A hónap harmadik vasárnapja lévén, lementünk a zsibire. Nem vettünk semmit, de lőttem nektek élienbabát.
himmihummi kategória bejegyzései
Szaporulat a… 12/1 – Sok szép színes himmihummi
Agyi és másegyéb kimerültségeimre való tekintettel elmentem két órát sétálni kisfalumban, aztán hazajöttem ezekkel itt.
Ezt én most úgy fogom hívni, hogy “helyi üzletek és női művészek támogatása”. Dixit.
11/360 – Maszat
Meg nem mondom, hogy a lófütyibe sikerül, de a napjaim nyomorult hőségben, munkában és szorongásban ketyegnek elfele, a hétvégi galériáim meg ennek ellenére is tele vannak sok szép színes maszattal.
Mondjuk úgy, hogy az én életem kívülről még mindig jobban fest, mint belülről.
Intermezzó – Little Italy
Anyósomék tegnap utaztak el öszves unokájukkal egyetemben Velencébe, nekem meg, bevallom, április óta vannak időnként “menjünk vissza Toszkánába, és maradjunk is ott” rohamaim, így hát különösképpen mulattató volt tegnap este lemenni a városba, ami pillanatnyilag épp egy filmforgatás díszlete – gondolom, már kitaláltátok, hogy Olaszországban. Nyilván a lehető leginkább vicces módon, mű-narancsfákkal és ál-feliratokkal, plusz rengeteg hamis plakát meg cégjelzés, de közben azért mindaz, ami a kamera látószögén kívül van, marad olyan, amilyen. A képtár például öt méter magasáig felismerhetetlen, azon felül viszont pont olyan, mint volt.* Itt-ott sajtos- és kenyereskocsik álldogálnak, amelyeknek a valószerűségéről nem tudok szavatolni, nem jártam Dél-Olaszországban, de pont úgy néznek ki, mint ahogy egy Hallmark-film nézői elképzelik a bályos Szicíliát.
A filmről persze nem tudunk semmit, de azt hiszem, elég jó helyen tapogatózhatok a Hallmark csatorna környékén, nem egzisztencialista drámát forgatnak itt a látványból ítélve, hanem valami limonádét. A turisták valószínűleg enyhén összezavarodva távoznak, a helyieknek viszont szeme sem rebben. Volt ez a város Montmartre is – meg tudom mutatni azt a sikátort, ahol a gyilkos, akit Maigret el akart kapni, háromszor is végigkergette a potenciális áldozatot. Mert a valóságban túl rövid volt a sikátor, azér.
Úgyhogy nyilván hoztam nektek fotókat is, tessék.
* Romos. De egzotikum nélkül. Csak olyan otthonosan. Nem voltunk a városban jó gyerekek, no, nem a megfelelő polgármestert választottuk meg, mindezt pedig visszaeső módon, úgyhogy már öt éve visszatartják az amúgy megítélt támogatást annak a szerencsétlen épületnek a felújítására, ami persze a főtéren van, és kikerülni sem lehet.
Intermezzó – Zene a zélet, 2023/24-es kiadás
A tradícióknak megfelelően ezúttal is véletlenszerű lejátszásra állítottam a zenegépeckét az első tanítási napomon munkába menet, hogy jósoljon nekem az eljövendő tanévről. (Igen, idén ilyen idióta tancsiévem van, mint tudjuk, csak március 5-én kezdődött.)
A jóslat-válogatás ezúttal is kiválóra sikerült. Ó, szegény fejem.
11/168 – Höjj!
We are not amused. Még mindig nem.
A fenti képet azzal a telefonnal lőttem, ami egy korszak végét és egy új kezdetét jelenti életemben, én meg az a nyavalyás vagyok, aki erőst rühelli a változásokat, hát nem csoda, hogy el vagyok kámpicsorodva. Hadd mesélek.
