Mégpedig piszok nad, mint mindig. Képzeljétek el, hogy így nézek ki,
nem pedig így:
Az első kép a múlt hétről van, a második tegnap estéről, amikor a torkomban élő zöld létformák végre úgy gondolták, ők bizony kijönnek körülnézni.
Hát csak tessék. Vasárnap reggelig össze kell vakarnom magam, mert anutám jön látogatóba pár napra, úgyhogy csak húzzatok bele szépen, takonymanók, én vasárnap reggelig tényleg ráérek. Kajám van, teám meg kakaóm is van, és tegnap nem csak Matildát szereztem be, hanem tányérokat, poharakat, abroszt és dekorációs kellékeket, de még egy kupac fényfüzért is, hát nem igazán állíthat meg senki, hogy pizsiben vagy nyafogóruhában maszogjak itthon, meleg folyadékokon, és ábrándosan bütykölgessek a La Casina adventbe rántása végett.
Dzsí, ha a helyzet igazán elvadulna, még NeoCitránt is hoztam magammal.
Hadd mondok nektek egy végtelen nagy bölcsességet: a takonykór Firenzében pont olyan, mint Mucsaröcsögén. Sajna a gyógymódja se más: ki kell dögleni, oszt kalap.
Sajnálom, ha csalódást okozok, de ez csak a tea. 🙂 (Hoztunk magunkkal néhány izgalmas concoctiumot az Édeni Édességektől, mert kiveheted az embert Szentendréből, de jóval nehezebb kivenni Szentendrét az emberből. Hé, még egy olyan is van, hogy “Szentendrei Álom”. Meg olyan, hogy “Albert Keksz”.)
Ma speciel jól is jön nekem az a tea.
Mondhatni meglepetésszerűen betaknyosodtam, párhuzamosan azzal, hogy a RK elrepült a tengerentúlra. Marha nagy mázlimra megengedhetem magamnak, hogy ma nyafogóruhában üljek pokróc alatt, teám van, kajám van, csokim is van háromnegyed cipősdobozzal, oszt holnapra hátha elmúlik ez a rejtelmes takonykór, mint szokott.
Most mit tehetnék, ezek valamiért folyton szembejönnek. Különösen persze akkor, amikor egyáltalán nem is keresem őket, mert ha keresem, akkor elbújnak.
Awwww, mondtam, menjünk oda, állítólag szombat-vasárnap kint lesznek a cuccok, te majd ácsorogsz, én pedig nyammogok.
Másnap oda is mentünk, de persze már nyoma sem volt, talán az éjjeli nagy zivatar miatt vagy tudomisén, ez itt a rejtelmek városa. Bánatunkban inkább berontottunk a Boboli-kertbe (meg egy kicsit a Pitti-palotába is), aztán legabalyogtunk a hegyről, és én, mint az Arno balpartjának ismerője (höhö), azt mondtam a RK-nak, másszunk el a Santo Spiritóhoz, az egy nagyon aranyos tér egy aranyos templommal, pislantsunk rá.
Azt nem is tudtam, hogy ez fogad majd a templomtéren:
Mint utólag kiderült, ez a rendes havi vásár a Santo Spirito téren, minden hónap második vasárnapján tartják. Mi ezúttal se vettünk semmit, de néznivaló az volt bőven itt is.
Most megígérhetném ugyan, hogy innentől semmiféle vásárról nem mutogatok képeket, de hát ne vicceljünk, most jön az advent, és az a gyanúm, Firenze a szokásosnál is jobban megbolondul. Hé, lesz majd itt bejegyzés még az adventi kirakatdekorokról és utcavilágításról is, mert már elkezdték felhajigálni a dekkolnivalókat, és nem aprózzák el, azt már most megmondhatom.
Ma van a Firenze Maraton, amiről már egy hete plakátokat látni mindenfelé, főként frekventáltabb utcákon és az összes buszmegállóban, amit használni szoktunk. Magyarán szólva, ez a város ma meg fog bénulni.
