Ma este házon kívül vacsizunk, hejhó.
Én halat eszem hallal, ha egyszer megtehetem.
firenze kategória bejegyzései
Intermezzó – Mozaik
Az alábbi képeket főként a “foltos lányoknak” ajánlom: a Battisterio di San Giovanni padlója,
ez meg itt a bácsi, aki éppen restaurálja.
11/145 – Babonák
Mámegin megyek valahova, de nem mondom el nektek, hova, merő babonából. Ahányszor ún. Pontos Céllal indultam el, és azt meg is mondtam, micsoda, sose jött össze úgy és akkor, mint akartam.
Cserébe viszont megnézhetitek a háromszáz réteget, ami rajtam van,
mert amúgy a világ csak ezt fogja látni:
Az se mindennapos errefelé, ismerjük el. Huh, majd írnom kell arról is.
Szaporulat a szekrényben – Szedtevette 4.
Most már kifejezetten gyanúsnak találom, hogy a) idén úgy ragadnak rám a fura anyagú és szabású fekete ruhák, mint papírra a légy (vagy fordítva), b) a Humana People-ban sportot űznek abból, hogy ha bemegyek, ne jöjjek ki üres kézzel.
A múlt héten mikor betévedtem, éppen nem volt semmilyen akció, amíg nem kezdtem vacillálni azon, kell-e nekem még hülye anyagú és szabású fekete ruha, és ha igen, melyiket vegyem meg a két jelöltből. Na ekkor mondták be, hogy happy hour kezdődik, innentől fél órán át minden holmi 30% engedménnyel kapható.
Hát jó. Ki vagyok én, hogy félreugorjak ilyen merényletek elől. Oscar Wilde is azt mondta, hogy mindennek ellen tud állni, kivéve a kísértést, és ő konkrétan a szomszéd házban volt vendég annak idején, úgyhogy cselekedtem.
Megvettem mind a kettőt, höhö.
11/144 – Sauerkraut!
Kizárólag dokumentációs céllal tessék tekinteni erre a fotóra, amit az imént lőttem Fapipával abban a vidám -3 fokban, ami most vanik. (Már melegszik, egyébként. Éjjel -6 volt.)
Mindez különösen annak fényében röhejes, hogy tegnap du. garden partyba voltunk hivatalosak, ami a Habsburg-kutatók monarchikus kajabulijának volt szánva, de az egész végül oda fajult, hogy a RK hozott Békásmegyerről és Grazból összesen négy és fél kiló(!) sauerkrautot, és ezeket csak úgy natúr, valamint toros káposzta és káposztás halusky formájában szervírozta. Na hát én nem vagyok nagy híve a savanyúkáposztának, pláne ha főzik is mellettem (mert BÜDÖS!), márpedig itt tegnapelőtt estétől kezdve folyamatosan pöfögött valami a tűzhelyen. Szerintem még holnap is szellőztetni fogom.
Én, hívjuk így jobb híján, Laugenstanglikat sütöttem perectésztából, Glenda pedig (a házigazda, aki Fiesoléban lakik) salátát, grillezett sajtos szendvicset és cotechinót szervírozott. Ezeken felül mindenki, aki betolongott, hozott még valami sajtot vagy marcipánt vagy miegymást, szóval nagy trakta volt, na. Az alábbi képen még a cuccok fele sincs az asztalon,
de az jól látható, hogy micsoda álomi környezetben volt a vendéglátás.
Hogy fokozzam, íme a RK fotója a mellvéden összerakott tányérkájáról a Professzorral.
Ami pedig a háttérben látható, pont az, amire számíthattok.
Tessék megnyugodni, alig egy hét múlva vége ennek a luxy toszkán életnek, és hogy őszinte legyek, tulajdonképpen már várom, hogy így legyen.
11/143 – Resztli
Kezdődik a centi vagdosása, a jövő vasárnap még itt telik, aztán összecumózzuk magunkat, és hazadöcögünk. Én bizony már elkezdtem át- meg össze- meg bepakolni, de nem kerget a tatár. A horgolófonalak viszont igen szépen elfogytak, már csak egy cipősdoboznyi van belőlük, és a pipigyártás sem maradt el. Közben meg járom a várost és a képtárakat, nézem a napnyugtákat és a zöldet a kertben. Mindenből egy kicsi, mert ez így jó. Galéria!
