A helyzet bizonyos értelemben sokkal, de sokkal rosszabb, mint azt hinnénk. Ebben a bőröndben a még bontatlan dekkolókellékek laknak.
Egy részüket még Firenzében vettem.
firenze kategória bejegyzései
12/336 – Piroska
Az most nem én vagyok,
hanem a kis piros Panasonic Lumix DMC-SZ1, aki misztikusan rámdöglött Firenzében, aztán éppoly misztikusan feltámadt tegnapelőtt, aztán megint megdöglött, aztán megint feltámadt, de legalább most már tudom, hogy nincs ebben semmi misztika.
A drágaszággal az volt a helyzet, hogy abban a pillanatban, amikor bekapcsoltam, elkezdett zúmolni a végtelenbe és tovább, aztán döccenve megállt egy olyan ponton, ahonnan másfél kilométerre lévő tárgyakat már viszonylag jól tudtam volna fotózni. Aztán onnan nem moccant. Én nem értek a lovakhoz, ezért azt feltételeztem, hogy valami digitális hiba miatt volt így, ennélfogva a második feltámadásáig úgy kezeltem mindezt, mint A Gépben Lakozó Szellemek Újabb Kurvahülye Trükkjét. A második feltámadást viszont már saját kezűleg segítettem elő, és azóta tudom, hogy a gépnek valójában a leganalógabb analóg problémája volt, mégpedig hogy a zúmoló prücikét egy basz nagy gomb irányítja a gép tetején, valójában az a basz nagy gomb akadt ki, én meg őtet némi gyengéd erőszakkal vissza tudom billenteni a helyére. És most Piroska fotóz engem. Jól.
Penszér, sámpányt ide.
Természetesen a piacon voltunk egyébként, hol másutt. Szombat van.
Jóleső Január 2025/16 – “kölcsön”
Összességében nem vagyok biztos abban, hogy jól jöttünk ki az adok-kapokból az olaszokkal, mármint mi meg a RK. Én felpimpeltem a La Casinát, a RK megismertette a helyi Habsburg-kutatók barátaival és üzletfeleivel a sauerkrautos gnocchi koncepcióját, cserébe meg mit kaptunk, na mit – sóvárgást az Esselunga meg más hétköznapi szupermarketek választéka iránt (akciós félkilós parmezánok! mindig friss cicafű! csodálatos édeskömények és toszkán kelkáposzták! ropogós zöldségek gombokért, télen! tarocco narancs!), majdnem hasonlóan erős sóvárgást a jól szervezett és szigorúan számontartott szelektív hulladékgyűjtés iránt, plusz a bizonyosságot, hogy innentől kezdve jó eséllyel a gatyánkat is ráköltenénk Tre Marie panettonékra, mert függők lettünk, de nagyon.
No de azért természetesen jólesett. Most is.
Adventi dekkolás 2024/23 – Panettone!
Ezt csak emlékeztetőül, hogy idén is. Sokkal többért és sokkal több utánjárással, de most már ráfüggtünk, úgyhogy innentől ez lesz.
Adventi dekkolás 2024/21 – A Professzor
Mivel a RK hazajött, és hozta magával a Professzort is, úgy gondoltam, gondoskodom arról, hogy az utóbbi ne is menjen egy ideig sehová, ezért felöltöztettem a firenzei ruhájába, és fellőttem a falra.
Hogyúgymondjam, “Vakond van nálam, és nem félek használni!”
11/361 – Fordulatszám
Nincs semmi új, csak a régi, de az egyre nagyobb fordulatszámra kapcsol, legyen szó akár kánikuláról, szorongásról, feladatokról vagy értekezletekről, plusz még a RK is lelép szöme világába péntek hajnalban, szóval képzelhetitek, hogyan vagyok most éppeg.
A tegnapi családi grillezésen viszont felbontottuk az egyik, még Firenzéből hozott panettonét,
és még megvan a fele. (Tudom, tudom, én sem értem. Nagyon sok kaja volt még előtte, ha valamiféle magyarázatra vágyunk.)
Szerintem én most be fogok vágni belőle egy emberes szeletet.
