mondta tegnap tizenegykor, amikor felhívtam, hogy van neki szabad időpontja, mégpedig MOST, az ember lánya nemigen tehet mást, mint marha gyorsan átkocog az úton, oszt be a fodrászatba. Na persze ez azt jelenti, hogy a harmadik mosásig igen érdekes dobozfejem lesz,
de hát láttatok ti már cifrábbat is.
Mára amúgy azt jósolták, hogy teljes svunggal szeles-felhős őszünk lesz, és ez be is jött, minél fogva felvettem a leginkább időjáráshoz illő hacukámat. Sajnabajna ez egyúttal az egyik leginkább leharcolt ruhadarabom is, és igen nehéz lesz reprodukálni a szabásmintáját, mert csak úgy nyírtam össze egy félresikerült ruha felső részéből meg egy darab anyagból, zsebekkel. Mindenesetre muszáj lesz megpróbálkoznom vele, mert egy ilyenre szükségem lesz világgámenetelemben is, akár előnyös és csinos, akár nem. Inkább nem, de ha arról ábrándoznék, hogy én legyek a legcsinosabb professzorfeleség a kies Toszkánában, ki kéne engem vizsgáltatni agyilag.
Feleim, én bizony mindig többre becsültem azt, ha valami kényelmes és praktikus, mint ha csinibini. Ha eddig esetleg nem jöttetek volna rá. Mindenesetre anyagom van, időm éppen van, meleg teám is van, a túloldalon találkozunk.
Most jön a hosszú utazás előtt az a rész, amikor tényleg átmegyek őtözködős blogba, merthogy a következő vasárnapig össze kell raknom két és fél hónapnyi holmit, lehetőleg úgy, hogy ne három hajóbőrönddel és két kalaphordóval, valamint egy félmázsás nesszeszerrel (púderkompakt plusz csavarkulcs, például) induljak neki. Ennélfogva itt olyan holmik jönnek majd, amiket a) egész biztosan nem viszek magammal b) még nem tudom, magammal viszem-e, de fel kell vennem, hogy ezt megtudjam.
A mai kezeslábas ez utóbbi kategóriába tartozik, mielőtt rákérdeznétek.
Pro: nem gyűrődik, kis helyen elfér, rétegezhető, és sokféle változatban hordható. Kontra: fekete, és nincs zsebe, valamint mágikusan vonzza a macskaszőrt. Nyilván macskástul.
Minden nap más - mindennap más 