Azt értem el én máma reggel, amikor a (levelezősöket nem számítva) első tancsinapomra kellett összevakarnom magam, mert ilyen még sose volt, hogy már a legeslegelső napot azzal kezdjem, én ezt nehemahakaharom.
ősz kategória bejegyzései
Intermezzó – Zenea zélet, 2024
Csak a szokásos “első nap tanítóba menet hallgassuk meg, mit dob elénk shuffle-ben a zenegépecke, az első három nóta fogja meghatározni az idei évet”. Nos, ez még pénteken történt (az volt az első napom tanítóba menet), de ezúttal is jól megkaptam, no.
12/9 – Háromszög
Ha majd a dolgok valamelyest beállnak a tervezett kerékvágásba (kétlem), ebben a félévben a hétfő lesz a “rendezzük sorainkat” napom, amikor itthon szedhetem rendbe magamat, dolgaimat meg a lakást. Ezzel szemben ma Esztergomban leszek délelőtt, Budapesten délután, mert egyszerre mindkét város gyakorló óvodáinak is ugyanaz az egy nap lett alkalmas a megbeszéléseinkhez.
Mondanám, hogy meg vagyok lepve, de nem.
Meglepve azok lesznek, akik most találkoznak velem először, de, mint tudjuk, én nem árulok zsákbamacskát. Na, nyomás, egyik lábam itt, a másik ott, irány a Bermuda-háromszög.
12/8 – Lábaksz és csülköksz
Azért az már művészet, hogy egész héten futok körbe, rám penészedik a paicon vett kenyér, van olyan napom, amit két kávéval és egy müzliszelettel nyomok le, satöbbi, satöbbi – aztán mégiscsak sikerül összevakarnom vasárnapra egy kupac olyan fotót, amin frissen sült kenyér van, csirkevacsora, békéske nyárvégi tájképek, színes bármicskék meg lábaksz és csülköksz. Galéria!
Azt meg már csak mellesleg mondom el, hogy jövő vasárnapig ma van az utolsó alkalom, amikor addig alhatnék, amíg jólesik, de neeem, Csülök úrnak most kell az a reggeli.
12/6 – Első
Mármint az ezévi első tancsinap. Lesz még belőle hatezer.
Kéne nekem valami a túléléshez, terapeuta vagy transzcendentális meditáció vagy mittomén, mert olyan ideges vagyok, hogy a bőröm le tudnám vakarni magamról, de tényleg.
12/4 – Liofilizált
Megyek tanszéki értekezletet tartani, úgy is nézek ki.
Nem, valójában úgy nézek ki, mint aki az éjjel háromszor ébredt, közben pedig válogatott hülyeálmokban fetrengett, már amikor nem a macska sipákolt a füle mellett, hogy holakajám. Valami ismeretlen faluba utaztam, ahová harmincfokos emelkedőkön vitt az út, én meg azon imádkoztam a buszon, hogy ki ne repüljek a hátsó ajtón, és amikor odaértem, éppen valami falunapok voltak, ahol fel-alá csámborogtam, és egyszer csak felhívott a húgom, hogy hol kujtorgok, várnak Mamánál, aki ebbe a faluba költözött. (Mama 2007 óta halott, jelzem.) Úgy elszégyelltem magam, hogy próbáltam virágot szerezni, és mivel falunapok voltak, reméltem, sikerül is. Hát, sikerült, de hogyan… Az első egy cserép muskátli volt, amit véletlenül beleejtettem a patakba, a második egy rózsacsokor vázástul és valami ántik fényfüzérrel körbetekergetve. Azt letettem az asztalra a kávézóban, amíg kifizettem a pultnál a kávémat, és mire visszaértem, a séf vegán desszertet csinált a szirmokból, babléből köpült tejszínhabbal meg liofilizált málnákkal. A harmadikért a virágboltba mentem be, ahol végig kellett várnom egy teljes érettségi bankettre igyekvő tömeget, akik mindenféle papagájvirágokat és egyéb egzotikus izéket akartak vásárolni lármásan, és mire én sorra kerültem, nem maradt más, csak valami sápadt lila virágok, de az eladónő adott hozzá egy sápadt lila vázát is, amit féltem, hogy leejtek. És akkor megszólalt a fülem mellett Maci, hogy holakajám, úgyhogy lövésem sincs, eljutotam-e egyáltalán bárhová azokkal a sápadt lila virágokkal.
Remek napom van, na, és még el se kezdődött igazából.
11/4 – Mikroverzum
Nem is kell nekem nagyon elhagynom ezt a körletet ahhoz, hogy olyan vasárnapi galériát rittyentsek, mint az alábbi. Egyetlen kép sem készült a kert határain kívül.
Közben a való életben éppen arra készülök, hogy nemsokára átszelem északkelet-délnyugat irányban az egész várost, hogy felkanalazzam anyámat a FlixBus parkolójából. Drukkoljatok.