Eská 11/41 – A reliefpálca meg a többiek
Majdnem pontosan ötéves jubileumát üljük annak, amikor én kivettem a könyvtárból egy horgolós könyvet, oszt olvasóim segítségével megtanultam, hogy a nyimnyámba készül a reliefpálca. (Köszi még egyszer, Maris!) Hogy előre lelőjem a poént, az akkor horgolt négyzetecskék azóta is várják, mi legyen velük, cserébe van most itt nekünk kettő ilyen:
Valójában az egész a toszkán dombok között kezdődött, ahol egy csendes délutánocskámon elővettem a hobbiszatyrom, és nekiláttam kísérletezni ugyanazzal a négyzettel meg a reliefpálcákkal.
Aztán miközben a napok múltak, Mackó a seggét süttette a verandán, Pamela takarított, és én éltem a dolce far nientét, ezek történtek:
Volt nekem luxy élet, na. És akkor még varrógépem se volt, kézzel varrtam mindent, mint az állatok.
Ahogy a vége felé tötymörögtem a fonalkészletnek (látjátok, az utolsó fotón már egy cipősdobozban elfért a szajré), az jutott eszembe, hogy ugyanezt a reliefpálcás marháskodást sorokban is meg lehet csinálni, nem csak négyzetekben, és a maradékok feldolgozásának szellemében tovább munkálkodtam. Fotódokumentáció erről is van, de azért nem teszem kirakatba. Ja, de mégis.
Az első képen azok ott a horgoláson a La Casina kulcsai meg egy csomag karabiner, a másodikon pedig gyönyörűen látszik, hogy olyan lett ennek szegénynek a széle, mint az ökörhugyozás. No problem, nekem továbbra is van majdnem mindenre megoldásom. Meg egy csomó horgolt rozettám. Meg hímzőfonalam is. Ezek viszont már itthon kerültek bevetésre, mert a hobbiszatyor tartalma kimerítő volt ugyan, de véges.
Bezzeg itthon, van itt minden.
Értelmetlenül sok időt öltem bele, az már biztos – látjátok, hogyan fest a visszája. Most viszont már végre kész vannak mind a ketten, sálálá.
Ezek után valamikor persze sort kellene keríteni az öt éve gyártott négyzetekre is. Meg azokra a türkizkékekre, amik a jelen bejegyzés második fotóján agnoszkálhatók. Azt már tudom-forma, hogyan kerülnek párnahuzatra,
addig viszont elég sok víz fog lefolyni az Arnón, a Dunán, de még a Bükkös patakon is.
Eská 11/33 – Pasztell
Látszatra ugyan csak azt lehetne mondani, hogy meh, nem jut ennek a MÁKnak eszébe semmi új (és ez speciel igaz is), de ezeket a párnalapokat még a firenzei ottcsücsü utolsó heteiben horgolgattam abból a fonalból, ami a hobbiszatyromban elcipelt készletből maradt.
Hazautazás után is alig néhány hónapomba került, hogy párna legyen belőlük. Mondhatni bagatell. Főként ebben a bolondokházában, ahol egyes projektek akár éveket is csúsznak. Ezeknél viszont kifejezetten büszke vagyok arra, hogy úgy festenek, mintha szándékosan terveztem volna ilyen fifikás pasztellesre őket, nem pedig azt számolgattam volna közben, hogy na ebből a fonalból kitelik-e még egy sornyi marokkói szív vagy sem.
Jó, akkor még gyártok néhány új párnahuzatot, ötlettel úgyis tele a padlás. Új kanapéhoz új párnahuzatok dukálnak, végül is.
Intermezzó – Museo dell’Opera del Duomo
Ezt a bejegyzést tologathatnám még akármeddig, de akkor is csak legfeljebb annyi telne tőlem, hogy sokkal részletesebben mondjam el azt, hogy ha csak egyetlen múzeumra jut idő Firenzében (képtár nem számít, az más kategória), ez A Múzeum.
