Amikor kiderült, hogy átállunk távoktatásra, végiggondoltam az e félévi tárgyaimat, és bizony hő hálát rebegtem azért, mert nem ősszel ütött be a kolera. Ebben a félévben csak olyasmiket tanítok, amiket a Ratio Educationis olyanformán írt le, hogy “nem minden diák számára nélkülözhetetlen tudományok”. Az ősz az alapozó tárgyaim időszaka, és ha most kellene például Óvodapedagógiát tanítanom, aminek szerves része, hogy megbeszéljük az elsősökkel az aznap az óvodában látottakat, zokogtam és nyivácskoltam volna. De ezt a részét hálistennek megúsztuk.
Jó, távoktatás. Nézzük, mit kezdhetnénk vele. Én, lelkiismeretes felsőoktatási kadáver, leültem a futonomra, és horgoltam vagy két tucat kekszet, mert sokkal jobban tudok gondolkozni a fejemmel, ha közben a kezem is csinál valamit. A fejem pedig azt gondolkozta ki, hogy előbb a prioritásokat kell kitalálni, mielőtt átbucskáznék rajta (mármint a fejemen), és úgy a harmadik keksz környékén már meg is voltak a prioritások, összesen kettő: 1. gondoskodnom kell arról, hogy a diákok teljesíteni tudják a félévüket, 2. segítenem kell abban, hogy hozzájussanak ahhoz a tudáshoz, amit a tanórákon terítenék nekik. Slussz. Szerencsétlen közoktatásbeli kollégákhoz képest mi ugyan kaptunk egy hét szünetet az átállásra, de hiába gondolkoztam (miközben meghorgoltam egy komplett párnahuzatot), továbbra is ezek maradtak a legfontosabb prioritások. 1: jegyet kell adnom nekik egy dokumentált teljesítményre, 2. el kell juttatnom hozzájuk a félévi anyagot. Az egy hét alatt kipróbálhattam volna harminc platformot meg applikációt, és kitalálhattam volna, miként lehet tizenkilenc emberrel konferenciabeszélgetést bonyolítani, de nem. Ha valaki úgy gondolja, hogy lustaságból tettem, lelke rajta, nem érdekel.
A felsőoktatásban tanítani mérhetetlenül könnyebb, mint a közoktatásban, és én ezt nem csak itt vallom be, blogom meghitt melegében, de bárkinek bármikor belemondom az arcába, ha úgy adódik. Afféle oktatási paradoxon, hogy minél idősebbekkel foglalkozik az ember, annál nagyobb a munkája presztízse (kéretik figyelni, hogy azért nem a fizetéséről beszéltem), viszont annál jobban le tudja csupaszítani feladatait a puszta tudásátadásra. Egy óvodapedagógus munkája azt igényli, hogy az illető Mary Poppins meg az összes dizni-tündérkeresztanya keveréke legyen, mindehhez pedig Minden Tudás Tudója is, és ezt egyidejűleg kell produkálnia, miközben sárkányt készít egy üres vécépapír-gurigából. Énekelve. Ezzel szemben tőlem, ha nagyon alaposan lecsupaszítjuk, elsősorban azt várják el, hogy előre meghatározott időpontban bemenjek a terembe, aztán kilencven percen keresztül döngicséljek a hallgatóimnak a katedráról, a félév végén pedig adjak nekik egy osztályzatot, nagyúri kedvemtől függ, hogy mire. Nyilván az sem mellékes, miről döngicsélek és hogyan, mennyire modern a technikai és pedagógiai eszköztáram – de azért, ha már eszköztárról beszélünk, gondoljatok csak bele, hogyan szokták megjeleníteni az egyetemi oktatást a különböző filmek és sorozatok! Bizony, általában egy 1920-ban épített és bútorozott teremben áll a briliáns és sziporkázó oktató, akinek a háta mögött egy szintén 1920-ból származó palatábla van, krétával teleírva, a hallgatói pedig amfiteátrumba rendezett keményfa padokban ülnek. A film vagy sorozat évjáratát maximum annak alapján lehet belőni, milyen a diákok ruhája (ing-nyakkendő vagy póló) meg mi az alkalmazott jegyzetelési módszer (füzet vagy laptop).
Valójában a felsőoktatásban, bár azt mondtam, hogy nem mellékesek a mirőlök és hogyanok, roppant egyszerű rossz tanárnak lenni. Az oktatói minőségbiztosítási rendszer vagy minekhíjuk a legtöbb esetben éppen azt nem méri, ki mennyire jó tanár. Nem azt nézi, mennyire tudsz jól oktatni, motiválni, átadni, hanem hogy mennyit publikálsz, hány konferenciára mész el megatöbbi. Tömegével lehet mutatni olyan alakokat, akik elismertek és sikeresek és mindenhol ott vannak, ahol két tenyér összecsattan, az óráikon viszont (már amennyiben megtartják azokat tenger más elfoglaltságuk közepette) a diákok kiájulnak a padból az unalomtól. Hja, ilyen ez a popszakma.