11/93 – Látszat
Ilyenkor szoktam mondani, hogy ne higgyetek a látszatnak, de elnézve ezt a fotót, inkább neki higgyetek, mint nekem, én ugyanis most panaszkodni fogok a szarfosmoslék éjszakámra, amit azzal kezdtem, hogy fél nyolckor bealudtam a tábori ágyon, azzal folytattam, hogy háromnegyed tizenkettőkor felébredtem arra, valaki tűzijátékol Fiesoléban* (WTF), aztán fél négyig fent kuvikoltam borzasztó karácsonyi romkomokat nézve (nem tudtam aludni, azért), és közben néhányszor majdnem megfulladtam a köhögéstől, a takonymanók ugyanis most már tényleg menekülőre vették, hurrá. Aztán persze hatkor megérkezett Tökösboci az ő egyszerű, de azonnali igényeivel, miszerint reggeli. Amióta egyke macska, nagyon verbális lett**, úgyhogy hiába mondogattam neki, anyunak még egy kicsikét aludnia kéne, addig nyafogott nekem, amíg megkapta azt a reggelit. És aztán visszaaludtam, egészen fél kilencig, remek.
Ma nem megyek sehová, úgyhogy csak azért van cipő rajtam, mert átexpediáltam a szennyest a fészerbe, és egész éjjel esett, a tiroli ciabatták pedig csak mérsékelten kompatibilisek a talaj állapotával. Most már viszont, mint látható, kisütött a nap.
* Már nem emlékszem, mondtam-e nektek, hogy a RK megnézte térképen, és mi tényleg Firenze szélén lakunk, a következő kert már Fiesoléban van. Amúgy amikor hazafelé jövök a kulipintyóba, a Via Lungo L’Affricón megyek végig, ami értelemszerűen az Affrico patak partján halad, és az egyik kanyarulatból elég jól szoktam látni a fejünk fölötti dombot.
Na az ott Fiesole.
** Amíg Poci irányította a bolondokházát, nem volt miért kommunikálnia, Poci ugyanis egyetlen pillantással képes volt cselekvésre késztetni minket. Most bezzeg Maci folyton csipog, nyafog, ajvékol, és más abszurd hangokkal örvendeztet meg minket. Tegnap például, amikor megékezett Pamela, ez a hálátlan dög ránézett, azt mondta, “BhuáÁ”, és felháborodottan bevonult a tábori ágy alá. Szép.
11/92 – Láng
Én még mindig nem vagyok csúcsformában, de végül is a jelen fényviszonyok között olyan mindegy, bármilyen formában lennék, akkor se látszana belőlem más, mint egy lángoló pacni.
11/91 – Calász
Mégpedig piszok nad, mint mindig. Képzeljétek el, hogy így nézek ki,
nem pedig így:
Az első kép a múlt hétről van, a második tegnap estéről, amikor a torkomban élő zöld létformák végre úgy gondolták, ők bizony kijönnek körülnézni.
Hát csak tessék. Vasárnap reggelig össze kell vakarnom magam, mert anutám jön látogatóba pár napra, úgyhogy csak húzzatok bele szépen, takonymanók, én vasárnap reggelig tényleg ráérek. Kajám van, teám meg kakaóm is van, és tegnap nem csak Matildát szereztem be, hanem tányérokat, poharakat, abroszt és dekorációs kellékeket, de még egy kupac fényfüzért is, hát nem igazán állíthat meg senki, hogy pizsiben vagy nyafogóruhában maszogjak itthon, meleg folyadékokon, és ábrándosan bütykölgessek a La Casina adventbe rántása végett.
Dzsí, ha a helyzet igazán elvadulna, még NeoCitránt is hoztam magammal.
11/90 – Matilda
Az alábbi képen annak a némiképp taknyos, de önelégült orcája látható, aki hazacűgölte Matildát.
Itt meg Matilda. (Az a helyre kis fröccsöntött bigyó az a dobozban.)
Rút, szibarita váz vagyok, sálálá.
11/89 – Albert Keksz
Ja, még mindig teán tengek.
Hadd mondok nektek egy végtelen nagy bölcsességet: a takonykór Firenzében pont olyan, mint Mucsaröcsögén. Sajna a gyógymódja se más: ki kell dögleni, oszt kalap.
11/88 – Keleti Boszorkány
Sajnálom, ha csalódást okozok, de ez csak a tea. 🙂 (Hoztunk magunkkal néhány izgalmas concoctiumot az Édeni Édességektől, mert kiveheted az embert Szentendréből, de jóval nehezebb kivenni Szentendrét az emberből. Hé, még egy olyan is van, hogy “Szentendrei Álom”. Meg olyan, hogy “Albert Keksz”.)
Ma speciel jól is jön nekem az a tea.
