Mivel elbambultam kissé önfotó-ügyben, Pamela még azelőtt betolatott kis talicskájával a szokásos falam elé, mielőtt annyit mondtam volna, bikmakk. Nédda.
Maci egyébként ezt nézi:
A világ továbbra is “fene a jódolgunkat” állapotban van, mert én meg ezt nézem:
Ma nem megyünk sehová (oppardon, a RK elment macskaalomért, de ennyi), mert ebédvendégeink lesznek. Logikus módon mi már tegnap este óta sütünk-főzünk.
Oké, ha ez nem lenne logikus, akkor is.
Elképesztő, mennyire süt a nap. Elképesztő. Mára ugyan csak 17 fokot jövendöltek, de már majdnem húsz fok van, és még nincs délelőtt tizenegy se.
A hajam megmosva, felrobbantva, a november közepi időjárásnak (höhö) megfelelő könnyű kardigán bevetésen, táskámban ott az ernyő meg a térkép. Megyek, megtámadom a Sant’ Ambrogio környékét, mert ott még úgyse voltam.
Kezdjük onnan, hogy azért a sorszám, mert még visszamegyek, ez ugyanis nem volt tervbe véve, pontosabban de, csak éppen nem tegnapra. Tegnap én mindenféle cél és terv nélkül indultam bele Firenzébe, mert megtehetem, és az ilyesmik hozták eddigelé a legjobb eredményeket.* Tulajdonképpen három megállóval előtte szálltam le a 11-es buszról, és eleve azzal, hogy “oké, itt jó lesz, nem akarok elmenni a Santa Maria Novelláig”. Aztán mentem összevissza (én még mindig nem tudom, merrefelé tartok Firenzében, amikor elindulok, de ez nem különösebben zavar), és ez addig folyt, hogy egyszer csak itt álltam, ni.
Oké, mondtam, tekintsük úgy, hogy ez egy ún. predesztináció, nézzük meg, mivan.
Na mármost vagy ők nem voltak teljesen pontosak abban, milyen feltételekkel lehet bemenni, vagy én vagyok kótyább a szokásosnál, de volt egy olyan opció, hogy bemehetsz imádkozni csak úgy, nuku templomlátogatás. Perfetto, mondtam én, úgyis lenne ezügyben teendő, anyám éppen egy durva fogászati hacacáré közepén van, én Firenzében, szóval akkor megtárgyalom ezt az Úrral, kérem, köszönöm, ámen, majd később visszajövök nézelődni is.
Ahogy azt Móricka elképzeli. A kerberosz néni az ajtóban úgy hajtott el, mint a sicc, belépés csak jeggyel, ott a pénztár, hét euró ötven. Erre persze lehetett volna azt reagálni, hogy akkor dugjátok fel a seggetekbe a komplett Santa Maria Novellát, én viszont ehelyett jámboran megfordultam, és odakutyagoltam a jegypénztárhoz, miközben szózatot intéztem az Úrhoz, hogy nem adod magad olcsón, hejj, amikor be akarok menni a házadba beszélni veled.
Gyerekek, a legjobban elköltött hét euró ötven volt, amióta Firenzében vagyok, bár erős a mezőny, tegnapelőtt vettem egy félkilós Grana Padanót (DOP) hat harmincért az Esselunga akciós konténeréből.** A kerberosz néni előrántott egy lefóliázott kartondarabot, amin elmutogatta, hogy templom, kiskerengő, nagykerengő, refektórium, múzeum, én meg már rögtön tudtam, hogy mivel töltöm életemből a következő két és fél órát, esetleg hármat, de ki számolja.*** És lőn.
Az Úrral viszonylag gyorsan lerendeztem a dolgokat, kértem egy kis támogatást a családomnak, különös tekintettel az épp folyamatban lévő fogászati hacacárékra, valamint megköszöntem neki Firenzét – azt is, hogy létezik, azt is, hogy most éppen én is benne vagyok, valamint azt, hogy nem hótt meg háromévesen torokgyíkban az a számtalan festő, szobrász, sajtkészítő, balett-táncos és kőfaragó, akik miatt érdemes ide jönni. Aztán nekigyürkőztem a lődörgésnek.