A Nokia, aki még a masszív butatelefonok mintapéldánya, az idei év elején elkezdett makrancoskodni: időnként csak úgy magától kikapcsolt, visszakapcsolás után nem volt hajlandó felismerni a SIM-kártyát, meg effélék. Mivel én a telefonomat arra használom, hogy esemes-hívásfogadás-ébresztés, ebből a háromból meg vajmi kevés volt az elmúlt hónapban (fizetés nélküli szabadságon voltam Firenzében, az árgyélusát!), ez nem jelentett különösebb problémát, pontosabban olyan volt, mint egy elvakart szúnyogcsípés: amíg nem ütöd bele valami bútordarabba, nem viszket.
A dolgok akkor kezdtek eszkalálódni, amikor hazajöttem, mert azóta mégiscsak akadtak olyan esetek, hogy nekem telefoni minőségben szükségem lett volna erre a dögre. És az események akkor vettek drámai fordulatot, amikor hétfőn az értekezletem után fel akartam hívni a RK-t, aki légvonalban egy kilométerre tőlem munkálkodott aznap, és azt beszéltük meg, hogy ha én kiértekeztem magam, ő pedig még mindig bent van a székesfőfaluban, elmegyünk vacsorálni.
A telefon még valamikor az értekezlet alatt kikapcsolódott magától, aztán mikor újraélesztettem, nem ismerte fel a SIM-kátyát, hiába szedtem szét és raktam össze újra. A RK telefonszáma az egyetlen, amit ismerek fejből a sajátomon kívül, de SIM-kártya nélkül csak segélyhívásra volt alkalmas ez az izé, azt pedig mégse tehettem meg, hogy felhívom a 112-t, szóljanak oda a csávónak, mingyá gyüvök. Úgyhogy jobb híján elvágtáztam a RK munkálkodó helyéig abban reménykedve, hogy még ott van, nem valahol messze másutt.
Ott volt. Most nem fogom részletezni az ehhez kapcsolódó melléktraumákat, csak megemlítem, hogy a RK pillanatnyilag abban az épületben dolgozik, ahol én 14 évig tanítottam, és 2015 óta nem tettem be oda a lábam. A lényeg az, hogy ezen a telefonmizérián javítani kellett, és ez úgy történt meg, hogy a RK tegnap elővette az egyik kiszolgált telefonját, egy Sony Xperia 10-et, oszt nyomassuk.
Mint ezt már tudjuk, én igen morcosan viselem a változásokat, főként technológiák kapcsán, ennélfogva ilyen alkalmakkor én mindig idegeskedem, amit látva a RK is idegeskedni kezd, én meg még idegesebb leszek attól, hogy ő is az, és aztán ez így megy tovább nagyjából addig, amíg ordítozás lesz belőle. Ezt ezúttal nagyrészt megúsztuk, mert egy ponton a RK aszonta, én ilyenkor úgy viselkedem, mint akinek egy szekérből át kell ülnie egy autóba, mire én azt válaszoltam, hogy ez pontosan így van, de még rosszabb, mert egyből az autó vezetőülésébe kell beülnöm, tele van előttem a műszerfal mindenféle gombbal meg kijelzővel meg kallantyúval, és én csak azt akarnám tudni, melyik mondja azt a lovaknak, hogy “höjj!”. Ezen röhögtünk. Ez segített.
Summa summárum, most itt ülök egy tepsi méretű marha nagy döggel, ami legalább a megszokott csengőhangot és ébresztőhangot hozza, és tud fotózni. Internetezni nem tud. Tudna, de valahol meg kell húzni a határt, bár, tudja a fene, előbb-utóbb abba az irányba is muszáj lesz elfajulni.
Mivel viszont ezek a dolgok általában minimum párban, de még inkább hármasával járnak, ma reggel a kávéfőző adta be az unalmast. We are still not amused.
11/115 – Barátságos, meleg szobában
Vasárnap, tehát galéria. Néha már csípős az idő, de a Residenza mellett még érnek a citromok, a nap gyönyörűen süt, amikor süt, az oltrarnói rózsakert tavacskájában virgoncak az aranyhalak, és nekünk van egy finom meleg kuckónk.