11/142 – Termosztát
Úgy nézek ki, mint akit válogatott csapások gyötörnek,
de ez speciel nem igaz, csak a fényzőgép járja a bolondját.
Mivel most épp beraktam egy mosást, és volt időm ezt is kipróbálni, készítettem önfotót Fapipával is. Ez se jobb.
Állítólag ezek a fapipák fotózni is jók. Állítólag.
No de vissza a válogatott csapásokra. Azok tegnap este ütöttek be, amikor kissé hűvöskésnek éreztem a lakást, és ránéztem a termosztátra, ő mit szól hozzá. A termosztát nem mondott semmit, olyan fekete volt, mint az éccaka. Csak viszonyításképpen, a termosztát jelenleg ilyen sok mindent mond éppen:
A fotón a termosztát mellett a biztosítószekrény látható, alattuk Maci kajája és papírzsepik meg egy antikorrodáns spré, amit a nyikorgó ajtó miatt vettünk meg, fent az ablakpárkányon pedig a kulcsom és az Yves Rocher mangós-korianderes permet, amit akkor szoktam befújni az ájerbe, ha szellőztetés után is érzem a macskaszart. (Rettenet érzékeny orrom van, be kell vallanom. A RK már megszokta, hogy én akkor vágom mosóba a holmijainkat, amikor más még vidáman felvenné kétszer. Most is ezért mosok ki egy csomó holmit.)
A termosztát fekete volt, a radiátorok hidegek, melegvíz meg sehol. Jó kezdet egy hétvégéhez. Különböző körkapcsolások után (a RK Grazból vezényelte WhatsAppon a műveletet) megjelent a kulipintyóban Stefano, aki a tulaj férje, valamint Beppe, aki a kertész/mindenes. Ezúton utalnék vissza érzékeny orromra, merthogy mindkettőjüket olyan vidám toszkán vörösborszag lengte körül, ami ugyan teljesen logikus volt péntek este, de nem vetített előre sok jót a termosztátommal kapcsolatban.
Megnézték. Ciccegtek. Pörgő társalgást folytattak egymással, szintén toszkánul (egy szót se értettem belőle, na). Kimentek. Stefano visszajött egy használati utasítással (én kezdtem egyre pesszimistább lenni), ciccegett még egy sort, majd lecsapta a biztosítékokat. Visszacsapta. Kiment. Közben odakint Beppe a ház mögött mászkált egy zseblámpával, Maci pedig, akit preventíve becsuktam a hálószobába, az ajtót kaparta, és halkan vonyított.
Én már felkészültem arra, hogy az éjszakát összes paplanjaink alatt fogom tölteni egy (nagyon is mosásra szoruló) nyafogóruhában és dupla zokniban, de akkor visszajött Stefano, és tudtomra adta, a termosztát most megint működni fog, még beállít rajta egyet-mást, de a probléma el van hárítva, ő ugyan nem tudja, mi történt, azt se, Beppe hogyan oldotta meg, de Beppe egy zseni. (Vö. “Pablo, tu es HENIÁL!!”, örök kedvencünkből, a Picasso kalandjaiból.)
Na hát ez volt tegnap este, és mikor visszakaptam a termosztátomat, az azt mutatta, hogy éppen 15 fok van a La Casinában. A szigeteletlen házak öröme, nem vitás.
Megyek teregetni. Remélem, a szél nem fújja el az utolsó dalom a holmijaimat a szőlőbe.
Intermezzó – Galleria dell’Accademia
Tegnap kipipáltam ezt a csávót is.
Oké, ez nagyon úgy hangzott, mintha A Nagy Híres Izék kipipálásában utaznék, holott nem. Ha majd hazamegyek, nyilván lesznek majd Firenze-rajongók, akik megkérdezik tőlem, hogy óóóó, és ott jártál? öö, nem. és másik ott? ööö, ott sem. és vettél bőrkabátot, és ettél szendvicset az All’Antico Vinaionál, és ültél kávéval a Dóm mellett, és vacsoráztál bisteccát, és elmentél-e San Gimignanóba? és én jó eséllyel ezekre is azt mondom, hogy nem, bár van még másfél hetem, szóval történhet bármi.
