Helló, itt a Rétegzés Mesternője beszél.
Mint alaposabb vizsgálat révén kiderült, a pöttyös pizsifelsőt valaki a saját két kicsi kezével csinálta. Én az ilyenektől mindig el vagyok bűvölve. Igaz, a mai használat után szükség lesz némi átalakításra, mert a kicsi kezekhez díjbirkózói karok csatlakozhattak, olyan hosszúak, mint egy orangutánéi.
Igaz, az is lehet, hogy a hobbivarrónőkre és kőmívesekre jellemző “na akkor innentől bassza meg a kurvaélet” lehetett a ludas. Ezt sose tudni.
Be kell vallanom, a túloldalt valamelyest jobban kedvelem, mint az innensőt, nem csoda, hogy vissza-visszajárok. Szedett-vedettebb, tarkább, jobban le van rottyanva, de valamiképp őszintébb is – bár itt is vannak olyan látnivalók, mint a Pitti-palota, a Boboli-kert vagy a Santa Maria del Carmine, nem véletlen, hogy a Gucci, a Chanel meg a Rolex nem ezen a parton vannak. Csatangoláshoz elképzelni sem tudok jobbat, és hiába, hogy Firenze főként azért volt vonzó számomra, mert képtárak meg múzeumok meg hajaj, kénytelen voltam rájönni, hogy leginkább csatangolni szeretek ebben a városban.
Oh dear, here we go again. Miután végigcsámpáztam a fél Oltrarnón (a Ponte Amerigo Vespucci, a Porta Romana és a Ponte Vecchio közti területet tessék vizualizálni, azon vonultam én széles, derűs cikcakkokban), átmentem az Arno fölött a Ponte Trinitán, aztán a Piazza Adua felé menet úgy gondoltam, benézek a Humana People nevű turkálóba, haddlám, nincs-e éppen valami csábító akciójuk.
Volt.
Úgyhogy vettem magamnak egy ruhát (most éppen nincs igazán szezonja neki, de nem tudtam otthagyni, na),
egy böhöm nagy kabátot, ami puha és loncsos,
valamint egy másik kabátot, amivel végre felvételemet nyerhetem az olasz nők közé, merthogy mindenki ilyet hord. (Általában feketében, de engedtessék meg nekem, hogy ezt ne tegyem.)
Mindezek után vettem egy pöttyös ruhát is, ami inkább tunika vagy még inkább pizsifelső, és olyan száz százalék poliészter plüss anyaga van, hogy vuhh, és már végig is ég.
Majd meglátjátok, milyen szépen fogom rétegezni összevissza, nélküle üres lesz a Place Pigalle (upsz, téves város/ország, na sebaj.)
Az extra hülyeség még csak most gyön. Ennek a ruhának itt a fotón a háta látszik, nem az eleje, de az eleje sima, a háta meg ilyen masnis. Az agyrágóbogarak mondták, hogy vegyem meg.
Az agyrágóbogarak ezután vérszemet kaptak, és azt akarták, hogy ezt is vegyem meg. Ugyan ki vagyok én, hogy ellenálljak az agyrágó bogaraimnak, akik punk Frida Kahlónak akarnak látni engem.
Hát így esett, hogy már megint itt vagyok egy csomó nekem-új ruhadarabbal, és nagy hányaduk olyan praktikus, mint egy… mint egy… hát most nem találok igazán jól hasonlatot, de képzeljetek el valami igen mérsékelten praktikust, oké?
Az egyetlen praktikus ezeknek az izéknek az ára volt, ami eredetileg így festett volna,
és ebben az esetben nyilván nem is hurcolok haza ennyi rongyot, de a Humana People-nél pontosan ismerik az emberi pszichét, mégpedig annak különösképpen év végi és karácsony utáni állapotát, úgyhogy minden egységesen 5 eurót kóstált náluk.
Hamu fejemre. Megyek vacsorázni.
Elmegyek csatangolni egyet, mert már kezdek bepudvásodni a finom meleg párás lakásban. A móka kedvéért még azt se tudom, lefelé vagy felfelé fogok-e indulni, a kertkapuban fog kiderülni. Ha a 100%-os páratartalom azt jelenti, hogy a szemközti dombig se látok, bebuszozom a központba, és átmegyek az Arnón, ha viszont látható-formák a tereptárgyak, felmászok pár barátságos toszkán dombra, ha már úgyis itt vannak kézügyben…
Azt vittem ki a komposztáló-/szemétdombra az imént, azért van rajtam a Prinzessin Blaufuseklit sétáltató dzseki meg a cipő, de most visszaveszem az egyre jobban filcesedő filcpapucsaimat, és begyúrom a kenyértésztát a második kelesztéshez.