Ez itt továbbra sem lesz turistablog, mert nincs okunk rá, amióta a seggünk alatt az internet, fél óra alatt annyi információt összegyűjthettek a Santa Maria Novelláról, amennyinek a feldolgozására további hetekre lenne szükség, a képek is jobbak, mint amiket én lövök, de azért persze kaptok fotókat is. Mindenekelőtt viszont szeretném leszögezni, hogy Firenze és az ide látogatók egyaránt el vannak kényeztetve, de piszkosul. Amíg én ott bent lődörögtem, jóformán alig voltak mások rajtam kívül, mert annyi más híres látnivaló is van a városban, a Santa Maria Novellát főként szelfizéshez használják a turitnyák, ma is billegett ott egy csomó bige a napsütésben, miközben a faszijaik a megfelelő szögből csattogtaták az okostelefonokat, úgy, úgy, emeld még feljebb az állad egy kicsit, tökéletes. Pedig bent a templom annyira tele van az elképzelhető legtöbb mindennel, hogy azt hiszem, ez a fotó mutatja meg leginkább, mennyire.
Másutt egy egészen épen maradt tizenhatodik századi freskót bársonykötelekkel kerítenének el, itt meg eléje baszarintják a tűzoltó-készüléket, mert ugyanazon az udvaron van még további ötven darab freskó, és azok nagyobbak és jobb állapotban vannak.
Az udvaron.
A templomban önmagában is el lehetne tölteni három-négy órát csak azzal, hogy az ember végigböngészi az összes akármit, amit a tizenharmadik század óta belehurcoltak és -építettek. Itt-ott szinte látod magad előtt a mestert, amint a fejét vakarja, na ugyan hol találunk egy üres likat, ahová besuvaszthatnánk egy Sforza sírját vagy egy Ghirlandaio-freskót.
És akkor még ott van a múzeum, ahol nincs sok holmi ugyan, de akkor is, frissen restaurált Uccello-freskók meg ereklyetartó faszobrok meg hímzett miseruhák és aprólékosan szőtt oltárterítők vannak csak úgy mellékesen odasuvasztva, mert a templomban már nem fértek el.
Ja, és a Spanyol Kápolna. Oda is vissza kell menni.
Aztán végül persze kijöttem, mert tényleg csak kis dózisokban lehet fogyasztani ezt a rengeteg mindenfélét, és mentem még pár kört a városban, majd (tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő módon) kilyukadtam egy turkálóban, ahol ma minden négy euróba került, de erről majd később mesélek. Mindenesetre a napom pont ott ért véget, ahol elkezdődött, busszal meg a Santa Maria Novellával. Jaja, ez ugyanaz a templom, csak a túlfeléről nézve.
Szeretem a keretes történeteket, na.
* Eddig már kétszer faragtam rá arra, hogy célzatosan elmegyek valahová, ahol aztán kiderül, hogy az adott izé aktuálisan nem agnoszkálható, egyszer a fiesoléi piac volt ez, egyszer meg a Santa Croce előtti nagy horgolttakaró-kiállítás, az utóbbi helyett viszont teljesen véletlenszerűen sikerült belefutni a Santo Spirito előtti bolhapiacba, amit havonta egyszer tartanak. (Igen, a két templom és a két tér két gyökeresen eltérő helyen van, az Arno két különböző partján. Mit gondoltatok, mitől van nekem folyton bokáig lejárt lábaksz?) Uhh, ezekről is írnom kell majd, figyelmeztessetek, ha elfelejteném.
** Azok veszélyesek. A konténerek is, a sajtok is.
*** Vakációban csak szökőnapokon hordok karórát, mert minek, most pedig annyira vakációm van, amennyire ez csak elképzelhető, élek a világba bele, a telefonom meg egy krumpli a táskám alján, és pont ott van a legjobb helyen, csuhaj.
Most éppen nem esik, úgyhogy megint világgá megyek, sálálá. Azt ugyan nem tudom, merre, de van nálam térkép, és én itt eddig még nem vesztem el. Eltévedni, az más tészta, azt a buszról leszállás után fél perccel is tudok, de elveszni, arra még nem volt példa.
Mindehhez nyilván a hülyeturista öltözékemet és a hozzá passzoló firenzei hülyeturista arckifejezést hordom. Kék harisnyával.
A nyavalyás ködre és szitálásra adott válaszaim nem túl bonyolultak, csokit eszem és teát iszom, valamint belecsavartam magam a rókás pokróckámba. Ja, meg beblogolom a múltkor beharangozott virágocskás merényletet.