Mindenesetre tegnap elmentem a Galleriába, ahol folyton óriás sorok vannak, és sehol nincs kiírva, hol lehetne jegyet venni, úgyhogy megkérdeztem a kapuban a kerberosz nénit, hol a jegypénztár. Mire ő, van előre foglalt jegyem? öö, nincs. Na akkor itt mellettem tessék bemenni, a jegypénztár a röggönymasina után van. A röggönymasinánál ketten voltak előttem, a jegypénztárnál meg senki. Összességében egy perc alatt jutottam be a Galleriába, no. Mindezt úgy, hogy mikor elindultam innen a faluszélről, azt se tudtam, aznap a Galleriába megyek. Megérdemeletlen jó sorsom van esetenként, nem vitás. Egyébként is, ha netán Firenzébe akartok jönni, a telet ajánlom, nekem még soha semmilyen jegypénztárnál nem kellett sorba állnom, azazhogy mégis, egyszer négy percet a RK-val a Santa Crocénél, de az amúgy egy adventi hétvége volt. (Apropó, kezdtem összegyűjtögetni fejben egy kicsinyke tanácslistát kábé a “Firenze alulnézetből” kategóriában, mármint hogy mit csinálj, ha amúgy ráérsz, és eléggé igénytelen vagy. Nem tudom, mennyire lenne hasznavehető, tessék csilingelni, ha valakit érdekel.)
A tegnapi nap egyébként tényleg tanulságos volt, mert persze Dávid hát az Dávid, de valamikor firenzei tartózkodásom közben rájöttem, valójában nem vagyok oda a szobrokért. (Azt hiszem, ebben részben az Uffizi a ludas, ott gondoskodnak arról, hogy képtelen legyél a szobrokra másként tekinteni, mint folyosódíszre. Ja, meg a Boboli-kert. Ott is annyi szobor van, mint a gedva.) Mivel gondolkodni kezdtem róla, hogy is állok én ezzel, oda konkludáltam, valójában a befejezett szobrokkal van bajom, azokért még akkor sem vagyok oda, ha egyébként Michelangelo faragta őket, és a világ leghíresebb szobrai. Sőt, leginkább azokat a szobrokat szeretem, amik a) befejezetlenek, b) Michelangelo volt, aki nem fejezte be őket.
A Galleria azt mondta erre nekem, pill, intézkedünk.
Mindent összevéve viszont mégiscsak afféle felemás érzésekkel jöttem ki a Galleriából, a rotundában ugyanis Dávid körül hemzsegtek az emberek, mindeközben pedig a Giotto és tanítványai részlegen pont akkora tömeg volt, mint amekkorát a képeken láttok.
Nem volt az egész teremben senki, de annyira nem, hogy hét perccel később sétált be az első látogató. Mármint rajtam kívül. Értem én, hogy a Galleriába azért mennek a népek, mert Dávid, de abból van a városban két másik életnagyságú darab is, plusz még kétszázezer minireplika és további félmillió neonszínű hűtőmágnes Dávid pöcséről. Szelfizéshez azok is megteszik, és még fizetni se kell értük 16 eurót.
11/141 – Fókusz
A fényképezőgép azt állítja, hogy állandóra állított autofókusszal dolgozik, és abban az autofókuszban az arc a prioritás.
Érdekelne, hogy hol van szerinte az az arc. Ez volt a legjobb, amit a mai egy tucat képből össze tudtam vakargatni.
Mindegy, no, azt látjátok, hogy fel vagyok öltözve, és megyek valahová. Mivel továbbra is kiszámíthatatlan, éppen melyik képtárat vagy múzeumot vagy mittoménmit támadok meg (bár lassan fogy a listám), maradjunk annyiban, hogy kiviszem a szemetet, és veszek macskakaját.
11/140 – Specifikus
Isten bizony, azt se tudom már, milyen évszak van – a levegőben tavasz szaga, a naptárban január, az elmúlt két napban annyi eső esett, hogy vadul zöldell a fű, és nekiugrottak a hagymások a kiskertben, nekem viszont csokis repedtkékre szottyant kedvem, mint általában télen szokott. Mindenesetre nekiláttam leszedni (vagy legalább nem-évszak-specifikussá tenni) a dekorációkat.
11/139 – Naturel
Ez most megint egy piszok nad calász, mert a fotó még múlt heti, akkor készült, amikor kicsámborogtunk a kertbe fotókat lődözni mi hárman: én, a takonykórom meg az azóta elhalálozott fényzőgép.