Igen, ez is egy itthoncsücsü nap, esővel és a RK újabb határidőivel.
Mivel van egy kupac mindenféle fotóm raktáron, a mai napra két bemutatási lehetőség látszott valószínűnek: fonalbolt vagy temető. A karácsonyra való tekintettel a fonalboltot választottam. (A temetőt majd január elsején mutatom be, hogy optimistán kezdjük az új évet. Csak vicceltem. Vagy mégse.)
A San Lorenzo téren van a templom mellett egy egészen feltűnésmentes kicsike portál, olyan derékig-érő forma:
A helyiek úgy is hívják a boltot, hogy “La Buca”, vagyis “A Lyuk”. Én a magam részéről inkább úgy hívnám, hogy “Az Üreg”, mégpedig a fehér nyuszié. Tudjátok, az, amibe beleesett Alice, aztán kikötött Csodaországban.
Az ajtón túl ugyanis ez található:
Én hatalmas szerencsémre nem szoktam rácuppogni minden fonalra, szigorúan tartom magam a 50g/125m vastagságú mercerizált pamutok beszerzéséhez, de tippjeim szerint van itt a blogolvasók között néhány, aki valószínűleg aprófát pisilne, ha idekerül:
Mi tagadás, így sem úsztam meg. Arról természetesen sejtelmem sincs, mit fogok majd csinálni belőlük, egyelőre csak előveszem néha a hobbiszatyrom mélyéről, és turbékolok nekik egy kicsit.
A reggelink így nézett ki:
Ezek a drágák még porcukrot is mellékeltek hozzá kicsi zacskóban, amit persze mi nem használtunk fel, és a panettonénak is csak negyedét ettük meg ketten, és könnyű volt, mint a pihe, de így is az az érzésem, hogy máris ötezer kalóriánál tartok, pedig még hol a nap vége.
Á, nem bánok én semmiccse.
Amikor Professor Krtek még nem sejtette,
és amikor már igen.
Boldog karácsonyt!
Mivel zárhatnám mással ezt az idei sorozatot, mint egy firenzei gigamega galériával.
Ha káprázna a szemetek, csak nyugi, nem a ti készüléketekban van a hiba.
Vasárnap, tehát galéria. Néha már csípős az idő, de a Residenza mellett még érnek a citromok, a nap gyönyörűen süt, amikor süt, az oltrarnói rózsakert tavacskájában virgoncak az aranyhalak, és nekünk van egy finom meleg kuckónk.
Valami ilyesmiről szól a boldogság.
Mielőtt átmennék csöpögősbe, azért gyorsan megemlítem, hogy tegnap háromszor balhéztunk össze a RK-val valami pitiségen, és az éjjel egy igazi Batynak A Matykák koncertet kaptunk odakintről, fel is ébredtünk rá mindannyian.
Fel a hegyre, le a hegyről, aztán körbe-körbe. Ma megint “lejárjuk a lábaksz” napunk volt, összesen 196 fotót lőttem a San Miniato temetőjéről (ott még nem is jártam eddig) meg a totális adventi lázban égő Firenzéről. Nem lesz könnyű munka holnapra összeválogatni ebből az adventzáró galériát…
Úgy is mint szerencsehozó manó. Nem mondom, hogy leborulok magam előtt, de majdnem. Nyilván az egész hóbelevancot itt alkottam meg raktam össze.
(Fázisfotóim is vannak, úgyhogy akár eská-bejegyzést is írhatok belőle, de ezt majd meglátjuk.)
Miután Pamela hetente végigpucolja a La Casinát, és közben mosolyog is, és már Macit is megsimogatta néhányszor (amit persze ez a jellemtelen afféle olvadékony és odaadó arckifejezéssel fogadott, “az állam alatt is, lécci!”), ezért gondoltam, összerittyentek neki egy kicsi karácsonyi csomagot, igazán minit.
És lőn.
A pipi alatt a dobozkában a tegnap készült sütikből van egy barátságos kis szortiment.
Ma a háztartással és egyéb rutyutyukkal múlatom a szárnyas időt, mielőtt szocializálódási kísérletekben veszek részt (=délután vendégünk lesz). A mai nap amúgy igazán próbára fog tenni engem, bides kis controlfreaket, merthogy a) vendég, a szokásos implikációkkal, b) Pamela.
Elmagyarázom.
