Én továbbra is kehelek és a takonymanókkal harcolok, úgyhogy ugyan ma felőtöztem meg kipintyöltem magam nektek, de ez marhára nem látszik a fotón. Nem látszik azon a fotón semmise. Amikor a szemem se tudom kinyitni, annyira tűz a nap, ez lesz belőle.
Nesztek kaktuszok. Azok bezzeg virulnak, hogy szarná őket telibe az a két fajdkakas, akiktől majdnem szívszélhűdést kaptam, akkora kajabálással repültek fel tíz méterre tőlem.
Egen, kezdek kissé nyűgös lenni. A takonykór Firenze-külsőn is pont olyan, mint otthon lenne, csak otthon jobb körülményeim volnának a kiheveréséhez, és nem átkoznám a kihagyott lehetőségeket sem.
Azok laknak az én torkomban most, ja. Az ölemben meg egy makka.
Tegnap olyan ergya állapotban voltam, hogy feldugtam az orromba egy pálcikát is, nem szopornyica-e már megint. Úgy fest, nem az. Úgyhogy akkor most várunk, amíg elmúlik.
A múlt héten is benéztem egy dúlifúli pillanatomban a turkálóba, ahol aznap éppen minden holmi két euróba került. Mit mondhatnék, sorry, not sorry. Az egy olyan péntek volt, na.
A csipkeszélű sálról (utolsó előtti kép) abszolúte reménytelen jó fotót lőni, de a címkéje kissé a “hűha” kategória. Mármint ha igazat mond. Azt viszont kifejezetten röhejesnek találom, hogy szinte minden, amit itt turkáltam magamnak, szürke/fekete/kék, vagy pedig olyannyira nem-szezonális, hogy valószínűleg úgyse tudom felvenni áprilmájusig.
Mint a mellékelt ábrából is látható, a mai napot itthon fogom átmaszogni, max. a komposztálóig kúszom el.
Mivel kinyitott az egyetem (ja, mostanáig kulcsra volt zárva minden), a RK egy zsáknyi könyvvel és cetlivel felszerelkezve visszavándorolt az irodájába, hogy innentől kezdve megint ott művelje a tudományt, én meg itthon maradtam soraimat és a lakást rendezgetni, valamint kulináris és más kísérleteimmel foglalkozni. Mielőtt a RK népei szétfutottak decemberben a szélrózsa minden irányába, felmerült ötlet szintjén egy osztrák-magyar monarchikus vacsora terve, és a pontos részletek még kimunkálás alatt vannak, de én bátor vaddisznóként félhivatalosan felajánlottam, hogy majd sütök sörperec. Na mármost nekem otthon igen jó eredményeim voltak perectésztákkal, de a minisütő még nem volt kipróbálva e célból, úgyhogy mielőtt végleg elkötelezem magam amellett, hogy egy tucat Habsburg-kutatót megetessek bretzelekkel, nem ártana megnézni, egyáltalán összehozható-e.
Gondolnom kell a renomémra, hejj, itt most már a RK összes barátai és üzletfelei meg vannak győződve arról, hogy én a pékek és sütigyártók gyöngye vagyok. Hm, nem is tudom, hogyan jutottak erre a következtetésre.
A Pitti Palota összességében olyan, mintha egy drága cuccokra utazó szarka rakta volna össze, de én megtaláltam benne őt,
akiről amúgy valamiért azt hittem, hogy Londonban van, és miatta megbocsátottam az összes aranyozott bizbaszt – na nem mintha bárkit érdekelt volna, mit gondolok a Pitti palota aranyozott bizbaszairól, és bármit is számítana. Mindenki ott fotózta az arany bizbaszokat, a végén még én is. Mindegy, a lényeg az, hogy ő ott volt, én pedig sokat és elbűvölten álldogálhattam előtte.
Január eleje a firenzei faluszélen, esők, fények, színek, horgolnivalók meg macska, mint már megszokott. Ó, és persze panettone, mert abból tegnapelőtt megvettük a hetediket(!) is*. Jé, épp ma van hetedike, micsoda egybeesés ez, hejj. Galéria!
* Nem ettük meg mindet, sőt. Ez csak a harmadik lesz azon a listán. A többit egyelőre parkoltatjuk.