Valami ilyesmiről szól a boldogság.
Mielőtt átmennék csöpögősbe, azért gyorsan megemlítem, hogy tegnap háromszor balhéztunk össze a RK-val valami pitiségen, és az éjjel egy igazi Batynak A Matykák koncertet kaptunk odakintről, fel is ébredtünk rá mindannyian.
11/97 – Harmónia
Ebben az áutfitben jártam én ma megszokott módon bokáig a lábaksz,
és ha esetleg úgy gondolnátok, nem túl harmonikus a színösszeállítás, figyelmetekbe ajánlom a Venchi csokicég ajtajáról a dekort a firenzei vasútállomáson.
Intermezzó – Plüssök és Máriák
Istenbizony nem tudom, miért másztam le a zsibire, nyilvánvalóan nincs szükségem most onnan semmire, és fölös pénzem se nem van, hogy bokályokra és plüssmalacokra költsem. Ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy a naptárhoz öltöztem, nem az időjáráshoz, és konkrétan szakadt rólam a víz, mire hazaértem. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy kerülővel jöjjek, és meglátogassam az egyik kedvenc Szűzmáriámat a Janicsár utcában, mert végül is vasárnap van. A PéterPál templomban éppen miséztek, a város meg dugig volt turitnyával, rajtam viszont újólag kitört a barlangi morc, úgyhogy tényleg hazajöttem, és most splendid isolationben tengek fent a Bűnök Barlangjában.
Nesztek a mai császkálásról egy ömlesztett fotókupac: plüssök, Mária, a görögkeleti templomnál suhogó ősz, bokályok, utcákok, na meg a lila bazsalikom, amit valamikor nyár közepén vettem a piacon, és mostanra kinőtt Isten markából.
Azzal is csinálni kéne valamit. A bazsalikommal.
Intermezzó – Zenea zélet, 2023-as kiadás
Ki vagyok én, hogy lábbal tapossam a saját tradícióimat, he? (Informatíve: ez itt a tavalyi, ez meg a tavalyelőtti, ez meg a három évvel ezelőtti felvonás.)
Úgyhogy itt van ez.
Meg ez.
Meg ez.
Idén is jól kinézünk, hehh.
Szaporulat a szekrényben, 10/utsó
Jó eséllyel feltűnnek még itt a közeljövőben olyan holmik, amiket “eddig még ezt nem is láttam” címkével tudnának ellátni, akik excel-tábla szinten ismerik a komplett ruha-, cipő-, táska- és kiegészítő-táramat – nyugtassatok meg, hogy nincs köztetek ilyen -, de azok mind régi, esetenként akár több éves beszerzések is lehetnek, amiket egyszerűen elfelejtettem beblogolni.*
Új holmit viszont egy ideig biztosan nem veszek, úgyhogy ezt még mindenképpen bemutatom. Az eperjesi plázában(!) vettem ezt a szatyrot egy Medicine nevű lengyel cég boltjában (ők se fizetnek a reklámért, nyilván), mert nem tudtam ellenállni neki.
Nem állítanám, hogy ilyen holmikkal van tele a ruhatáram, sőt, azt sem, hogy általában vonzónak találnám az efféle cuccokat, azt meg pláne nem, hogy bármikor elkap egy impulzusvásárlás(!) egy plázában(!), és veszek egy szatyrot(!), de ezt akkor sem tudtam otthagyni. Még belső zsebe is van!
Mi sem jellemzőbb, hogy az volt róla az első gondolatom, “úúúú, majd ebben fogom bevinni a zéhákat meg a dolgozatokat, úúúú”. Aztán persze eszembe jutott, hogy arra még jócskán várni kell, mert az egész őszi félévet fizetés nélküli szabadságon töltöm.
Ez az ősz hülyébb lesz bármelyik eddiginél, és én épp eléggé szorongok tőle, ráadásul most vettem hozzá egy olyan szatyrot is, ami kábé úgy fest, mint egy női szimfonikusmetál-zenekar lemezborítója. Ááááá, lőjön le valaki.