A backup (mint a tegnapi fotókból is láthatjátok) működik, bár engem továbbra sem kedvel különösebben. A mai önfotó eccerűen azért nemvan, mert nyafogóruhában fetrengünk Macival. (Rajtam nyafogóruha van, na. Maci csak úgy au naturel létezik.) Odaki minden szürke, délre esőt jövendöltek, és nekem van néhány kézimunkaprojektem, amit még a hétvége előtt be szeretnék fejezni, a nyafogóruháimat meg már mind ismeritek.
Macit is, de hát ő meg olyan cuki.
Intermezzó – Palazzo Medici-Riccardi
Ez volt asszem az első alkalom firenzei ittlétem alatt, hogy a) kicsikét drágálltam a belépőt (10 euró), b) ha ezt az összeget csak csupán a Benezzo Gozzoli által körbefreskózott Háromkirályok kápolnára kérték volna el, nem a komplett kétezer négyzetméteres palotára, teljesen korrektnek találtam volna.
Igen, ez egy ilyen ellentmondásos helyzet. A Palazzo Medici-Riccardi egy ménkű nagy palota, ami egyidejűleg nagyon zsúfolt és nagyon üres: a plafonon bazi nagy csillárok, a kertjében narancsfák, a pincéjében görög mellszobrok, mindenhol futballpálya méretű (és ronda) gobelinek lógnak benne, féltonnás puttócskák hemzsegnek az ajtók szemöldökfáin, plusz még itt tárolják a világ leginkább krumpliorrú Lorenzo il Magnifico-szobrát is. Eltekintve egy Filippo Lippi madonnától, az egész egy nagy, röhejes rongyrázási kísérlet, és ha az ember már járt Schönbrunnban meg Versailles-ban, látott ennél rongyrázósabb rongyrázásokat is.
Csakhogy ebben az épületben van a Háromkirályok kápolna, amit Benozzo Gozzoli körbefestett (gyertyafényben!), és hát ez is egyike azoknak a látványoknak, amiket teljesen fölöslegesen fotóztam le, mert annyival jobb fotók vannak ezekről az internetekbe. Megnézni viszont, hé, ez az egyetlen szoba megérte mind a tíz eurót. Sőt.
Csak éppen nem kellett volna utána (éppen ez után!) végigmászni az összes többin.
11/138 – Csikorog
Nem az idő, az most is egy plusz nyolc fok körüli kiderül-beborult mutat, hanem a fényzőgép. Az elmúlt időszakocska gépmizériája közben fogalmazódott meg bennem a sanda gyanú, hogy valószínűleg én leszek az első agyabuggyant, aki azért nyergel majd át az okostelefonra, mert azzal fotókat is lehet csinálni (nem is rosszakat, ahogy elnézem a RK masináját). Ez viszont még nagyon a jövő zenéje, különösen mivel ebben a pillanatban nem vagyok valami tükörfényes anyagi helyzetben (ha esetleg elfelejtettétek volna, szeptember óta fizetés nélküli szabadságon vagyok). Majd ha vissza- és egyensúlyba jutok, valószínűleg lépnem kell, de addig is, Isten neki, fakereszt, valahogy elketyegünk mi mindannyian. Legfeljebb minden nap lövök magamról egy tucat fotót itt a fal előtt, oszt kiválasztom a legjobbat. Ma éppen sikerült, de garantálni persze nem tudok semmiccse.
A továbbiakban amúgy is afféle érdekes idők jönnek, mert a RK szombaton jön vissza, a hazahurcolási lehetőségeket kihasználandó viszont én behanyigáltam Emesébe egy csomó holmit. A következő két hét valószínűleg egy olyan kapszularuhatárral telik majd, ami semmiféle józan észnek vagy profi válogatásnak nem mutatja nyomát. Hacsak nem hozatok hazulról pár cuccot, vagy nem megyek el turkálni. Nincs itt garancia semmire, kérem.
Mint látható, most éppen megyek valahova. Bevallom, lövésem sincs a pontos célról, csak felülök az első buszra, oszt leszállok az első szimpatikus megállónál, és ha van ott valami templom vagy múzeum, és nyitva van, bemegyek. A rühes fényzőgépet persze viszem magammal, úgyhogy előbb-utóbb megtudjuk azt is, hol jártam – a tájat amúgy is jobban kedveli, mint engem, csak legyen kellően megvilágítva, és ne mozogjon.
Eská 11/24 – Dühöngősapi
“Minden napodnak szakajtsd le gyimilcsét.” Az én kiegészítésemmel: “… a posvány napoknak is.”
A tegnapelőtt meg tegnap elég posvány volt, úgyhogy dühömben horgoltam egy új sapkát.