Mindezzel tulajdonképpen oda akartam kilyukadni, hogy bármennyire fontos a miről, igazából a hogyan az, amitől szerintem jó tanárrá válhat valaki. És ebbe nem csak az tartozik bele, miként strukturálja a mondanivalóját, hány példát hoz fel, mennyire beszél gördülékenyen és élvezetesen. Az oktatás, bármelyik szintjét nézzük, interaktív folyamat. Azért tudom, mikor kell megállni és beszélgetni, mikor van ideje a vitának és mikor van ideje a magyarázatnak, mert ott vannak előttem a hallgatók. Emiatt tudom még előadás közben is, amikor elvben csak én pofázok, hogy miről kell még többet beszélnem, mihez kell további példákat hoznom, melyik kérdés az, ami felkelti a diákok érdeklődését, és aminél igenis meg kell állni és elidőzni, mert ez pluszban segíti őket, hogy megjegyezhessék az anyagot. Ehhez személyes jelenlét kell.
Azt a fajta interakciót, ami nekem az oktatáshoz kell, hogy úgy érezzem, jól csinálom, semmilyen technikai eszközzel nem tudom elérni. Persze, strapálhatnám magam fogcsikorgatva, jöhetne a Zoom vagy Moodle, de ez csak frusztrációt szülne, amire mostanság különösképpen nincs szükségem sem nekem, sem a diákjaimnak. Amire pedig szintén nincs szükségünk, az az ilyesmivel eltöltött idő. A levelezős hallgatóim például péntekenként és szombatonként járnak, 5×45 perces blokkokban terítem nekik a tudást, és ezalatt a 225 perc alatt akkor tartunk szünetet, amikor már fáradunk, akkor részletezünk valamit, amikor még nehezen érthető, és úgy formáljuk az anyagot, ahogyan nekünk éppen a legjobb. Hosszú és strapás és fárasztó munka ez mindannyiunknak, de ott ülünk egy, direkt az oktatás céljaira berendezett teremben, és nem zavar senki. Az oktatással-tanulással töltött idő a mi magánidőnk, és a világon senki nem veszi/veheti el tőlünk. A tanteremben nem jelenik meg a hároméves, aki hangosan közli, éppen mekkorát pukizott, nem érdeklődik a hétéves, hol a zsírkréta, vagy a férj, hogy mikor lesz vacsora.
Nyilván lehetne azt mondani erre, hogy jó, na, a levelezős hallgatók nagyrészt családanyák, nekik tehetünk engedményeket, de a nappalisoknak mégiscsak a tanulás az egyetlen dolog, amire figyelniük kell, nem? Nos, nem. Az talán utoljára az én generációm privilégiuma volt, és még közülünk sem mindenkié, hogy az egyetemista lét csak annyit jelentsen, tanulnod kell. Amikor bemegyek az esztergomi Rossmannba egészségügyi betétért, és térdmagasságból rámköszön az elsős hallgatóm, aki éppen a polcot pakolja, tudom, hogy nem azért csinálja, mert pedagógiailag célorientált szülei csak akkor veszik meg neki a piros Maseratit, ha bebizonyítja, hogy nem büdös neki a munka sem. A diákjaim nagy része dolgozik valamit, és az sem segít a helyzeten, ha éppen olyan területen, ami most válságban van. Amikor mindenki bezárkózik, vajmi kevés kereslet van játszóházi animátorokra vagy gyermektáncház-vezetőkre, de ez nem azt jelenti, hogy juhé, akkor sokkal több szabadidőm lett, hanem azt, hogy kiesett a keresetem, ami bele volt kalkulálva a családi költségvetésbe, és ki kell találnom valamit, amivel pótolhatom. Ebben pedig roppant nagy segítség lenne, nemde, ha még én is ott döngicsélnék nekik online minden kedden 16:00 és 17:30 között a Wernicke-központról és a beszédprodukció folyamatáról.
Azt gondoltam végig, miközben a fonalkekszeket horgolgattam, hogy ezekben az időkben a távoktatással nemhogy nem lesz több szabadideje a diákjaimnak, hanem éppenséggel többet kell dolgozniuk, mint eddig. És ebbe bizony beletartozik az a fajta munka is, amit láthatatlan munkának neveznek a szociológusok: a gondoskodás, háztartásvezetés, a családi élet koordinációja. A szüleik vagy nagyszüleik abban az életkorban vannak, amelyben jobb, ha az ember nem lófrál odakint, és nem néz be csak úgy a sarki kisbótba, hoztak-e vajon friss húst. A diákjaim fognak járni postára, bevásárolni, kiváltani a nagymama gyógyszerét, elfuvarozni a leveskét a dédnagynéninek, aki nem hajlandó olyan ételt enni, amit nem valaki családtag főzött. Ők fognak ülni a táv-közoktatással szenvedő kistestvérük vagy saját gyerekük mellett, nekik kell majd asszisztálniuk a komplett család összes pánikrohamához és szorongásához.
Hát ezért döntöttem úgy, hogy hiába a sok szép új kihívás és technológia, én továbbra is csak azt fogom prioritásnak tekinteni, hogy a diákjaimnak legyen mire jegyet kapniuk, és tegyem nekik elérhetővé a tananyagot, ami ott lesz később is, ha szükséges, és beszélhetünk majd róla, ha igényük lesz rá. Ha erre pedig azt mondják, hogy lusta, rossz tanár vagyok, aki nem használja ki a digitális eszközök nyújtotta lehetőségeket, és meghátrál a kihívások elől, hát mondják csak nyugodtan.
(Na, mivel folytassam?)
Minden nap más - mindennap más 