* Ez nálam sajnos bármikor megeshetett. A szopornyica ideje alatt különösen.
10/204 – Rizs és csirke
(Házimaszogósban vagyok, és ezen nincs is szándékom változtatni a mai nap folyamán – mert megtehetem, azért! – a házimaszogósaimat meg mind ismeritek, úgyhogy inkább sztorizom egyet helyette.)
Bevezetésként előrebocsátanám, hogy a húgom és én egyaránt rendelkezünk egy-egy PhD-val valamint egy-két-há-több megjelent kötettel per kopf, szerkesztési és korrektúrázási munkálataink száma pedig légió, pláne ha a szakdolgozókat is belevesszük, ay mi madre. Ezek alapján nagyjából feltételezhető rólunk, hogy tudunk a) írni, b) olvasni, c) szövegeket értelmezni, akár írjuk, akár olvassuk azokat. Haha. Ahogy azt Móricka elképzeli.
Mikor tegnap elrobogtam az oviba, hogy aztán továbbrobogjak oktatni, ott hagytam Rétyusának az asztalon egy cetlit használati utasítással Maci kajájához meg az embervacsorához. Ezt a cetlit, ni:
(Külön felhívom a figyelmet a jegyzettömb származási helyére. Itt a házban ilyesmikkel van tele a padlás. Az Ivy League egyetemek nevével stemplizett golyóstollakat legalább nem én hozom ebbe a kuplerájba.)
Na mármost amikor hétkor hazaértem, Maci jóllakottan és barátságos pislogással fogadott, az asztalon mécsesek voltak, a laptopból bossa nova szólt, a húgom pedig biztosított arról, hogy mindjárt kiolvad a csirke meg a rizs is. Mire én, wut? Nos, pusztán csak a poén kedvéért történhetett (a zuniverzumnak egészen borzasztó humorérzéke van), de a hűtő polcán is volt ázsiai csirke meg előfőzött rizs, meg a fagyasztó alsó polcán is.
Ma is rizses csirkét eszünk. Meg holnap is.
Jóleső Január 2023/27 – “súlyosbító körülmény”
Drágaszágaim, ti nem is sejtettétek, milyen darázsfészekbe nyúltok bele azzal, hogy az aranyozott Van Gogh noteszt szavaztátok meg (34 szavazat, 61,82%) előjegyzési naptárnak.
Itt ebben a vircsaftban, kapaszkodjatok meg, még olyan is van, hogy Van Gogh washi szalag.
A felső kettő az. Élek a gyanúperrel, hogy még ezeken kívül is vannak a félfülű Vincent munkásságát ünneplő washi szalagok az én végtelen hülyeség-készleteimben, de most, hogy felnyúltam a polcra, ezek akadtak a kezembe.
Ha ez önmagában nem lenne súlyosbító körülmény: ezek is aranyozottak.
Holnapra:
Jóleső Január 2023/6 – “dekadencia”
Az effélét mindenki másban méri, én a fürdőszobafiókjaimat kinyitva szoktam úgy érezni magam, mint egy márkiz.
Most a lehető legdekadensebb módon beállok könyékig a mosogatóba, mert az elmúlt napokban kissé, khm, elszabadultak a konyhában az állapotok, utána pedig bemászom a kádba, és rengeteg féle lötykőt kenek magamra. Azt a kollagénes-szenes lapótyát is rá fogom tenni a pofámra, miután már megpucoltam habbal, síppal, dobbal és rezgetős gépecskével. Képet ne várjatok a fekete maszkos fejemről, mindennek van határa.
A holnapi napra pedig:
10/73 – Pöppet
Nos, tegnap rittig nem jött el az órámra az egyetlen hallgató, ennélfogva már délután ötkor itthon voltam, feltarisznyálva, mint egy málhás szamár, és a szőrösök ide-oda pattogtak a lábam alatt, hogy akkor ugye kaja is lesz? Lesz, picikéim, csak előbb rakja le a mami mindazt, amit összedorbézolt magának.