Ha valaki belép a verandánkra, jelenleg ezzel találja szembe magát.
Az ott lent balra Macinak a cicafüve. Már érkezésünk után néhány nappal felfedeztük a legközelebbi állateledel-boltot, ami alig másfél kilométerre van innen, és onnan hoztam ma széles hátamon szárazpapit, nedves papit meg újabb tálka cicafüvet. Mindenesetre a kezdetekben ott azon az asztalkán nem volt semmi, amíg az első kertkirándulás közben össze nem gyűjtöttem dekorációs céllal egy csomó ágat.
Azt talán mondanom sem kell, hogy nem csak a száraz ágakat virágoztam fel Zajos Tücsök segédletével, de az asztalkán lévő kerek terítőt is én ütöttem össze. Mégpedig, hiszitek vagy sem, három sort és a lezáró cakkokat leszámítva, amiket már itt adtam hozzá, az egészet útközben horgoltam meg, amíg Emese elhozott minket Szentendréről Firenzébe.
Bizonyítékom is van rá, hejj.
Ez itt én vagyok Emese hátsó ülésén, balra lent Tökösboci hordozójával. Középen meg a Terítő, ami ekkor még csak kábé annyi volt, hogy Ter.
A felvirágozott ágakat biztosan itt hagyom, a terítőről még nem döntöttem, de feltehetőleg azt is. (Igen, így hagyok én magam után nyomokat a világban.)
A világban vannak olyan állandóságok, amelyek megakadályozzák, hogy a valóság szövete szétszakadjon, és mindannyian kiessünk valahol a realitás likain, vagy valahogy ilyenformán. Mindehhez az állandóság-kupachoz a magam részéről azzal tudok hozzájárulni, hogy bármilyen faszányos helyre vessen a sorsom, mindenképpen eljön egy olyan novemberi nap, amikor bánatos csepergés van, és 96%-os páratartalom, én pedig nem és nem és nem akarok kimászni a házból, de muszáj, mert elfogyott a tej.
Meteorológusok: 13 fok, szemerkélő eső.
Mink: mennyünk ki a kertekbe, ott most biztos nincs tömeg!
Hát, nem volt.
Ez egy olyan hét volt, amikor hun az oldalamon döglöttem, és közben új horgolásmintát tanultam, meg a régi horgolásokat buzgeráltam, hol pedig húszfokos emelkedőkön döngettem fel-alá Fiesoléban. Közben pedig hol derű volt, hol ború, hol meg egyenest zápor és szivárvány. Az első képtől vagyok a legboldogabb, ugyanis azt már tudtam elméletben, hogyan szüretelik az olajbogyót, de most láttam is élőben, váu. Galéria!
Márton-nap van, amikor a babona szerint zabálni kell, ámde nem szabad mosni. Mondhatni, egy-nullra állunk, mert ugyan a vendégeink torokgondok miatt lemondták a villásreggelit, de ez nem gátolt meg minket abban a Repülő Kutatóval, hogy édes kettesben megtartsuk, legfeljebb kevesebb felhajtással.
A kajákról bármikor szívesen adok felvilágosítást, ha érdekel.
Mosni viszont muszáj, és itt a művésztelepen valamilyen okból hétvégeken javallott, a RK legalábbis ezt vette ki abból, amit beköltözésekor magyaráztak, ilyenkor ugyanis olcsóbb a víz meg az áram vagy mittomén. Az is lehet, hogy félreértette az egészet, és én most emiatt mosom el a jólétet, gazdagságot és az összes többi hóbelevancot a jövő évre, de mosni necesse est, két gépnyi szennyest hurcoltam be a fészerbe, ahol a mosógép lakik.
Egyúttal ez az oka annak is, hogy nem kaptok rólam fotót, mert a napelemes szárítógépem pont ott szoktam felverni, ahol a szelfijeimet lövöm magamról.
Amúgy persze fel vagyok öltözve, és természetesen új merényleteken dolgozom,
amíg a RK egy hasonszőrű akárkivel randizik, aki Rómából ugrott át megbeszélni vele valamit.
Délután amúgy lehet, hogy elmegyek járni egyet csak úgy, de még nem járt le a második töltet a fészerben, úgyhogy addig is elvagyok itt, mint a befőtt. Libabefőtt, hogy a Márton-napnak is megadjuk a magáét.