Hogy legalább nyomokban érzékeltetni tudjam, miért annyira fontos: nagyjából minden, amit az ember szájtátva bámul meg odakint a Dóm terén, a Campanile domborműveitől kezdve a Battistero kapuiig, az mind másolat. Az eredetik itt vannak, bent a múzeumban. És itt van a gótikus homlokzat életnagyságú rekonstrukciója meg az eredeti Brunelleschi-makett a Dóm csúcsáról meg Michelangelo utolsó Pietája meg még mi nem. Elképesztő, na.
Három hónapon át megúsztam, hogy bármiféle szuvenyírt vagy albumot vagy effélét vegyek Firenzében, de itt nem bírtam megállni.
És visszamentem másodszor is. Ha bármikor jut rá lehetőség, harmadjára is visszamegyek.
11/157 – Tallóz
Ez a hazaérkezés igen lassan történik, mi tagadás. Még mindig van egy csomó firenzei fotóm, amit azzal tettem el, hogy “na majd a vasárnapi galériába!”. Bizony ebben a bejegyzésben sincs még itthoni cucc, csak két vekni meg a friss frizurám.
11/151 – Búcsú
Még fordulok egy utolsót ebben a városban, aztán jöhet a Bogdán hadművelet iksz, pakolás orrba-szájba. Holnap indulunk haza.
Intermezzó – Mercato Centrale
Ezzel már adós vagyok egy ideje, mert nem csak kultúrával él az ember, tegnap pedig végre volt időm egyszerűen csak tátani a számat és bolond turista módjára fotózni a standokat.
11/150 – Ún. magasélet
Nap felkel, nap lemegy, a mérgezett egér felfut a Brunelleschi teraszra meg Fiesoléba, aztán még feljebb a Monte Cecerire, a zsemlék kisülnek, Csülök úr szétdobja névadó testrészeit, a toszkán dombokon meg avart égetnek. A grillezett sajtos szendvics igen finom, pláne ha katonákra vágva kapja meg az ember a kanapén, egy egész napi caplatás után. Galéria!
11/149 – Tiszta
Reggel óta ez a szám jár a fejemben,
és nagyon röhögök hozzá, mert amiatt a sor miatt jutott eszembe, amiben bugyit kell mosni, hogy tiszták legyünk az Akropoliszra. (Höhh, csak nem hittétek azt, hogy azért, mert halni készülök. Frászt. Egyáltalán nem.) Bugyit viszont mosnom kellett, mert a RK múltkori hazapendlizésekor afféle módosult tudatállapotban elküldtem haza a majdnemteljes készletet – négy fura fekete ruha bezzeg itt lóg még a szekrényben, de tiszta bugyim már csak mára van. Kedden utazunk, csütörtökön már akár az egész napomat arra szentelhetem, hogy a mosókonyhánkban nyomjam a sürgiforgit*, ezért nem érdemes a fészerbeli mosógéppel vacakolni, hazavisszük a mosnivalóinkat is. Úgyhogy ma reggel ott lögyböltem a mosdókagylóban a bugyijaimat, agyamban Lovasiék zenéltek, én meg röhögtem, mint egy ló.
Ennek örömére felvettem az egyetlen olyan bugyimat, ami tiszta, és nem a radiátoron szárad, plusz az egyik fura fekete ruhát, és megyek.
Nem az Akropoliszra, de majdnem.
Mint látható, Fapipa továbbra is reménytelen, de még a nap is úgy süt, mintha nyár lenne, hiába próbáltam ezúttal árnyékban fotózkodni. Nesztek egy közeli a fejemről, amin éppen nyitva van a szemem.
* Az elmúlt három és fél hónapban megtanultam értékelni otthonom luxy felszereléseit. Mosógép bent a lakásban! Egy egész szoba teregetésre! Ha a macskaszőrtől is meg akarok szabadulni, és gyorsan akarok tiszta holmit, SZÁRÍTÓGÉP!!!
Ez most úgy tűnik, mintha nem értékelném átmeneti otthonom adottságait, de ez nincs így, sőt. A múlt vasárnapi garden partyn említette meg az EUI egyik professzora (= felső ligás árnyvadász meglehetősen jó fizetéssel, aki akár válogathatna is, ha lenne miből), hogy az ő lakásában olajkályha van. És télen 9-10 fok celziuszban. Mindezt többért, mint amennyiből mi itt hesszelünk a toszkán dombokon.
