firenze kategória bejegyzései

Igen, tudom, itt vagyok Firenzében, dugjam már be a pofám valami múzeumba vagy képtárba is. Nyugi, meglesz. Azt viszont ne felejtsük el (én legalábbis nem felejtem el), hogy erre a blogra elég nagy mértékben a fotók miatt járnak a népek. A statisztika legalábbis azt állítja.

Na mármost ami a képtárakban található, azoknak a műveknek a fotóit extra minőségben megkapni mindenféle albumokban, ránagyítva, magyarázattal, háttéranyagokkal, satöbbi. Vannak róluk ismeretterjesztő filmek meg honlapok meg minden az anyámkínja, így hát valószínűleg senkinek nincs szüksége arra, hogy például a Primavera kellően homályos fotójával éppen én örvendeztessem meg, ráadásul az Uffizi előtt várakozó sűrű, tömött sorokból ítélve leginkább egy olyan fotóval, ami a kép valamelyik fenti sarkáról készült, mert hogy egymást fogják leverni a népek előtte, az hótziher.

Ezzel szemben mi az, amiről nem fogtok venni vagy könyvtárikölcsönözni sehol semmilyen albumot, nekem viszont éppen van rá lehetőségem, hogy kószálás közben rájuk találjak, és megoszthassam veletek? Bizony, az az urbánus népművészet, aminek vannak ugyan ismert alkotói is (pl. Banksy), de nagyrészt csak úgy terem a falakon, mint a penész. Éppen ezért érdekes nekem, mert éppúgy az itt-és-mostról szól, mint az én jelenlegi nyaralásom vagy őszölésem vagy minekhíjuk.

Az alábbiakban a kószálásom közben talált példányokról van egy kiske galéria, és jól felismerhető, hogy vannak olyan alkotók is, akiknek több műve szerepel benne, de nem tudom róluk, kik ők, és ettől valamiért még izgalmasabb az egész.

Aki biztosan beazonosítható, az egy Blub művésznevű valaki, aki ismert popkulturális figurák képeit és klasszikus festményeket alakít át úgy, hogy a szereplőkre úszószemüveget rak, az alábbi kettő például az ő munkája. Klimt A csókjának kinagyított részletét már megpróbálta lekaparni valaki, de azért még beazonosítható, Albus Dumbledore még egészben van, de ki tudja, mire legközelebb errefelé járok, ugyanilyen állapotban találom-e.

A képek pontos helyét meg nem tudnám mondani még akkor se, ha vallatnak, mert csak csámborogtam, oszt lőttem egy fotót, amikor szembejött valami. Annyi biztos, hogy nagyobb részüket az Arno túlpartján fotóztam, az bizonyos szempontból még érdekesebb, mint az innenső, kicsit szedett-vedettebb és kevésbé turistacsalogató. Gondolom, nincs abban semmi meglepi, hogy emiatt nekem talán még inkább tetszik…

Sohase mondd, hogy sohase. Nekem nem állt szándékomban újabb táskát szerezni, nem, nem. Pláne itt nem. Ma viszont mégis ez történt.

Azt nem merném megkockáztatni két hét után, hogy Firenzében nincsenek turkálószerű turkálók. Firenze nagy, én kicsi vagyok, és ugyan mostanáig már jártam három turkálóban (ebből kettőben csak a mai nap folyamán), de az a fajta ölég olcsó lánc, mint nálunk otthon pl. a Háda vagy a Cream, szerintem itt nincs, max. az számíthat annak, ahonnan ez a táska származik, de annak is kevés üzlete van. Lehetne mondani, hogy a körök, amiket rovok, se kedveznek annak, hogy a történelmi belvárosban belefuthassak effélékbe, de hát már két egyeurós boltba is sikerült belefutnom, pedig azokat tényleg nem kerestem. (Erről majd később. Tudjátok, hogy nem bírtam ellenállni!)

Mindenesetre az első, szinteszinte turkálószerű turkáló, amihez ma szerencsém volt, és ahonnan elhoztam ezt a táskát, a Via Faenzán van. Én nem azért mentem arra, hogy turkálót keressek, hanem mert a Via Faenza elég jó útvonal a menekülésre valamilyen eltervezett irányba. (Majd erről is beszélni fogok, nyilván. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy Firenze továbbra is nagyon sűrű, és már látom, nekem tényleg szükségem van hozzá ennyi időre, amennyit itt töltök.) A Faenzáról amúgy már tudtam előre, hogy van ott egy turkáló, oppardon, vintage shop, a Desii Vintage. Na arról elég rosszakat (is) olvastam, állítólag ott olyanok, mint a pokróc, pláne a távolkeleti turistákkal, és valaki vett már náluk hamis Guccit!, ami igazán skandalum. Én mindenesetre nem csináltam a dologból nagy kázust, simán besétáltam, oszt a köszönést leszámítva éppúgy leszartam a személyzetet, mint ők engem. Körbevonultam, megnéztem pár árucímkét, aztán pont olyan facile e disinvolta kijöttem, mint ahogy bementem, és nem különösebben zavartattam magam attól se, hogy egyetlen használt Hermès nyakkendő árából ki lehetett volna engem ruházni aktuális állapotomban, de cakumpakk, tetőtől talpig. (A nyakkendő ötven euróba fájt. Rajtam a legdrágább holmi a nyolc éve vaterázott Clarks cipőm volt, 7000 forint.) Mindenesetre ha talán véletlenül vágyna valamelyikőtök egy használt Prada táskára 850 euróért, húzzon bele, mert addig esetleg besétál egy olyan valaki Szöulból, aki nem olvasta a boltról a véleményeket, oszt lecsap rá.