A szép Olaszhonban a mai napon jön Befana (nyilván az Epifania torzult változatáról van szó), aki lényegében a helyi Mikulás vagy még pontosabban Mikulina, merthogy Befana egy boszi, aki a gyerekeknek a zoknijába ajándékokat hoz, és erre természetesen éppúgy rá van települve egy komplett ipar, mint nálunk a csokimikulásokra.
Ecco.
Mi a Befana tiszteletére ebédvendégek voltunk máma, úgyhogy gondoltam, a tematikának megfelelően öltözöm fel firenzei boszinak.
Hé, abból őtözöm, amim van a szekrényben, ne tessék elvárni tőlem lehetetlent.
A fotó minőségéért és fényviszonyaiért nem kérek elnézést, kérjen a toszkán időjárás. Egész éjjel esett, és most narancs riasztás van érvényben az egész régióban a víz meg a szél miatt. Szerencsére mi még mindig a dombon lakunk, és ugyan ott a fejünk fölött az egész Fiesole, de ha több száz év alatt nem csúszott le, most se fog.
Tudjátok mit, egy adott ponton nyilván monstrancia- meg pietra dura- meg általában vett Medici-mérgezésem lesz, de mit bánom én, ma is aprófát pisiltem. Hogy ezek a Mediciek mekkora pompázatos lőkötők voltak, ez a Buonarroti nevű csávó meg mekkora zseni, áááá. Trehány is volt, persze, meg lassú, mint egy szabadnapos csiga, mindenestül leszarta a határidőket, és ha az érdekelte jobban, hogyan lehetne tökéletesre kidolgozni egy szobron a vállizmokat, akkor hagyta a fejet a fenébe. Akkor is, vagy talán éppen azért, áááá.
Kezdenek igazán csúnya gondolataim lenni a firenzei időjárással, a faluszélen éldegéléssel és a RK határidőivel kapcsolatban. Mire eljutottam oda, hogy “na izéld meg a porszívódat, én mégiscsak elindulok, mert nem ülhetek állandóan itthon”, elkezdett esni az eső.
Ezt már négy napja megírhattam volna, mert mi épp december 31-én mentünk el oda, mint már jeleztem, ugyanis december közepétől január végéig egészen pontosan csak dec. 31. 15:45-től volt üresedés, az összes többi időpontot már lefoglalták. Nos, ez is olyan esemény volt, amiről vagy nagyon sokat ír az ember, vagy nagyon keveset.
Ezúttal a “nagyon kevés” lesz ez, mert ezúttal is csak azt tudom makogni, hogy a fotók nem adnak vissza semmit, a leírás sem ad vissza semmit, vagy ott van az ember, vagy nincs, de amikor ott van, akkor kis híja, hogy leessen az állványzatról. A kápolna ugyanis eredetileg így festene,
ezért cserébe viszont karnyújtásnyi távolból és premier plánból nézheted meg a freskókat, és… és… á, tudjátok mit, ideteszek pár fotót, bár igazából ezek, mint már írtam, úgysem adnak vissza semmit.
Tetyekvetyek napot tartok, fotókat és lakást rendezgetek, plusz a már szokásos év eleji cozy mystery vizionálást abszolválom. Egy szóval lustanapom van, no. Ilyen is kell.
Hadd kezdjük 2024-et stílusosan, egy nagy csalással.
Ez volt rajtam tegnap, amikor elmentünk a Cappella Brancacciba (beszámoló majd gyün). Ugyan miért hagynék kárbaveszni egy olyan fotót, amin a tőlem telhető módon ki vagyok őtözve, ha a mai napot úgyis lehordott nyafogóruhában maszogom végig.
Firenze tegnap du. már az iccakájára készülődött, színpadokkal a Signoria és a Santa Croce terén, valamint az egész belvárosban fel-alá gomolygó turistákkal, akik a jelek szerint “last minute Florence” meg “Capodanno in Firenze!” akciókkal kényeztették magukat, mert még hatkor is ott zörögtették a bőröndkerekeket a macskakövön, és általában sehol nem lehetett leejteni egy tűt sem. Az egyik utcasarkon két nagyon decensen kirittyentett idős hölgy vonult el előttünk, akik jól láthatóan órákat töltöttek fodrásznál és további órákat öltözködéssel, őket csak azért említem meg külön, mert olyan illatcsóvát húztak maguk után, hogy majdnem leütött minket. Amúgy az összes többi is épp olyan volt, mint szilveszterkor elvárható, tinicsapatok a minimarketekben, ahol talán nem kérik el alkoholvásárláshoz a személyit, és az utolsó percen még ezt-azt vásárló népek a Conadban, ahol valaki eltört egy üveg piros nemalkoholikus löttyöt, és fél percen belül több tucatnyi embernek lett cuppogós cipője.