11/137 – Backup
Végre kijönnék a takonyból, erre meg a fényzőgép döglik rám, és a backup gép olyan sírnivaló random módon működik, hogy nem tudom, hogyan fogom rávenni magam minden nap csinálni másfél tucat fotót, és reménykedni abban, hogy legalább egy lesz köztük, ami nem homályos, túlexponált, túlszaturált, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Mindehhez holnap a RK hazaszáguld, hogy a hétvégén megint visszaszáguldjon, úgyhogy megint a Bogdán hadműveletben vagyok nyakig, mivel annyi mindent megpróbálok hazaküldeni vele a három fordulóban idehurcolt akármik közül, amennyit csak lehetséges.
Úgy éljek, igazán nem érzem most ezt a blogolás nevű izét, nagyon nem.
Hogy megmondjam az őszintét, ennyicskére vagyok attól, hogy végleg abbahagyjam az egészet a toszba.
11/136 – Tetézendő
Tegnap az Uffiziben megdöglött a fényzőgépem. Van ugyan nálam egy másik is, de az eléggé temperamentumos darab, úgyhogy franc se tudja, mi várható a továbbiakban.
Addig is, nesztek egy galéria az aligmozgós takonykóros hetemről. Lesz ez még így se!
11/135 – Karriőr
Egy igazán sikeres modellkarriőrben csak négy akadályom lenne: az arcom, a testem, a korom meg a napfény. Huszonegy(!) képet lőttem ma magamról, ami már kimkardásieni mélység, és ez volt az egyetlen, amin a) nem vicsorgok, b) nyitva van a szemem.
Azt a dioptriás napszemüveget nem ártott volna elhozni, most már tudom.
Mivel a hajam most érte el azt a hosszt, amikor mosással vagy anélkül is teljesen kezelhetetlenné válik, és mindig muszáj raknom rá valamit, kendőt vagy sapkát, takonykórom alatt összecsapkodtam egy ilyen kis kipitykézett lófüttyöt, ennél többre ugyanis tényleg nincs szükség itt a szép Toszkánában, ahol ma éjjel extrahideg volt, kettő fok mínuszban, de ez mostanra annyira elmúlt, hogy csak na.
Oooké. Most, hogy kinyígtam magam, irigyelhettek is. Indulunk az Uffizibe, harmadjára. A hosszú ittlét luxusa, hogy nem kell végigrohanni az egészen, lehet részletekben is. Valószínűleg ma a végére is érünk, a múltkor Tiziano előtt hagytuk abba.
Intermezzó – Január Firenze-külsőn
Mivel már kezdtem micélium-fonalakat növeszteni a kanapén, felruházkodtam, aztán legalább egy kis friss levegőért kimentem a kertbe. És vittem a fotómasinát is.
Továbbra sem bánnám, ha mindehhez jelen lenne a futonom, a fürdőkádam és a duplán szigetelt ablakaink is, de ne legyünk telhetetlenek.
Juteszembe, előre is elnézést kérek a traumáért, amit most egyeseknek okozok, de a Befana-ebéden a fiesoléi hölgyek most hallottak tőlem először arról, hogy vannak olyan regények, amikben az amerikai főhősnő itt köt ki Toszkánában, és olajfaligete lesz kőházzal, és megtalálja a szerelmet, és főz. (Plusz receptmelléklet.) Hogy még furább legyen a helyzet, igen mulattatónak, bár érthetetlennek találták a koncepciót. “Úgy érted, mint azokban a sztorikban, amikor valaki Provence-ban örököl egy szőlőt? Muhahaha.”
11/134 – Nyugaton a helyzet változatlan
Amíg a fejemet nem mutogatom, még egészen elviselhetőnek tűnik a helyzet. Nyilván csak a saját kritériumaim szerint, de akkor is, na.
Legalább a hajam már megmostam, az kriminális volt.
Eská 11/23 – Perec!
Ismeritek, amikor én azt dalolászom, hogy “nem adom fel, míg egy darabban látsz”? Na az volt ezen a héten a perectésztával, a minisütővel és a gyúródeszka hiányával, meg nyilván azzal a fogcsikorgató hozzáállással, ami kívülről előnyösnek látszik, de belülről marha frusztráló. Ó, és takonykórral súlyosbítva.
Második próba, csekk.
Az első ilyen lett, ni. Jáj.
Minden nap más - mindennap más 