A dorbézolásra majd még nyilván visszatérünk (külön bejegyzést óhajtok szentelni neki!), de azért némiképp érdekelne, vajon mi jár egy ilyen szerencsecsomagnak a fejében, aki Szarik Rája üzemmódban még a levelemre se válaszol. Különösen úgy, hogy még nem találkozott velem, tehát nem tudja, nem vagyok-e merő véletlenből olyanfajta, aki őt ezért szárazon… gumi nélkül… egy teve hátán… aztán szétszórja a darabjait a sivatagban… na mindegy. Én nem lennék ilyen vakmerő a helyében, pláne, hogy még nyilván azt se tudja, összesen kilencféle tárgyat fogok tanítani neki. Bár ilyen kezdetekkel erre már nem vennék mérget.
Mindemellett szeretném megjegyezni, hogy én nem fogom pusztán csak ezért a hallgatót szárazon, gumi nélkül, satöbbi, ilyen esetekben ugyanis a hülyeségig menően korrekt vagyok. Plusz még a leányzó hatalmas szerencséjére a tegnapi napot igenis gyümölcsözőnek könyveltem el a magam részéről, mert amíg fel-alá buszikáztam a Dunakanyarban, valamint az irodámban báloztam ülve, sikerült letudnom néhány nemszeretem feladatot, és így most teljes energiával fordulhattam rá a hétvégémre. Tegnapelőtt ráesett a fejemre két adag korrektúrázandó szöveg is, az egyik egy szakdolgozóé, akinek van mentsége (az, hogy ő egy szakdolgozó), a másik egy úgymond kollégáé, akinek viszont nincs. Letudtam mind a két minekhíjákot, a kötet roboghat a nyomdába, a szakdolgozat meg a kötödébe, rajtam nem múlik. Mivel úgyis ott ültem bent az irodámban, bekapcsoltam az asztali számítógépet is, ami olyan lassú, mint a Biodóm építése, és éppen olyan csehül is áll, bár nyilván jóval kevesebbe került (de ez mellékszál). Én ezzel a géppel igen ritkán szoktam dolgozni, mert általában nem fér bele az életembe, hogy kivárjam, amíg feltámad haló poraiból, de ezúttal muszáj volt megnéznem, az elmúlt napok kudarcsorozata az MTMT etetésében pontosan kinek a sara, mert már háromszor gyürkőztem neki felvinni valaminő izéket, és mindig leragadtam ott, hogy hiába kattogatok, egyszerűen nem lehet kijelölni a szerzőt. Na hát jól sejtettem, Fapipa volt a ludas. Lehetett volna maga az MTMT vagy én is, ez sosincs kizárva, de most a járókeretes asztali géppel kiderült, hogy Fapipa az, aki nem szereti az MTMT-t. Ez persze nem lep meg, az MTMT-t senki sem szereti, tán még az anyja sem. (Bár, ahogy ezeket a dolgokat ismerem, neki apja volt, sőt, apái. Valószínűleg azok sem szerették.) Fapipát ezért megnéztem magamnak igen csúnyán, nem mintha ez bármit számított volna, de nekem jólesett, és kész. És akkor felvittem a járókeretes géppel a valaminő izéket, hurrá.
Ez így összességében pont olyan volt, mint amikor Tevje végre kidobja a házból a kecskét, úgyhogy csak a huszonhét legközelebbi családtagja marad bent. Úgy érzem, most végre nyugalom van és kevésbé büdös, már csak az intézménytörténeti wiki-szócikk ácsolása van hátra (ne is kérdezzétek), konferencia-ppt gyártása (ezt se), plusz a mindennapi tennivalók. Mivel a mai mindennap egy szombat, például a piac, de én ezt most rögtön el is bliccelem, inkább dögölészem még egy pöppet a Maci nevű kollégával.
