Tegnap este leszedtem a Bűnök Barlangja ablakáról a fényfüzért, aztán feltettem helyette egy hosszabbat, aminek sokkal több, meleg borostyánsárga fényű égője van. Alapvetően ez volt az a bökés, amitől beindult a morfondír, aztán kilyukadtunk itt, ebben a posztban: az igény, hogy januárban is jól érezzem magam, csakazértis. Vagy, hogy afféle mozgalmi jelszót használjak, amilyeneket az önismereti guruk szoknak: “Szeresd magad szilveszter után is!”
Nekem ugyan az év kezdete meg vége az akadémiai évhez, magyarán a tanévhez kötődik*, január 1. csak egy olyan nap, amikor újra meg kell tanulni, milyen évet írunk**. Ez viszont nem változtat azon, hogy a januárt igencsak keserves hónapnak érzem, azt pedig csak elképzelni tudom, mennyire érzi keservesnek az, aki tényleg úgy gondolta, hurrá, új év, újrakezdés, tiszta lap.
A január valószínűleg a legnagyobb pofára esések és legnagyobb kiüresedések hónapja: az adventi sütemények elfogytak, a pénz elment a karácsonyi ajándékokra, a halászlé-töltöttkáposzta-bejgli-szaloncukor felment az ember seggére, le kell bontani a fát, ami fúriafűz módjára szórja a leveleit, a szilveszterezésról nem is beszélve, mert vagy elment valahová az ember bulizni, és közben azt gondolta, bár maradt volna inkább otthon, vagy pedig fordítva. Summa summárum, januárban majdnem mindenki ott áll üres pénztárcával, röcögő hájacskákkal, macskajajosan, és a szép új jövőt keresi, amihez rossz esetben fogadalmakat is tett – olyanokat, amelyekről nagyjából tizenötödikén már látja, hogy betarthatatlanok.
Szó se róla, sokra becsülöm azokat, akik megfogadják, majd be is tartják, hogy heti háromszor futni mennek, beiratkoznak egy jógatanfolyamra, félreteszik azt a pénzt, amit extra mocha lattéra költöttek volna az ebédszünetben, naponta esznek salátát és nem hagyják ki a reggelit, ezentúl külön gyűjtik a színes és fehér mosnivalót, mellőzik a piát, a cigit, a gyorsan felszívódó szénhidrátokat és a zsírt és a mit tudom én még mit – de azért lássuk be, ennek itt lent igenis igaza van.
(Angolul nem tudók számára: “Nyitni fogok egy edzőtermet, amit úgy hívnak, FOGADALMAK. Az év első hónapjában sportszerek lesznek benne, a következő tizenegyre pedig bárrá változik.”)
A baj ugyanis az, hogy januárra leginkább az energia fogy el az emberekből, anélkül meg nem megy semmiféle változtatás. A másik baj pedig, hogy a fogadalmaink ilyenkor nagyrészt önsanyargatásról szólnak: olyasmikről akarunk lemondani, amik egyébként örömet szereznek nekünk, és olyan dolgokra akarunk rászokni, amiket rühellünk. Nem gondolom azt, hogy ezzel most feltaláltam a spanyolviaszt, de a január a legkevésbé alkalmas időszak olyanfajta radikális életmódváltásokra, amiket ilyentájt át akarnak verni magukon az emberek. Az idő jellemzően pocsék, latyak van meg szél meg (az elmúlt években legalábbis) jóformán semmi hó, a napok hosszabbodnak ugyan, de iszonyú laaaassssaaaan, a mézeskalácsok meg jinglebellsek meg csillagszórók viszont rettenet gyorsasággal távolodnak. Az összes puha kis kuckómeleget elhasználtuk decemberben, most meg heti háromszor futócipőt akarunk húzni, és a széfbe rakjuk az utolsó tábla csokit is, nehogy engedjünk a kísértésnek.
Összességében erről szól az én egyszerű kis ötletem: fenébe a bűntudattal, van bajunk úgyis elég, tartsunk egy olyan januárt, amikor megpróbáljuk jól érezni magunkat. Az elmúlt két év után különösképpen ráfér ez mindenkire, és még nem értünk a végére***, hát tényleg nem az a fő cél, hogy magunkat marcangoljuk, abból még sose sült ki semmi jó.
Nyilván nem arra akarom bátorítani a nagyérdeműt, hogy ezentúl nagykanállal egye a mézes kacsazsírt, zárja el a futócipőit, és hanyagolja a fogselymezést. Azok a módszerek, amiket arra használok, hogy jól érezzem magam, valószínűleg nem jönnek be mindenkinek, és ez így is van rendben, különbözőek vagyunk. Viszont igenis kell minden nyavalyás napra valami, aminek örülhet az ember, legyen az egy kocka csoki, egy illatgyertya, egy zeneszám, vagy akár az, ahogyan a fény megcsillan egy pocsolyán. És az apróságok is többnek látszanak, ha megosztjuk őket, mert így többen tudunk nekik örülni.
Na, ki tart velem?
* 2022-ben éppen a negyvenéves évfordulóját ünneplem annak, hogy bevonultam az oktatásba, aztán ki se jöttem belőle, leszámítva munkanélküliségem fél keserves évét, de azalatt se képzeltem magamnak más jövőt, mint taníííítani.
** Bizony van úgy, hogy még márciusban is eltévesztem.
*** Igen, az omikron nevű szarra gondolok. Kivételesen amúgy reménykedem is kicsit, hátha tényleg ez lesz az a variáns, amivel takonykórrá szelídül ez a rohadt szopornyica.
Minden nap más - mindennap más 