Természetesen ma van annak a napja is, amikor a RK el fog vonatozni Milánóba, hogy aztán ott röpcire szálljon New York felé, mert nomen est Kalapács. Ennélfogva a napját hat kilométer gyaloglással kezdi a vasútállomásig.
Én, mondanom se kell, inkább nem megyek sehová. Van itthon is mivel matatnom, kösziszépen. Galéria!
Amikor az ember egy művészrezidencián lakik, néha óhatatlanul is házhoz jön a művészet, ma például egy interaktív performanszon voltunk a villák körül mászkálással meg koreografált táncokkal Vernon Lee tiszteteletére. Nekünk lenni luxy élet, és ebben a jelen 11 fokot nézve az volt az egyik legnagyobb luxy, hogy a performansz végeztével kábé tizenöt métert kellett megtennünk a jóó meleg kis kulipintyónkig meg a napozó szőrös disznóig.
Kicsikét fáziskésésben vagyok magamhoz képest, de Pamela most ment el, és én is mindjárt indulok boltba,
de előbb be kell kergetnem a verandáról a boldogan fetrengő állatot.
Igen, ilyen a toszkán napfény. Az önfotóm ugyan nagyrészt árnyékban van, de így is olyan színei lettek teljesen magától, hogy csak pislogok. Mindehhez viszont 13 fok van, és éjjelre fagyot jövendöltek.
Na, tessék bemenni, Massimiliano, az a macskapapi nem mászik be magától a házba.
Olyan durván süt a nap, hogy a szokásos fotóim teljesen, de teljesen használhatatlanok lettek. Úgyhogy nesztek, ennyit tudok nyújtani mára magamból.
Mostanság úgyis Firenze képezi a blogom fő vonzerejét, és ez így is van rendjén. Azt a hidat, hogy mi lesz majd akkor, amikor hazamegyek, csak akkor gyújtjuk fel, amikor kicumózok Bürgüncfalván Tökösbocival egyetemben.
Ha őt kérdeznénk, valószínűleg azt mondaná, hogy menjen haza a használhatatlan pöcsöm, nekem tök jó itt.
Azt nagyjából mindenki tudja, aki Firenzébe látogat, hogy a városra a legislegjobb kilátás a Piazzale Il David vagy Piazzale Michelangelo nevű helyről nyílik, ahová amúgy felvisz a 13-as busz is, és csak akkor kell hegyet mászni, ha az embernek úgy szottyan kedve.
Nesztek bizonyítéknak egy nem túl jó, de elég átfogó panoráma.
Ebben a méretben nem fog látszani, de a kép jobb oldalán két domb között a nyergen még a fiesoléi templom tornyát is be lehet azonosítani a távolban, én meg nagyjából az alatt héderezek a La Casinában, onnan jöttem el ide szájat tátani. A firenzei buszközlekedés hálózata remek, az időpontokat illetően viszont nagyrészt a “menj ki a megállóba, aztán reménykedj” módszere a biztos. Én a meglehetőst pocsék időjárás ellenére is reménykedő voltam, így sikerült is kábé ötven perc alatt átverekednem magam Firenze egyik végéből a másikba, és gyorsabban is ment volna, de a 13-as busz különösképpen hektikusan jár.
Mindenesetre ha nem áll rendelkezésre olyan ismerős, akinek a lakásából a Dómra látni*, akkor ez a tökéletes hely arra, hogy az ember felülről jól megnézze magának (és még belépődíj sem kell, mint a Boboliba).
Ha a panoráma baloldalára fókuszálunk, ott a városfal látszik,
a Dóm és a városfal közötti részen pedig ott vannak az Arno hídjai teljes pompájukban.