Mondhatni meglepetésszerűen betaknyosodtam, párhuzamosan azzal, hogy a RK elrepült a tengerentúlra. Marha nagy mázlimra megengedhetem magamnak, hogy ma nyafogóruhában üljek pokróc alatt, teám van, kajám van, csokim is van háromnegyed cipősdobozzal, oszt holnapra hátha elmúlik ez a rejtelmes takonykór, mint szokott.
Intermezzó – Újabb zsibvásár (bocsi)
Most mit tehetnék, ezek valamiért folyton szembejönnek. Különösen persze akkor, amikor egyáltalán nem is keresem őket, mert ha keresem, akkor elbújnak.
Két héttel ezelőtt vasárnap például egyáltalán nem kerestünk zsibvásárt, hanem ehelyett a Santa Croce terén lévő naagy erőszakellenes horgolóprojektet akartuk megnézni, amit a RK előző nap, szombaton le is fotózott.
Awwww, mondtam, menjünk oda, állítólag szombat-vasárnap kint lesznek a cuccok, te majd ácsorogsz, én pedig nyammogok.
Másnap oda is mentünk, de persze már nyoma sem volt, talán az éjjeli nagy zivatar miatt vagy tudomisén, ez itt a rejtelmek városa. Bánatunkban inkább berontottunk a Boboli-kertbe (meg egy kicsit a Pitti-palotába is), aztán legabalyogtunk a hegyről, és én, mint az Arno balpartjának ismerője (höhö), azt mondtam a RK-nak, másszunk el a Santo Spiritóhoz, az egy nagyon aranyos tér egy aranyos templommal, pislantsunk rá.
Azt nem is tudtam, hogy ez fogad majd a templomtéren:
Mint utólag kiderült, ez a rendes havi vásár a Santo Spirito téren, minden hónap második vasárnapján tartják. Mi ezúttal se vettünk semmit, de néznivaló az volt bőven itt is.
Most megígérhetném ugyan, hogy innentől semmiféle vásárról nem mutogatok képeket, de hát ne vicceljünk, most jön az advent, és az a gyanúm, Firenze a szokásosnál is jobban megbolondul. Hé, lesz majd itt bejegyzés még az adventi kirakatdekorokról és utcavilágításról is, mert már elkezdték felhajigálni a dekkolnivalókat, és nem aprózzák el, azt már most megmondhatom.
11/87 – Maraton
Ma van a Firenze Maraton, amiről már egy hete plakátokat látni mindenfelé, főként frekventáltabb utcákon és az összes buszmegállóban, amit használni szoktunk. Magyarán szólva, ez a város ma meg fog bénulni.
Természetesen ma van annak a napja is, amikor a RK el fog vonatozni Milánóba, hogy aztán ott röpcire szálljon New York felé, mert nomen est Kalapács. Ennélfogva a napját hat kilométer gyaloglással kezdi a vasútállomásig.
Én, mondanom se kell, inkább nem megyek sehová. Van itthon is mivel matatnom, kösziszépen. Galéria!
Intermezzó – L’eredità delle donne
Amikor az ember egy művészrezidencián lakik, néha óhatatlanul is házhoz jön a művészet, ma például egy interaktív performanszon voltunk a villák körül mászkálással meg koreografált táncokkal Vernon Lee tiszteteletére. Nekünk lenni luxy élet, és ebben a jelen 11 fokot nézve az volt az egyik legnagyobb luxy, hogy a performansz végeztével kábé tizenöt métert kellett megtennünk a jóó meleg kis kulipintyónkig meg a napozó szőrös disznóig.
11/85 – Papi
Kicsikét fáziskésésben vagyok magamhoz képest, de Pamela most ment el, és én is mindjárt indulok boltba,
de előbb be kell kergetnem a verandáról a boldogan fetrengő állatot.
Igen, ilyen a toszkán napfény. Az önfotóm ugyan nagyrészt árnyékban van, de így is olyan színei lettek teljesen magától, hogy csak pislogok. Mindehhez viszont 13 fok van, és éjjelre fagyot jövendöltek.
Na, tessék bemenni, Massimiliano, az a macskapapi nem mászik be magától a házba.
11/84 – Ponte
Olyan durván süt a nap, hogy a szokásos fotóim teljesen, de teljesen használhatatlanok lettek. Úgyhogy nesztek, ennyit tudok nyújtani mára magamból.
Mostanság úgyis Firenze képezi a blogom fő vonzerejét, és ez így is van rendjén. Azt a hidat, hogy mi lesz majd akkor, amikor hazamegyek, csak akkor gyújtjuk fel, amikor kicumózok Bürgüncfalván Tökösbocival egyetemben.
Ha őt kérdeznénk, valószínűleg azt mondaná, hogy menjen haza a használhatatlan pöcsöm, nekem tök jó itt.
Megértem, cicu, de még mennyire, hogy megértem.