A mai napban megint az a leitmotiv, hogy jön Pamela takarítani, én meg közben arra vigyázok, ne fusson világgá Massimiliano, a Töketlen. Alapvetően amúgy nincs neki futhatnékja, de ma például egy mókus vágtatott végig az udvarunkon, és a szőlősben is mindenféle perfid madarak ordítoznak egymással a giliszta felháborítóan magas áráról, szóval jobb félni, mint megijedni, egy macska optimizmusa mindig nagyobb még a seggénél is, pedig ő abban sem áll rosszul.
A cirmos legalább ma még nem járt erre, a múltkori negligálás csak egyszeri alkalom lehetett, mert tegnap ismét üvöltöttek egymásra a veranda ablakán keresztül, és Maci tényleg rettenetes módon képes ordítani. Erre eddig nem volt példa, persze az is igaz, hogy eddig nem dugták oda az ablakához az orrukat mindenféle gyanús cirmos macskák.
Hát ezek mennek itt meg a bárányfelhők,
bár azok most inkább juhok, nagyon esőre áll az ég pofája.
A tegnap esti vacsorával kapcsolatban viszont szeretnék mindenkit megnyugtatni, aki úgy gondolja, fene az én jódolgomat, hogy az antipasti elég kellemes volt, de utána a világ legszárazabb, faszénen briketté varázsolt csirkemellét ettem meg egy marék ződ levéllel, és ezek után még haza is kellett másznunk az esőben a toszkán dombokon keresztül.
Holnapra viszont vendégeket várunk villásreggelire, szóval lesz itt még érdekesség dosztig.
Gondolom, a virágocskás hűtőmágnesek elfedték kissé a tényt, hogy ma még asse blogoltam be, mi van rajtam. Nos, a délelőttöt nyafogóruhában lébecoltam át, mert estére kell kivágnom a magas cét, már amennyire ez jelenleg éppen telik tőlem. Nédda.
Mindehhez még valószínűleg előkotrok egy sálat is az időjárásra való tekintettel, de én kérem vacsorára vagyok hivatalos. San Domenicóba, ami ugyebár a hegyen túl van. Gyalogláb. Setétben. A RK konferenciahaverjaival, akik úgyszintén repülő kutatók, fejenként legalább öt kötettel per kopf, a szélrózsa minden irányából összevissza.
Aztán meg itt vagyok én, aki amúgy kinevezett főiskolai tanár vagyok és szakfelelős egy ún. vezető magyar egyetemen, PhD fokozatom van irodalomtudományból, ahhoz kapcsolódóan a három vagy négy legjelentősebb szakértő között vagyok egy közepesen obskúrus témában, saját polgári nevem alatt három kötettel rendelkezem, valamint több alkalommal is publikáltam verseket és szellemes esszéket olyan kicsinke folyóiratokban, mint például az Élet És Irodalom meg a Korunk. A délelőttöt viszont csüdig horgolófonalakban gázolva töltöttem egy firenzei erdőszéli kulipintyóban, koreai krimisorozatokat vizonálva, miközben menstruációs görcsök csikarták a jonhomat.
Még beküldök a kontyom alá egy löket grappát a miheztartás végett, aztán nekigyürkőzöm a terepsétának, aminek a végén a témáiktól felajzott történészek és Chianina marhából nyesett T-bone sztékek várnak, remélhetőleg további grappákkal. A telefonomon ugyan van lámpa (hé, a Nokia a legkeservesebb nordikus telekre is készült, egy ehhez hasonló telefon fényénél fél tucatnyi erasmusos vendégtanarat levittem egyszer egy tóparti szaunától Turku-külsőig), de azért viszek magammal egy ledes rénszarvast is a világítás végett. Merthogy nyilván azt is hoztam magammal ide, a reneszánsz bölcsőjébe és a tizenakárhány fokos kaptatók közé.
Ez a világ irgalmatlanul hülye hely, na.
Szerintem zárjuk ezt rövidre, mielőtt kollektíve epeömlést kapunk. A RK-nak január végéig ebben a Villa Salviati nevű palotában van az irodája,
amit ezen az útvonalon szokott megközelíteni,
az iroda a legfelső emeleten található, és ez a kilátása neki.
A legfelső emelet viszont kívülről körbejárható, úgyhogy ha a tudomány közben arra szottyanik rá kedve, átmegy a túloldalra, és megnézi fentről ezt:
Ja, a háttérben pontosan az van, amit sejtetek.