Mi is vettünk még néhány “nélkülözhetetlen” tárgyat, például sütőpapírt, mert az elfogyott, és aztán hazacsoszogtunk, hogy megcsináljuk szerény kis szilveszteri vacsoránkat.
Nagyon szerényet.
Mivel ittlétünk óta legalább tucatnyi random tűzijátékot tapasztaltunk meg a közelünkben, főként a fejünk fölött Fiesoléban, és a karácsony is meglepő mennyiségű durrogtatást tartalmazott, az éjfélre is voltak tippjeim, mivel fogják tölteni a népek. A La Casina igen érdekesen van beágyazva a környezetébe, a durrogásokat elég jól, de nem fülrepesztően hallani, és ugyan nem mindig látni, de az is előfordul. Mackó az eddigiekre rá sem hederített, és bíztam benne, hogy ezúttal is ez lesz. Ez is lett, hála a pipéknek.
Mindenesetre a körülményeket kihasználandó azt javasoltam a RK-nak, hogy költsön fel engem háromnegyed tizenkettőkor, mert addigra biztos elalszom a kanapén (és tényleg!), aztán vonuljunk ki egy üveg pezsgővel a szőlőtőkék közé tűzijátékot agnoszkálni, mert otthon ugyan eszünk ágában sincs ilyesmikkel törődni, de ha Rómába mész, viselkedj úgy, mint a rómaiak.
Nos, a firenzeiek és fiesoléiak (és San Domenico meg Maiano meg Settignano lakói – mi tényleg faluszélen lakunk, na) valóban az elvártaknak megfelelően viselkedtek, így a blog történetében először még egy tűzijáték fotójával is meg tudlak örvendeztetni titeket, amit a völgyben lőttek fel a píneafenyő mögött.
Hát így. Boldog új évet annak, aki most tartja, én elugrándozom a fürdőszoba irányába.
* Kátya barátnőm anno HongKongban találkozott valami bulin egy tenyérbemászóan nagyképű olasz fiatalemberrel, aki cseppet sem öntelten azt mondá neki: “Áj em itÁlien! Áj hev sztÁjle!” Ezt azóta is emlegetjük.
Tényleg az egész év legfurább hete a karácsony és újév közti – még akkor is az, ha valójában már szeptember óta afféle limbóban vagy, amikor nincs munkanap és nincs hétvége. Ez a hét még ebben az állapotban is az ujjaid közül kicsorgó napokat hozza magával, itt-ott fent maradt karácsonyi dekorációkat, szétfolyt adventi gyertyákat, a csokidra ácsingózó macskát, akciós panettonékat, szépiaszínű éjszakákat és sok-sok lusta tetyekvetyeket. Galéria!
Lehet, hogy délután-este még jövök egy bejegyzéssel, de ne legyetek túl csalódottak, ha mégse. 🙂
Eddig még nem futottam bele olyan firenzei templomba, amiről azt mondtam volna kijövet után, hogy “na, ezt nyugodtan kihagyhattam volna”. A firenzei templomok mindig okoznak valamilyen meglepetést, legyen az akár egy féltve megőrzött freskódarabka valami böhöm nagy barokk szentkép mellett, akár valaki olyannak a sírja, akiről fél könyvtárnyi irodalmat írtak össze, akár pedig egyszerűen csak az a tény, hogy az adott templom olyan élő és lélegző része a környezetének, amire (sajnos) nem nagyon látok példát magyar templomoknál, bár nyilván az én készülékemben is lehet hiba, de a népszámlálási adatokból ítélve talán mégse. Az alábbi kép nem lett túl jó, de nagyon is jellemző erre, amit fentebb leírtam.