11/148 – Országút
Egyhavi szünet után visszatér termeinket redvázandó Pamela, mi pedig, mit mondhatnék, készen állunk.
Én viszont olyan öregnek érzem magam, mint az országút, úgy is nézek ki. Neki kell látnom, hogy időpontokat beszéljek meg a kozmetikusommal. Meg a fodrászommal. És a masszőzömmel is.
Intermezzó – Monte Ceceri
Mostan én kölcsöntollakkal fogok ékeskedni, mert a Nikon meglepetésszerűen és csúfosan lemerült, úgyhogy a fotókat a RK lőtte, de én voltam, aki mondogatta, hogy most kérek erről képet, ebből a szögből legyen, sötöbö, sötöbö.
Azt nem mondtam neki, hogy engem is fotózzon le, de akkor már ezt is ideteszem.
11/147 – Bibi
Pofára esési képességeim átvitt értelemben sem rosszak, de a valóság mindent felülír, tegnap például az étteremből hazajövet a Residenza murvás útján sikerült belelépnem bokáig egy vízelvezető árkocskába, melynek következtében úgy elvágódtam, mint a lapos vas.
Alapvetően ezek azok a jelenetek, amik utólag mindig viccesek, közben viszont marhára nem. Ezúttal is, miközben ott hevertem a toszkán domboldalban afféle bálnai keccsel, a RK pedig ott pingvinezett fölöttem, mint Zsebibabával Kanga, én azt süvítettem roppant panaszosan, hogy “legalább részeg lennék! de nem! ezeket mindig színjózanul!” Végül felkecmeregtem, persze, és bevonultam a La Casinába, ahol kiderült, hogy még a harisnyám se szakadt el, de a térdemen ún. felhámsérülések vannak, hívjuk úgy őket, hogy bibi. Meg a könyökömön is. És megrántottam különböző alkatrészeimet, ami egyébként nem túl nagy bumm, semmi sem fáj konkrétan, de persze ma megyünk a Monte Cecerire mászkálni, mert onnan próbálta Leonardo belökni a völgybe a repülő macchinériát, ami amúgy nem működött, de még mindig a csodájára jár mindenki.
Ez mondjuk akár a fotóimra is igaz lehetne, egy krumplival jobbat lőni, mint Fapipával. (A Nikon, aki a backup, mostanra teljes sztrájkba vonult autofókusz és arcfelismerés ügyben.)
A kaja viszont tegnap este jó volt, és én azt mondtam, halat akarok enni hallal, ami meg is történt. Ó, és articsókát.
Az éttermet Stefano találta még régebb, és valóban igen kellemes hely, olasz-zsidó-mediterrán konyhával, ami ráadásul vegetariánusként hirdeti magát, bár valójában pescetariánus, lásd hal.
Nna, akkor most elsántikálok hozzávetőleges irányokba. Remélem, engem senki sem akar majd lelökni a Monte Ceceriről, bár leesek én magamtól is, aujnye.
Eská 11/25 – Feldolgozóipar
Mivel eldöntöttem, hogy haza csak annyi anyagot/fonalat/satöbbit viszek haza magammal, amennyi belefér a hobbiszatyromba, tegnap nekiláttam feldolgozni mindazt, aminek nem jut majd hely, és szétszórni a lakásban az eredményeket. Mégiscsak jobban fest, neszpá, ha nem egy zacskó anyagot meg ficnit hagyok a La Casina valamelyik sarkában.
Jelenleg így állunk.
Ezeket a párnahuzatokat mind én horgoltam-varrtam a két kicsi kezemmel. Matilda is segített, persze.
A legbüszkébb a körpárnára vagyok, azt ugyanis nemcsak én horgoltam-varrtam, de a tölteléke is a RK kiszuperált házikabátja, ami helyett újat kap majd, amikor hazaérek Erikhez és a nagy stósz polárjaimhoz. Nédda, milyen tehetségesen építek szarból várat, kihasználva az eredeti szegélyeket meg minden:
11/146 – Pesce
Ma este házon kívül vacsizunk, hejhó.
Én halat eszem hallal, ha egyszer megtehetem.
Minden nap más - mindennap más 