Mindezek után igazán üdítő élmény volt egy pöttyel később belebotlani a Humana People Store-ba, ami egy lánc része, és meglehetősen barátságos összegekért árul olyan holmikat, amiket egy magyar turkálóban is találni, főként fast fashion márkák néhány éves darabjait meg olyan noname cuccokat, amikre már csak azért sem buknak a távolkeleti turisták, mert náluk állítják elő az összest. A táska például, amit én ma megvettem, valamilyen könnyed léptű kínai műállat bőréből készült, és ugyan hímeztem-hámoztam egy ideig azon, megér-e nekem 22 eurót, de végül úgy döntöttem, igen.

Ezért.

Hátizsákot nem hoztam magammal, leginkább azért, mert az összes hátizsákom jellemzően úgy fest, mint amire rá lenne stemplizve, hogy “hátizsákot hoztam magammal, mert hurcolnom kell dógokat“, és ami esetleg mégse, az vászonból van. Ez a firenzei időjárás tekintetében nem a legjobb döntés. (Jaja, utána néztem indulás előtt, ezek a legesősebb hónapok. Ez az utána nézés persze nem segített makulányit sem abban, hogy felkészítsen a napi tizenöt időjárás-változásra, de legalább nem hoztam magammal vászon hátizsákot.)

Akkor már volt nálam egy cekker, benne dógokkal. Például volt benne (más izék mellett) a szintén a Via Faenzán található Carrefour Expressből egy liter tej. Mivel erősen a menekülés irányába kacsingattam, nem strapáltam magam azzal, hogy átpakoljak a táskába, hanem a Piazza Adua felé vettem az irányt, ahol lesz majd nekem busz hazafelébe. Lokalizáltam a buszmegállót, aztán eltalpaltam a Conad City irányába, mert tudtam, hogy egy köpésnyire találok egyet. A Conad egy szupermarket-lánc, és nekem addig kellett bótba mennem, amíg volt a közelben egy, mert azt garantáltan tudtam, hogy hazaérkezés után elzuhanok, holnap pedig vagy lesz bót, vagy nem. A Coop ugyan azt állította az internetekbe, hogy holnap délelőtt nyitva tart, de én nem kockáztattam. Itt a busz is olyan, hogy megnézed a menetrendet az internetekbe, de azért jobban teszed, ha odamész a megállóba, aztán reménykedsz. Úgyhogy kijöttem egy újabb cekkerrel (hála néked Rossmann a tartós-hordozható cekkerekért, kettő is volt nálam a kicsi táskámban), aztán felzuhantam a buszra, és lezuhantam róla a végállomáson.

Hát kérem ott a végállomáson volt, hogy végre leültem egy padra, és pakolni kezdtem, mint Bogdán az üres boltban, mert azt már láttam, hogy az erdő széléig nem tart ki nekem az enerzsia a két cekkerrel, és valószínűleg félúton leülök ríni egyet a patakparton. Akkor már öt órája zabáltam Firenzét, ő is engem, és ez alatt az idő alatt csak a busz volt olyan hely, ahol ültem a seggemen, na meg a Via delle Termén egy éppen bezárt bolt lépcsője, amikor muszáj volt elővennem a térképem, mert ez az a város, ahol én továbbra is tizenöt másodperc alatt képes vagyok eltévedni.

Átpakoltam újonnan turkált táska/hátizsákomba mindent, amit csak lehetett, ott maradtam egyetlen pillekönnyű szatyorral, amiben csak két 99 centes kutyapóráz és három szintén 99 centes törlőruha volt (majd meglátjátok, nekem Terveim vannak, és az Úr óvjon meg ettől mindannyiunkat), egy zacskó salátakeverék, meg egy 40 dekás zacskó csipsz (ennek nem tudok ellenállni, na), és aztán fellódítottam a hátamra az új szerzeményt.

Aaah, az az öröm, az az élvezet. Mondhatnám, hogy ilyenről írtak anno szonetteket, de nem mondom, mert a szonett azokban az időkben, amikben most én térdig gázolok két eltévedés között, kizárólag a reménytelen szerelem témájára fenntartott műfaj volt.