Intermezzó – Zajos Tücsök és az angyalok
Ez most kétségkívül úgy hangzik, mintha egy együttesről beszélnék a Motown Sound idejéből. Noisy Cricket and the Angels. Látom is őket magam előtt: kinyalt fekete csávó aranyfogakkal, bordó öltönyben és rózsaszín zsabós ingben, mögötte meg egy női vokáltrió méhkas-kontyokkal, rózsaarany lamé koktélruhákban. Woo-bop, mmm-bop, wooOOOO-bop.
Valójában Zajos Tücsöknek az új ragasztópisztolyomat neveztem el, ezt itt ni:
Mégpedig ezért:
Mivel akkor szép a buli, ha zajlik, nyilván kipróbáltam, aztán csütörtökön bevittem éles bevetésre is a munkázó helyemre. A csütörtöki egyébként is a totális káosz és kiszámíthatatlan jelenlét napja volt (hogy emlékeztesselek, ez volt a törölt őszi szünet helyén az egyetlen tancsinap, amelynek örömére amúgy külön megkértek, hogy ne írjunk hiányzókat), úgyhogy oktatói fennállásom egyik legbizarrabb napját sikerült összehozni: gyakorlatilag minden órán angyalokat gyártottunk a gyivákokkal, miközben én olyan dolgokról zöngicséltem nekik, mint a szocializációs minták meg a megkésett beszédfejlődés.
Tavaly az adventi kézműveskedésnél csúful ráfaragtam/tunk a tomtékkal, én itthon voltam felfordulva, a népség-katonaság meg közben rejtvényfejtést művelt, mert ki volt nekik szabva az összes elem, és küldtem nekik fotódokumentációt az összerakásról, de azért nem ártott volna, ha ott vagyok megmutatni, hogy ezt most így, aztán azt meg úgy. Küzdöttek, mint malac a jégen, na. Ezért volt, hogy az idei projektet ezúttal ki akartam próbáltatni válogatott (nyilván véletlenszerűen válogatott) kísérleti alanyokon. Nos, Zajos Tücsök működik, az angyalkészítés is működik, kevés kézügyességgel megáldott népek (van egy pár) sem mondanak benne csődöt, és maximum egy óra alatt mindenki képes legyártani egy példányt, még ha közben olyasmikről is hadoválnak a fülük mellett, mint a generalizált szorongás vagy a szereptanulás meg a szocializáció összefüggései. Néhány elkészült darabot le is fotóztam nektek, nézzétek csak.
Ha esetleg november 28-án Esztergomban jártok, és nincs más álamügyetek fojóba, akár be is jöhettek kipróbálni. Én is ott leszek. Meg Zajos Tücsök is.
Intermezzó – Zenea zélet, 2022-es kiadás
Nyilván idén is végigcsináltam a rituálét, naná hogy.
Lássuk csak.
Meg ez:
És még ez:
Hát, ha ezt a jövőre nézve ómenként kezeljük, továbbra is érdekes idők jönnek. Bár az még mindig igaz, hogy én válogatom össze a zenegépeckém hanganyagát, úgyhogy ki mást hibáztathatnék, mint magamat.
Szaporulat a Szaharában
Valakinek, akitől én szigorúan elhatárolódom, mert nem pártolom a léhaságot, nyilvánvalóan agyára ment a hőség. Másként vajon mi a nyavalyáért rendelt volna anyagokat az eddigi kétszáz folyóméter mellé?
Eská 9/23 – A Mittomén
Tegnap mélán megfogtam egy spulni pólófonalat, amit három évvel ezelőtt minden ok nélkül megvettem a szemközti kínaibótban meg egy spulni Catania Color Esprit-t, amit szintén minden ok nélkül vettem meg, várjunk csak, á, már nem tudom mikor, de a FonalLakban volt, az biztos.
Úgy kezdtem neki, hogy nem tudom, ebből mi lesz.
Most se tudom még, de kétségkívül haladok vele.
Ha majd tudom, mi lesz belőle, természetesen részletesen referálok. Lehetőleg jobb fotókkal, mint ezek itt.
Minden nap más - mindennap más 