A Chiesa di San Niccolò Oltrarnoban kattintottam, ahol a komplett sekrestyét elfoglalja a kivilágított betlehem, odafent pedig egy Michelozzónak tulajdonított Madonna della Cintola freskó van. Sajnos épp a lényeg nem nagyon látszik a fotón, ami miatt készítettem: ez volt ugyanis az a pillanat, amikor bejött a templomba egy idős férfi egy golden retrieverrel, aztán nemes egyszerűséggel elővette a kulcsát, és bement ott azon az ajtón. Gondolom, a tiszi lehetett, aki elvitte még az esti szentmise előtt pisikélni a kutyáját.
A város szerkezete és sűrűsége miatt azt se nagyon tudni általában, épp mekkora a templom, amibe bebóklásztál, amíg át nem mész az Arno ellenkező partjára, ahonnan egy magaslatról rácsodálkozhatsz, hogy tyűűű, az ott a Santa Croce/San Spirito/San Frediano. Azt például nem is tudtam, amíg nem a túlpartról néztem vissza, hogy milyen jól látszik a Chiesa di Ognissanti.
(A templomok méreteivel kapcsolatban is jó illusztráció ez a fotó: jobboldalon háttérben az a háromszög alakú homlokzat a Santa Maria Novella homlokzata, a baloldali torony pedig ugyancsak a Santa Maria Novella harangtornya. Igen, az tényleg egy ekkora nagy templom.)
Az Ognissantira vannak olyanok, akik húzzák az orrukat, mert a komplett homlokzatát átbarokkolták az adott időben, de egyébként épp ez a mókás benne: az utca, amiben áll, mintegy gyorstalpaló tanfolyam az építészeti stílusok történetéhez és jellemzőihez.
Neoklasszicista, szecessziós, modernista, reneszánsz, barokk, van minden. Amikor bemész a templomba, elsőre nagyon barokknak tűnik az egész,
aztán szembejön egy Ghirlandaio-freskó Szent Jeromosról,
meg persze Giotto Krisztusa, egészen lélegzetállító, és az én masinámmal sajnos visszaadhatatlan.
Ez a kereszt jóóó hosszú időn át egy raktárszobában ült porosan és évszázados mocsokkal lepve, és nem is sejtették, hogy Giotto, amíg nem feccöltek bele 2003-tól kezdve hét évnyi restaurálást és pucolgatást. (Mondtam én, hogy ez a város piszkosul el van kényeztetve, egy elkallódott Giotto-kereszt már meg se kottyan neki.)
Az Ognissanti tényleg azt nyújtja kicsiben, mint a híres-kötelező firenzei templomok nagyban, mert van benne minden, de minden: ősrégi és eléggé ijesztő fa Krisztus-szobrok, két tele szekrény monstrancia, a Guadalupei Szűz Mária kortárs-csiricsáré képe, vázlatig kopott freskók és barokk pompa halomszám, ráadásul itt van eltemetve Botticelli meg Amerigo Vespucci is, az előbbinek még egy szál rózsát is odarakott vázában a megtartó emlékezet.
Szóval ebbe a templomba is érdemes elmenni, de hát melyikbe nem, én még keresgélek.
Az elmúlt hónapok tanulságai között az egyik legfontosabb valószínűleg az, hogy az ember mehet akárhová, saját magát úgyis vinnie kell magával, az összes idioszinkráziájával meg dilijével meg idegesítő szokáskáival egyetemben. Mink például hiába vagyunk Firenzében, ugyanolyan csendes itthon bálozást tervezünk szilveszterre, mint otthon Bürgüncfalván szoktuk, és ugyanúgy beszerezzük 29-én a vacsoránkhoz a cuccokat, mint máskor.
Ha már a szokásoknál tartunk, ugye ti se gondoltátok komolyan, hogy be tudok olvadni a tömegbe, paplankabátka ide vagy oda.
“Oké, akkor most visszamegyünk a jobbpartra a Trinitán, átvágunk a Signoria előtt, aztán a pietrapianai Conadban megvesszük a tejet meg a mosószert meg a többit, és hazamegyünk a 17-es busszal.”
Valószínűleg ezt is meg lehet szokni. Már elég sokaknak sikerült.
Minden nap más - mindennap más 