Dio mio. És ezek után még átmentünk a még-ennél-is-faszányosabb Villa Badiába
egy kávéért, amit a teraszon ittunk meg egy mittomén hány száz éves kőasztalról.
Nem volt túl jó kávé, a kroászán meg kifejezetten rágós volt, és ez engem valamiért megvigasztalt egy kissé, amíg kivonultunk a kerengőn keresztül.
Most éppen nagyon érdekeseket gondolok a privilegizáltak helyzetéről a világban bele, meg hogy mindig van feljebb meg lejjebb. Ne értsetek félre, nem irigylem én ezt itt a képeken, inkább nyomaszt kissé.
Viszont állítólag a menza se jó. 😀
Minél naposabb a reggel, annál nehezebb önfotózni, hívjuk ezt talán a firenzei paradoxonnak. A maiba még bele is kellett vakuznom, mert anélkül csak a napsugarak játéka látszott belőlem, és így is ez lett a legjobb, amit sikerült összehoznom.
Ránézésre elég fickósnak és harcrakésznek látszom, de ez a legkevésbé sem igaz, a belső részeimet pl. nem akarnám megtekinteni, ott most borzasztó dolgok zajlanak. Ma viszont muszáj kidöngetnem a házból, egyrészt mert betétre van szükségem (pfuj), másrészt pedig a RK rettenetesen belelkesedett attól, hogy én viszonylag kevés nyígással és zokszóval hajlandó voltam felkúszni Fiesole tetejére, úgyhogy a nyuszikás vicc szellemében ma is oda megyünk, de ezúttal az egyetem épületeit akarja megmutogatni nekem a franciaparkkal meg egyéb izékkel, ha már úgyis ilyen szép időnk van. Én ugyan ezt most csak mérsékelt lelkesedéssel bírom abszolválni, de pofám lapos, a kihasználható lehetőségeket akkor kell fülön ragadni, amikor ott vannak, meg különben is, professzorfeleségnek lenni bizonyos kötelezettségekkel jár. (Itt most minden kedves olvasót felhatalmazom, hogy kiröhögjön.)
A fényzőgépemet nyilván viszem, úgyhogy valószínűleg újabb csodálnivalókkal foglak megörvendeztetni titeket, hát nem vagyok én marha jó fej, ugye hogy igen.
Tegnap végül nagy sikerrel renováltam a pipirost, aztán olyan szépen sütött a nap, hogy elmentem kószálni meg boltba.
Képet abból a megfontolásból csináltam, hogy egyszer kelljen, s jó, ha van. Mintha csak sejtettem volna, hogy mára (két és fél hónapnyi reményteli szünet után) megint átgázol rajtam a nagy anyatermészet, én meg stabil oldalfekvésben, teán és fájdalomcsillapítón fogom majd tölteni a napom nagy részét. Ja, meg csokin. Egy komplett cipősdoboznyi csokit hoztunk magunkkal, és még alig ettünk belőle, vehehe.
Azért, ha beüt az ibubéta, valószínűleg belefér majd némi lakásban matatás is. Vacsorát mindenképpen csinálok ennek a munkás embernek, másként mi hasznom vagyon ebben a világban, ugye.
(Durván képnehéz és sokatdumálós bejegyzés következik, készítsetek be egy kávét vagy teát vagy effélét.)
Azok a félig-meddig megbízható információk, amelyeket összegyűjtögettem ideutazás előtt, helyi bolhapiacokról is meséltek, és nézzetek nyugodtan sekélyes kis izékének, de én azokat roppantmód szeretem, akár veszek ott valamit, akár nem. Az egyik honlap szerint minden hónap első vasárnapján szokott lenni ilyen Fiesole főterén is, az meg amúgy is tervben volt, hogy elmegyünk Fiesolébe, úgyhogy mikor tegnap az igen durva éjjeli zuháré után feltisztult az ég, úgy gondoltuk, megreszkírozzuk azt a fiesoléi kirándulást.
Hogy előre lelőjem a poént, bolhapiac nem volt egy szál se, de ez a legkevésbé sem zavart, mert ez nem az a program volt, amikor elautózol Makkoshotykára vásározni, aztán a vásárt elmosta az éjjeli zivatar. Fiesoléba pusztán csak Fiesoléért is el akartunk menni. Ez a maga módján elég vicces dolog, a RK például hetente négyszer-ötször is odamegy, ugyanis konkrétan Fiesoléban van most az irodája, ami egy igen dekoratívan nyírott parkra néz, de mi ezúttal nem oda mentünk, oda majd máskor. Most a települést céloztuk meg, és ez számokban azt jelentette, hogy kilenc kilométer gyaloglás 280 méteres szintkülönbséggel.