Na persze én nem a kilátásért jöttem fel ide, az csak afféle bónusz volt, hanem ezért:
A fotót a Ponte alla Graziéről lőttem, amikor már lemásztam a hegyről, és át az Arnón. Az ilyen képekről nehéz megállapítani, de a San Miniato tényleg magasan van, még a panorámás kilátónál is sokkal magasabban. Ilyen, amikor az ember ott áll előtte, ni:
Ez egy most is működő bencés kolostor templomja, ebből kifolyólag nyitva áll a közönség előtt délelőtt meg délután, középen sziesztaszünet, de ne számíts rá, hogy különösképpen sokat foglalkoznak veled. Éppen folyik bent valami restaurálás-féle, különböző jómunkásemberek dörömbölnek létrákkal, odakint a temetőben a járdát pucolják valami berregővel, a főhajó fele le van zárva kötelekkel, hogy ne hordd be a sarat (amikor bementem, éppen akkor mosta fel valaki az alábbi képen látható padlórészt egy mindközönséges rongyocskás partvissal), és általában is le van zárva a templomban jó néhány olyan rész, amihez semmi közöd.
De ami marad! Lezárhatnak bármit, akkor is szinte a képedbe ordít az a szigorú szimmetria, ami jóformán csak a románkori templomokban érhető nyomon,
és a boltívek! meg a freskók! meg a boltívek! meg a freskók!
Aztán persze kijössz enyhén szédelegve, és amikor lemászol a lépcsőkön, ott van ez:
Tippem szerint az esküvő valamikor fél év múlva lesz majd Szöulban, de az egész nem ér semmit, ha nincsenek hozzá elég kafa fotóid, háttérben Firenzével. Miközben totyogtam lefelé, és a bige körül ott pattogott a sminkes, az öltöztető (az a néni ott, ő rendezte el a ruharedőket, aztán nagy ceremóniával befodrozott még a nőszemély mögé három méter fátylat), a két fotós, a partvonalról meg instrukciókat ordibált a szmokingos vőlegény, na szóval eközben nekem az LGT-től az jutott eszembe, hogy “hát zsebrevágod, s ha nem jól figyelsz, ő is zsebrevág”. Firenzének voltaképpen mindegy, hogy csak háttérként használják, de ennek a svadronynak enni, inni meg lakni kell valahol. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez a város anno nem a művészetből gazdagodott meg, hanem a kereskedésből, és ezt a jó szokását minden bizonnyal azóta sem felejtette el…
* Én ezen tényleg már csak röhögni tudok, de a Dóm pünkt olyan, mint a Párizsban játszódó amerikai romantikus filmekben az Eiffel-torony. Más magyarázatot nehezen találok arra, hogy minden, de minden ismerősünknek, akivel erről beszélgettünk, látszik az ablakából, kettőt már ellenőriztünk is, oszt valóban. Nekünk nyilván nem, de mi tényleg az erdőszélen lakunk, most például, amikor írom ezt a bejegyzést, valahol egy kerttel odébb vadul kukorékol egy kakas.
Ez egy évszám. Ebben az évben kezdték építeni azt a templomot, amit ma hegymenetben meg óhajtok támadni. Még belegondolni is szédítő, na nem a hegybe, abba már piszkosul belejöttem-forma, vasárnap du. is elmentünk Fiesoléba, ezúttal egy teapartira, hanem az évszámba. Ahol már több mint ezer éve mindennap miséznek latinul, az elképesztő. Esténként állítólag gregorián énekléssel van a vesperás, és ha ez igaz, azt is le fogom majd tesztelni, de ma csak szájat tátani megyek.
Mára amúgy itt is november lett hirtelen, szél, időnként eső, 12 fok. Tökéletes időjárás arra, hogy az új szerzeményeimmel billegjek bele a világba.
A szoknyának, ha ezt nem említettem volna, van zsebe. Attól ugyan extra hülyén fest, ha az ember bele is dugja a kezét abba a zsebbe, de van zsebe.
Ez itt most nem a LaFontaine-féle hegedülős tücsök, hanem a Családi körből az a példány, aki átveszi a birodalmat, mikor már mindenki elaludt. Na hát ezt szoktam én csinálni otthon, úgyhogy miért csinálnám másként, amikor épp afféle ideiglenes-otthon vagyok.
A kiindulópontot persze nem volt elég eszem lefotózni, de ilyesformán festett a polcunk a La Casinában, amikor a RK bevonult a retyerutyáinkkal.