A RK kiküldött két hete az ájerbe egy afféle “ha gyöttök, várunk” meghívást itteni barátainak és üzletfeleinek, à la Nyuszi. Ilyenkor az egész egyetem legénysége, leánysága és nem-gender-specifikus népei egyaránt téli szüneten vannak, ennélfogva nagyrészt haza is bogározik mindenki, és ez egy tényleg nemzetközi bagázs. Akikkel múlt pénteken ebédeltünk a Sant’Ambrogionál, azok mostanra Philadelphiában és Hágában vannak, a vasárnapi bröncsünk vendégei tegnapelőtt léptek le Lisszabon és meg-nem-mondom-melyik-kalifornai-város irányába, szóval nincs abban semmi meglepi, hogy ilyenkor kissé nehéz megszervezni ezeket az alkalmakat. Úgyhogy ennek köszönhető a ma délután, amikor Glenda beesik háromra teázni egyet, majd tovarobog a jóég tudja hová, de feltehetőleg nem haza, mert ő ausztrál, és ha oda kéne utaznia, ő is lelépett volna már napokkal ezelőtt.
Na mármost a RK egy ragyogó elme, ahhoz kétség sem fér. Kiterjedt ismeretei és sokoldalú hozzáértése a következő területeken viszont igen hézagos eredményekkel bírnak: lakberendezés, (főzés kivételével) bármiféle kreatív tevékenység, valamint a sütés, mint olyan. Fókuszáljunk egy pöttyöt az utóbbira, oké? Másként ugyanis nehezen lehetne megmagyarázni, hogy jövendő teavendégünket torták (“cakes”) ígéretével csábította ide, nem pedig sütikkel (“cookies”). Én nyilván nem fogom előadni itt a szendvicssütőmmel Mary Berryt, de egy csokis püspökkenyeret (“chocolate cake loaf”) össze akarok csapkodni, ha már megígérte ez az igyiot a sütés-tudatlan.
Ámde! A püspökkenyér elkészültében kruciális tényező, mikor érkezik és távozik b) Pamela, mert miközben éppen kivakar minket a redvából, mérsékelten lenne praktikus összepocsékolnom a konyhát. Szóval jelenleg úgy állok itt, mint a tipikus kisgyerekes szülő, aki már tizenkét perce elindult volna az óvoda felé, de egyesek még mindig azt a matchboxot keresik, amit ma kötelezően magukkal kell vinniük, és különben is másikcipőtakarok mertezszoríjjaabábámat. Magyarán, másokhoz vagyok kötve a tervezésben az idő és a hely tekintetében is, ráadásul nem tervezett sütéseket is bonyolítanom kell mások hülyesége miatt, és a magamfajta controlfreaknek ez marhára nem könnyű.
Ah, megjött Pamela. Na, Isten neki, fakereszt, kivonulok a verandára.
Mi is beadtuk a derekunkat, avagy ha Rómába mész, élj úgy, mint a rómaiak.
Olyan büszke vagyok magamra, mint akinek egy füzetlapnyi munkafelületen és egy minisütővel sikerült legyártania háromféle sütit, összesen nyolc vagy kilenc minitepsivel (a nyavalya sem bírta már megszámolni, na).
Szerintem még nincs vége, de mára mindenképpen bezárom a bótot, délután kettő óta ezekkel szopok.
Ha már említettem a karácsonyi éhenhalástól való félelem nemzetköziségét, itt van még valami, ami a jelek szerint szintén nemzetközivé lett, az árgyélusát.
Ez itt ráaádásul a szokásos törpicsek méretűekhez képest épp életnagyságú, úgyhogy elsőre majdnem szívputypuruttyot kaptam tőle, ugyan ki mászik be épp a harmadik emeleti balkonra.
A karácsonyi kajabeszerzés és az azzal járó összes rémség meg hátizsákos-szatyros cepekedés napja volt a mai, ráadásul arra is kénytelenek voltunk rájönni, hogy a “szerezzünk be mindent, de most azonnal“, amiről azt hittük, hogy a mi káeurópai dilink, valószínűleg nemzetközi sajátosság. Még sose volt ennyi ember a COOPban.
Merthogy visszamentem. Visszamentünk.
A múltkor felmerült a kérdés, hogy láttam-e Dantét megfreskózva. Nos, jelentem, itt van ebben a tömegben. Plusz Petrarca. Meg Boccaccio. Meg a csajaik. (Azon most ne akadjunk fent, hogy ezek többé-kevésbé fiktív csajok, itt vannak és kész.) Kiskutya legyek, ha bármelyikőjüket megtalálnám, amennyiben nincs a Spanyol Kápolna közepén két igen hasznos információs oszlop.
Ami viszont ezúttal a “hajamatleteszem” pillanat volt, az az lehetett, amikor kiderült, hogy Masaccio Szentháromságát ugyan éppen restaurálják, de plusz másfél euróért fel lehet mászni az állványzatra, és olyan közelről és olyan megvilágításban nézni bele Mária szemébe, amire más esetben soha nem lenne lehetőség.
Ó. Ó. Óóóóóóó.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 