Mert azt ugye nem gondoltátok, hogy autóval megyünk, hehh. Az erdőszél, ahol lakunk, csak néhány pökésnyire van Fiesolétól, pedig közben még van egy San Domenico nevű település is, de mindezek többé-kevésbé össze lettek nőve, és nehéz megállapítani, hol ér véget az egyik, aztán hol kezdődik a másik. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, ahogyan a Dunakanyarban nőttek egymásra a települések, például Szentendre, Leányfalu és Tahitótfalu, amelyek esetében ugyan vannak településtáblák, de ezek csak igen hozzávetőleges információt adnak. Na ugyanez van itt pepitában, csak olajfaligetekkel és 280 méteres szintkülönbséggel, ami nem hangzik soknak, de speciel egy 18 fokos emelkedőt is abszolváltunk tegnap, és nem ez a legdurvább a környéken, van 22 fokos is.
Mindenesetre azzal kezdődött a parti, hogy áttotyogtunk az erdőszélen San Domenicóig.
Az utolsó képen ott lent a toronnyal San Domenico, ott fent a dombon meg Fiesole, szóval ennyire össze vannak nőve. Ha belenagyítotok a képbe, a jobboldali tuja fölött van egy torony, az a Fiesole főterén lévő templomé, ez itt ni.
Na oda mentünk fel. Ez így fotóról nem tűnik nagy bummnak, de azért igazi hősnek éreztem magam, mire a mászás végén kibukkantunk a főtérnél. Eleve nem azon az úton mentünk, ahol a busz meg a kocsik szoktak, hanem a meredeken, ami szerpentinek helyett mindközönséges tizenakárhány szintes emelkedőkkel operál, cserébe ott szuszog az ember körül a történelem,
amit éppen rendkívül elegánsan zabál az idő vasfoga. Az utolsó képen speciel a Villa Medici egyik eldugottabb-forma kapuoszlopa van, ami fölött kinőtt egy citromfa, mert ez a minimum. Közben pedig időnként szédítő panoráma nyílik Firenzére, az ember azt se tudja, hová nézzen.
A nagyobbik fotón jobbra a dóm, balra meg a Fiorentina-stadion segít a tájolásban, és mi valahol a kép balszélén túl lakunk egy kicsivel. Onnan jöttünk fel idáig, yeah.
Fiesole afféle elbűvölő keveréke a villáknak és szűkecske kulipintyóknak, ott sorjáznak egymás mellett, és az ember folyton felmászik valahová vagy le onnan.
Úgyhogy a sok mászkálás után mi bizony beültünk inni egyet a Casa del Popolóba.
Ha afféle “strong munkásmozgalom vibe” érzésetek van, az nem véletlen, ez afféle szakszervezeti faluház, könyvtár meg kocsma meg előadóterem, a kilátás pedig egészen szédítő, be sem lehet fogni mindet, pedig próbálkoztam, de nem lett valami nagy dobás, nédda.
A Fiesoléba járó turisták általában azon rínak, milyen piszok drága a falu, na hát ehhez képest mi azért a tálcányi cuccért (két pohár Amaro Montenegro nevű fűszernövényes körömlakk, amit a RK mindenáron ki akart próbálni egyszer, egy cappuccino és egy kis sör) kevesebb mint 10 eurót fizettünk. A RK amúgy azért tudott erről a helyről, mert október elején abban a két hétben, amikor még nem állt rendelkezésre a La Casina, és én otthon ettem a kefét, ő itt lakott tíz háznyi távolságban.
És ezek után visszamásztunk az erdőszélre. Ezúttal a szerpentines főúton mentünk le, és ott is volt néznivaló, hajaj.
Hát ez volt a tegnapi nap, és igencsak kegyesek voltak hozzánk az időjárás szellemei, mert mindvégig jó idő volt, bár néha majdnem lefújt a szél valamelyik lépcsőn…
Lugasban szárított ruhák, gránátalmafák az utcában és gombák a kertben, színes üvegből készült installáció az alkotóház mögött, Vespa a belvárosban, az asztalkánkon pedig horgolás meg cantuccini. Nem rossz ez, na.