Aztán pedig jöttem én, mint a talajvíz.
A jelen állapotot azért mutatom be, mert az advent már ott harangozik a kert végében, és sejthetitek, hogy az mit fog jelenteni akkor, amikor nekem itt nulláról kell majd feldekkolnom mindent az egyeurós bolt, a végkiárusítós turkáló, a sarki kínai üzlet, a kert kósza ajándékai és a hobbiszatyrom segítségével. (Azt ugye nem gondoltátok, hogy idén csupán azért elmarad az adventi dekkolásos sorozat, mert éppen Firenzében vagyok?) Izgi lesz, de még milyen izgi.
Ez most még egyelőre afféle igencsak szordínós őszi változat, az kiindulóponthoz képesti újdonságok közül az ágat a Ciarán nevű vihar adta, a madarakat magam hoztam, a többi meg rendezkedés és Ikea. (Igen, a RK-nak kellett egy borállvány, éppúgy, mint ahogy nekem meg kellettek a dobozok.) A karácsonyi dekor viszont tényleg izgi lesz, mert fennállásom óta először áll rendelkezésemre valami kandallópárkányra emlékeztető akármi, ahová nem mászik fel macska, és nekem, talán mondanom sem kell, Terveim vannak.
Azt add meg nekünk, ma is, Uram. Az Úr persze nem fog ennyitől a fejemre ejteni egy cipót, úgyhogy most esmég kenyeret sütök. Persze, elmehetnék a boltba is, továbbra is csak 2,2 km oda, ugyanannyi vissza, de még mindig abszurd öröm tölt el attól, amikor csak úgy a kezem alól kinő egy tálca friss zsemle. A múlt csütörtöki vendéglátás alatt nem jutott eszünkbe fotózni, de vendégek szerencsére megtették, szóval itt a bizonyíték:
A tegnapi nagy csámborgás után ma amúgy is itthoncsücsü napot tartok hajrobbantással meg minden, mert holnapra viszont igen durva terveim vannak az Arno bal partjával és ilyen-olyan templomokkal kapcsolatban.
A fotó elkészülte után öt perccel amúgy akkora zuháré indult meg odaki, hogy csuhaj. Jobb is, ha ma itthon maradok, és soraimat rendezgetem.
Firenze még mindig nagy és sűrű, én meg kicsi vagyok és ritkás, de azért kezdek belejönni.
A fotók asszem a Loggia del Pesce képén kívül* mind tegnapiak (kicsit összekavarodott az archívum, be kell állítanom a fényzőgépem dátumozó funkcióját), azt viszont még a nagy Sant’ Ambrogio csámborgás idején lőttem. Akkor is éppúgy hétágra sütött a nap, mint ezúttal. Tegnap tényleg olyan gyönyörű idő volt, nekem meg olyan kontemplatív kedvem, hogy gyalogláb jöttem haza a San Lorenzótól, teljesen értelmetlen, de jóleső kanyarokkal. Kilométerekben nem volt olyan sok, max. hat, de ez olyasmi, amit nem csinál senki, még a RK se, pedig ő a famíliában a gyaloglóbajnok.
* Az a fura, boltíves-oszlopos izé az a második képen, a Piazza dei Ciompin csücsül, és egyike azoknak a ritka cuccoknak, amik nem ötszáz éve állnak ott némiképp tanácstalanul, hogy “hát én meg hogy kerültem ide”, hanem közben volt egy olyan intermezzójuk, amikor lebontották az egész kócerájt, és bevitték múzeumba, hogy aztán persze majd visszahozzák, és újjáépítsék. Bizi. Eredetileg persze még Első Cosimo rendelte meg az épületet, de a jelenlegi visszaépített formájában csak 1956 óta áll.
Azt viszont marha nehéz elképzelni, hogy eredetileg halpiacnak szánták.