Ennyi minden fért bele, mellesleg, és még nem volt teljesen tele, de aszontam, nem kockáztatok.

A macska csak bónusz, az mindenhová odamegy, ahol történik éppen valami.

Na hát így esett, hogy vettem magamnak egy táskát, ami természetesen úgy kilóg jelenleg az utazáshoz összeállított, gondosan színkombinált és aszeszorizált ruhatáramból, mint kinőtt tornacipőből a nagylábujj, de ezt megoldom. Meg szoktam.

A tegnapi nap élményei között az a móka-kacagás sem volt utolsó, hogy újabb bizonyítékokat kaptam arra, én tényleg teljesen reménytelen vagyok tájékozódásügyileg. Bizony voltak olyan pillanatok, amikor eszembe jutott, hogy ha most felhívna engem véletlenül a Repülő Kutató, hol vagyok, magabiztosan azt mondanám, hogy Firenzében, és azt is hozzátenném amolyan ötévesek módjára önérzetes hangon, hogy nem vesztem el, mert pontosan tudom, hogy Firenzében vagyok. Ennél bővebbet ne kérdezzen, bár szívesen leolvasom neki a legközelebbi sarkon az utcaneveket.

Ezen már menet közben is vihogtam kicsit, most is azt teszem. Én nem vagyok egy világjáró egérke, de azért lenni nekem abban tapasztalat, hogy egy városközpont előbb-utóbb elfogy valamelyik irányból (folyó vagy vasút, ezek elég biztos támpontok), esetleg lesz valami üvöltően felismerhető tereptárgy benne. Különben is van nekem térkép, amit ugyan csak mérsékelt hatásfokkal tudok használni, de akkor is, na.

Ennek a hendikepnek vannak bizonyos előnyei, ha éppen a) marha sok időd van lődörögni (jelen!), b) Firenzében vagy. A tegnapi nap folyamán ugyanis többek között az alábbiakat sikerült megtalálnom úgy, hogy véletlenül sem kerestem, csak szembejöttek: a nagy vásárcsarnok (Mercato Centrale), Andrea del Sarto szülőháza, egy Tutto 99 Cent (igen, ez éppen az, aminek hangzik, egyeurós bolt), valamint a Melrose Vintage.

Istenbizony nem kerestem. Ha kerestem volna, valószínűleg nem találom meg, különben sem emlékeztem már arra, hogy melyik utcán van, még korábban olvastam róla itt, és már ebből megállapítottam, hogy ez nem az én bukszámnak van kitalálva. Most is csak a portál állított meg a maga bohókás szedett-vedettségével, de ha már ott voltam, bementem.

A blog szerzőjének piszkosul igaza volt a high end árakkal kapcsolatban, de azzal is, hogy érdemes bemenni tátani a szádat. Nem a ruhákra, nekem legalábbis nem ordított bele a pufámba semmi, hogy “vigyél haza!”. Első benyomásra azt mondanám, leginkább vintage Levi’s farmerekben, bőrdzsekikben és valami érthetetlen okból kimonókban erősek, nekem meg nem kellett egyik se. Én általában ruhákat keresek, abból is tarkát, hosszút és bohémet, azok között viszont nem volt itt egy se olyan, amire azt mondtam volna, gyere haza a mamához. Van az a trükk, hogy turkálóban végigsimogatod tenyérrel a vállfán lógó holmik élét, és ami olyan puha, mint a vaj, na az tényleg igazi minőség – ki is szúrtam ezzel egy szürke Max Mara kabátot, de annak is csak azért néztem meg a címkéjét, hogy referálhassak arról, 350 eurót kértek érte. Minden szívfájdalom nélkül hagytam volna ott akkor is, ha harmincötbe kerül.

Mivel fel vannak készülve zakkant turistákra (amikor ott voltam, egy amerikai apuka éppen nagy élvezettel válogatott a baseball-kártyák között, miközben a felesége cowboy-csizmákat próbálgatott, a kislányuk meg folyton azt kérdezgette, mikor megyünk már), szemük se rebbent, amikor megkérdeztem, fotózhatok-e. Úgyhogy, tessék, galéria. Ruhák nemigen vannak rajta, azokat nem találtam annyira érdekesnek, mint a sok csetreszt.

A lenti nagyképen azokban a kockás fedelű befőttesüvegekben gombok vannak. Azok még tán érdekeltek is volna, ha nem ötven cent darabja, de be kell vallanom, ehhez én sóher vagyok. Attól még lehet, hogy visszamegyünk a RK-val, ő ugyanis azon a képen a nyakkendőket nézegette azzal, hogy hmm, nem is rosszak.

Nos, most már legalább tudom, hol találom a boltot.