Na persze ezen a hajnalon is zuháré volt, és Massimiliano, il Principe di Palmerino, ditto Idiota 3:50-kor kezdett el fel-alá mászkálni a hajamon. Óbégatva. Azóta kapott enni, az eső pedig elállt, szóval most megint nyugivan. Remélem, ez kitart egy ideig, ma délelőtt ugyanis át akartunk kúszni Fiesoléba, mert állítólag minden hónap első vasárnapján bolhapiac van a Piazza Minón, és én lenni kíváncsi.
Ha összejön, nyilván beszámolót is kaptok.
Ma bevásárlás után éppen olyan kellemes kis mászkálóidő volt, de nem lehetett tudni, meddig tart ki, úgyhogy legalább körbemászkáltuk a birtokot, ami egy kétholdas-forma pagony és olajfaliget és szőlős és egy villa, ami alkotóház. Az olajfa-ligetet majd máskor mutogatom, most az épített kutyfüttyökre fogunk koncentrálni.
Az utolsó képen a villa hátulrul látható, a kép közepén pedig az a kicsi lapos háztető a a tévéantennával a mi kulipintyónké. Anutám kérdezte múltkor, hogy vannak-e szomszédok, amire én azt feleltem kissé hülyén, hogy nehéz elmagyarázni, és most már láthatjátok, miért. A La Casina ugyan különálló ház, de csak harminc méterre van a villától, mindehhez pedig teljesen szeparált, és nekünk továbbra is piszkosul jó dolgunk van, amit meg sem érdemlünk.
Az írekkel csak a baj van, mondta viccből a RK, amikor értesültünk Ciaránról, én viszont kiegészíteném arra, hogy főként az ír férfiakkal van baj, tegnap Kenneth Branagh például meglehetőst felcseszte az agyam. Sőt, hozzáteszem, bárha csak az ír férfiakkal lenne gond, de azokkal is baj van, akik repülnek meg kutatnak*, meg persze a szőrösökkel is, akiknek már töke sincs**. Na de nézzük előbb Ciaránt.
Amióta itt vagyok, lényegében nem múlt el nap eső nélkül, és már kezdek egészen jól belejönni abba, hogy reggeltől estig tizenötször változik meg az időjárás, úgyhogy a tegnapelőtt esti vihart egyszerűen úgy tekintettem, hogy ilyen a toszkán november, most mit csináljak vele, ez van. Mint kiderült, ez marhára nem igaz, ezt a mostani felvonást speciel Ciaránnak hívják, és nekem a hírekből kellett megtudnom, hogy még neve is van. Meg halálos áldozatai Toszkánában, jaj. Úgyhogy a tegnapi napon én is meg a RK is felhívtuk külön-külön a saját anyáinkat, hogy megnyugtassuk őket, itt nálunk minden a legokébban oké, a kulipintyó áll, mint katiban a gyerek, a környező fákról csak olyasmi törött le, ami már el van korhadva, az is csak kicsike darabokban, meg egyébként is dombon lakunk, és otthon évi három ilyen viharon szoktunk átesni. Vagy ő rajtunk. Az én anyámról tudnivaló, hogy sokat aggódik miattunk, szóval abban nem volt semmi extra, hogy felhívtam, de anyósomnak csak most nőtt ki ez a tulajdonsága, amióta mindhárman itt pocolunk Firenzében a szőrössel, és én ezt roppant érdekesnek találom, mert miközben a kisfia a világot járja, maximum annyit szokott kérdezni tőlem, mit tudok arról, eszik-e rendesen a gyerek. Ehhez képest most afféle igazi jiddise máme módjára folyton kérdezget minket arról, nem hideg-e az idő, eszünk-e egyáltalán húst***, működik-e a fűtés, meg nem mosott-e ki minket valami az ürgelyukunkból. Én a magam naivitásában úgy gondoltam, hogy kevesebbet kell aggódni miattunk, amikor hárman vagyunk kupacban, de a jelek szerint nem, az aggódás mértéke egyenesen arányos a távollévő családtagok számával.
Annyira egyébként tényleg nem volt rémes a dolog, tegnap délelőtt-délben például gyönyörűen sütött a nap, mint a mellékelt ábra mutatja.
Percre pontosan fél órával a kép elkészülte után már jég esett, és a szél megpróbálta leszedni a La Casina tetejét.