Jellemző, de még mennyire jellemző: árucsere előtt éppen egységesen minden négy euróba kerül a firenzei turkálóban, én meg a rengeteg eszemmel a következőket válogatom össze: egy cicás piros pizsifelsőt (ezt már láttátok), egy baltával ácsolt házivarrott szoknyát extrán elkefélt derékpánttal,
egy puha-formátlan-hosszú szürke pulcsit,
meg egy Charles Vögele öregasszonykabátot.
Ez ugyan a férfiholmik között volt, de azt mondtam, ne vicceljetek velem, nyuszik, én ezt már ismerem, minden mámi ilyet kap fel Tafelspitz-ober-Donauban, amikor kiviszi reggel pisikélni Prinzessin von Blaufusekli nevű mopszát.
A RK is kapott egy úgyszintén négyeurós pulóvert a férfiúi részlegről, amiről persze kiderült, hogy 80% gyapjú és Aigle márkájú. (Ez annyit tesz, hogy még az árleszállítás előtti 23 eurós ár is egészen jutányos lett volna.) Nem igazán cserébe, hanem csak úgy hirtelen ötletből, de roppant kedvesen vett nekem a szombati csámborgások alatt egy pár cipőt.
Ez nem igazi Clarks, hanem egy Sabatini nevű cég koppintása, de ugyanolyan sivatagi bakancs, még a bokicáját is éppúgy töri az embernek, mint az eredeti az első néhány hordáskor.
Indiánnak viszont lenni tapasztalat. Meg sok ragtapasz a nesszeszerében. Sálálá.
Én már előadtam itt néhányszor az “őtözködős bloggerek szégyene, aki vagyok” című áriát, de ezúttal még a szokásosnál is extrább a helyzet, ugyanis ma reggel hétkor, amikor úgy gondoltam, akár pizsiben és fésületlenül is átvihetem a fészerbe a mosnivalómat, mert úgyse lát senki, na szóval ebben a percben jött velem szembe a bambuszliget irányából a kertész.
Kéretik megcsodálni a kedden turkált kockás-cicás piros pizsifelsőmet, amihez természetesen nem járt pizsialj, de amúgy is itt volt velem a 2020 őszén Esztergomban turkált csíkos pizsigatyám. Egy pfenomén vagyok, nem vitás.
Miután minden előzetes terv nélkül megtámadtam a böhöm nagy Santa Maria Novellát, szerdán úgy gondoltam, most pont az ellenkezőjét csinálom: tervvel készülök és valami kicsike templomhoz.
El is olvastam mindent a Sant’ Ambrogio templomról, incl. mind a két alkalom, amikor megtörténe benne az eucharisztia csodája, valamint hogy nagyjából minden oltárkép-festményük ugyanazt az utat járta be: megrendelték, felrakták, csodálták, aztán jött valaki, aki elvitte egy nagyobb-menőbb templomba, végül pedig mindegyik az Uffiziben kötött ki. Még azt is megnéztem, van-e bármi információ nyitvatartásról (minden nap 10:00-22:00 között), vagy belépőjegyről (nem volt).
Egyetlen dolgot nem mondott el nekem az internet, ezt:
Látjátok az ajtón azokat a papirosokat? Na, azok azt mondják, hogy bocsi, hívek, éppen restaurálunk bent valamit, a reggel 9-es miséket a Santa Crocéban keressétek, valamikor decemberben újra nyitunk, köszipuszi.
Már megint úgy éreztem magam, mint valamikor a kétezres évek elején a Corona nevű vonaton, ahol a kalóz kioktatott minket, hogy az nem úgy van ám, hogy megnézzük az információkat az interneten, hanem el kell menni az ádzsenciába, ott majd megmondják. Úgyhogy (váratlan fordulat) elmentem a bolhapiacra.
Nem vettem semmit, nyugi. De azért lőttem nektek képeket.
Venni, a rendes piacon vettem valamit. Fonalat. Ebből a sokféléből ezt a három kicsi motringot.
Igen, nem kell emlékeztetnetek, úgy jöttem el hazulról, hogy nem veszek fonalat. Végül is, majdnem egy hónapig sikerült is betartanom…
Minden nap más - mindennap más 