Hát így vagyunk mink itt ebben a vircsaftban, és én ugyan még jelenleg pizsiben iszom a harmadik kávémat, de előbb-utóbb felöltözünk, és elmegyünk bevásárolni, mert fogyóban van a tej, tojás és hagyma, mi viszont továbbra is szeretünk főzni.
* Ma hajnalban 4:12-kor ébredtem arra, hogy ez a marha ordít mellettem egyet álmában. Mint kiderült, azt álmodta, hogy egy vonaton voltunk, ami egy folyóban haladt, a vagonunk lekapcsolódott a mozdonyról, és ott maradt a sodrásban, törölközőkkel kellett eltorlaszolni az ajtóréseket, mert a küszöb felett be akart törni a víz, és végül ránk esett a vagon hátsó fala, ami egyébként egy gardróbszekrény volt, vagy mi. Ezek után szinte azonnal visszaaludt. Én nem. Én ilyenkor már nem tudok, dögvész és lépfene. Természetesen ebben a pillanatban
** a szőrös is megérkezett, és rögtön azt akarta tudni, hol a kaja. Ennélfogva most mind a ketten elégedetten és telezabáltan húzzák a lóbőrt, én meg itt ülök a kanapén, kialvatlan vagyok, és nyűgös.
*** Ezt már tényleg nem értem, a sógornőm afféle on-off vegetariánus, néha éveken át sem eszik húst, és még életben van, szóval anyósom igazán megszokhatta volna az ilyesmit. Mi amúgy eszünk húst, csak most itt éppen nem túl sokat, nem tudom, miért. Hiányozni nem hiányzik.
Nyilván minden öröm meghozza az ő kaján és keserű gyimilcsit, nekem például a tegnapi kószálás közben kinőtt a talpamra egy igen kellemetlen hólyag. Ebben nincs semmi extra, az alattam lévő röhejesen érzékeny bébilábaksz előbb-utóbb fel szoktak lázadni. Én ugyan finom és kulturált módon azt szoktam mondani ezeknek a lábaksznak, hogy kussolszgeci, de azért általában ők nyernek.
Oh well. Ma amúgy is itthoncsücsü napot terveztem, mert a “kisadagos Firenze” koncepció a jelek szerint úgy működik legjobban, ha napjaim felét a La Casinában töltöm, másik felét odakint az urbánus vadonban, meg különben is ma délelőtt jön Pamela, és nekem ehhez itthon kell lennem, hogy Massimiliano, a Kajla felügyelet alatt legyen.
Ja igen, Pamela. Amikor beköltöztünk, még nem tudtam róla, de a RK sem, hogy a La Casinához jár takarítónő is, aki heti egyszer meggondozza a szanitereket és felületeket a konyhában-fürdőben, elviszi a szemetet, azonfelül felporszívóz és felmos. Emellett lecseréli a törülközőket, és lecserélné az ágyneműt is, ha nem hoztam volna magammal magánkészletet. Nos, ő Pamela. Nem tudom, mivel szolgáltunk rá erre az egészre, de nem baj, úgyis meglesz ennek a böjtje, amikor visszatérek majd koszos palotánkba, ahol egész télen boldogan tobzódhat az entrópia. Mindenesetre most ettől kifejezetten úgy érzem magam, mintha a száz évvel ezelőtti brit birodalom része lennék. Hé, de tényleg, mi a francot érezhetnék mást, egy angol írónő villája melletti kulipintyóban lopom a napot a firenzei dombokon. Személyzettel. És van egy hobbiszatyrom. Hogy az egész még kínosabb-viccesebb legyen, Kátya barátnőm hongkongi történeteiben gyakran előfordultak epizódszereplőként a filipina bejárónők, akikkel ugyanazon a folyosón lakozott egy kaptárban, erre meg én eljövök Firenzébe, és lesz hirtelen egy filipina bejárónőm. Tényleg az. Olasz filipina.
Majd ha teljesen belehülyülök a jóba, úgy fogadom Pamelát, hogy az egyik kezemben festőecset lesz, a másikban egy pohár gintonik, nyakamban harminckét nyaklánc, arcomon pedig révült artisztikum. Elképzeltétek?
Nem mintha a valóság kevésbé röhejesen festene.
Ezt a RK lőtte rólunk tegnapelőtt, és nem akartam, hogy kárbavesszen, túl jó fotó ahhoz.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 