Én úgy gondolom, ez egy tökéletes áutfit fesztiválozáshoz, de mit értek én a lovakhoz, minden évben ez az egyetlen fesztivál, ahová elmegyek.
Csodálatos formátlan hevederes zsákommal kapcsolatban, melyet testemen hordok, szeretném megjegyezni, hogy tudok én csinos holmikat is varrni, ha akarok. Ezúttal, mint látható, más céljaim voltak.
Nyilván amikor utazni kell, akkor jön rá az emberre a varrhatnék és a kísérletezőkedv. Végül is, az elmúlt hónapokban bármikor lett volna rá idő, hogy ennek nekiessek.
Ne tessék izgulni, hogy mi ez, természetesen ma ebben indulok fesztiválzani, úgyhogy teljes rettenetes pompájában is látni fogjátok.
Latiatuc feleim szumtuchhel, mic voghmuc, ugianazoc voghmuc, csak rövidebb változatban. Erre persze lehetett számítani, én tegnap meg is jövendöltem-forma, hogy jó eséllyel úgy járok, mint a pompadouros tetovált medvével.
Hát jó, akkor ezzel a hajjal fogunk élni. Ez egyébként nem jelent számomra nagy traumát, mert ezt a frizurát én szeretem, de ezúttal tényleg hajlandó lettem volna valami egetverő vaddisznóságba is belemenni. És most piacra el, mert holnap utazunk fesztiválni.
Szendén lehordott boglyas fejemnek most intsetek búcsút, mert holnap a Jóisten se tudja, milyen hajzattal szereplek majd itt ezen a blogon.
Tegnap du, mikor a kozmetikustól mendegéltem kifele, előre szóltam a fodrászomnak (ott van ahajt egy szobával odébb, ez egy igen terjedelmes szépészeti komplexum, ahová én járok), hogy ma teljesen, de teljesen szabad kezet adok neki arra, csináljon a hajammal, amit csak akar. Mindehhez még azt is hangsúlyoztam neki, hogy a) most még vakációm van, b) utána fél évig fizetés nélküli szabadságon leszek, és úgy nézhetek ki, ahogy csak akarok. Esetleg ahogy a fodrászom akarja.
Mint tudjuk, ezeken a tájakon már saját kezű birkanyírások is voltak, a haj meg úgyis kinő teljesen magától, úgyhogy én ezt az egészet igen izgi experimentumként óhajtom megélni. Persze az is lehet, hogy ugyanaz esik meg velem, mint hat évvel ezelőtt. Stay tuned.
Én kéremszépen ezen a héten takarítottam, meg mostam is, sokat, ja meg sütöttem kenyérrudacskákat és vekniket és foccacciát, és horgoltam, meg varrtam, meg főztem, meg piacoltam, de még csajbuliban is voltam. Vajon miért érzem mégiscsak azt, hogy nem csináltam ezen a héten semmit se, csak próbáltam aludni, de nem hagytak. Ja, talán mert most is én vagyok a reggeliztető szobaasszony vagy mi. Galéria!
Olyan éjszakám volt, hogy azt én senkinek se kívánom, negyed háromkor a vihar (a RK és Maci ezt természetesen átaludta), kábé negyed négytől szirénázó tűzoltóautók szinte folyamatos menete oda-vissza a 11-es úton (a RK és Maci mint fent), aztán mire valahogy visszaaludtam, hogy válogatott rémálmok gyötörjenek, megjelent Maci üveghangon vinnyogva focizni a szobám tárgyaival, amíg le nem vánszorogtam enni adni neki. A RK, mondanom sem kell, ezt is átaludta. (Oké, állítólag a viharra mégiscsak felébredt, de csak annyi időre, amíg agnoszkálta, hogy nem jég, pompás, aztán rögvest visszaaludt.)
Ahhoz képest, hogy állítólag ez volt az év vihara, mi viszonylag jól megúsztuk, mármint semmiben sem keletkezett kár engem kivéve. Mindezek után viszont feltehetőleg egyikőtöket sem lep meg, hogy fél kilenckor jelentem meg legközelebb az élők között, és akkor is azzal küldtem el a jó álmú férfiembert piacra, hogy hozzon nekem kakaóscsigát. Két kakaóscsigát.
Nyilván ma reggelre fogyott el a cigim is, de azt már nem bíztam rá senkire. A szőrös disznó persze most boldogan alszik. Ha nem lennék ennyire ledarálva, talán gurigáznék is valamiket körülötte, és üveghangon vinnyognék hozzá, de most csak örülök, hogy élek, és van a gyomromban kettő kakaóscsiga.
Ma hajnali háromnegyed háromkor vert fel óbégatva ez az időjárás-érzékeny szőrös dög, aki törődést akart és simisimit, és ha már úgyis itt vagyok, esetleg egy kis reggeli?… Nyet, mondtam neki szigorúan, a háromnegyed három nem reggeliidő, mire persze Mackó azt mondta, na mibe fogadjunk.
Végül kiegyeztünk döntetlenben, ő négykor megkapta a reggelijét, én meg visszaájultam kicsikét. Az ilyen szaggatott alvások általában sem tesznek jót a szépségemnek, de mikor végre ismét felciheltem magam, és belenéztem a tükörbe, ijedtemben rögtön felhívtam a fodrászom. Úgyhogy a jövő hetem programja sínen van, már dudál, hétfőn kozmetikus, kedden fodrász, csütörtökön meg elmegyek Erdőbényére, és vasárnapig megiszom az éves borfogyasztásom háromnegyedét. Tényleg egy partiállat vagyok, na.
Bevált dolgokon nem változtatunk, amíg nincs miért.
Persze fázisfotókat is akartam csinálni, de aztán elkapott a gépszíj. Íme a tészta másfél napi hűtőben kelesztés után,
és a kenyérzsák a “szedjük össze a szajrét” fázisában.
A mai napot eddig stabil oldalfekvésben, dicstelen és kéjes dögléssel töltöttem, szerintem ezt már nem is hagyom abba mára.
Nesztek fotó tegnapról, amikor elrobogtam mulatni. Mint a fentiekből is látható, igencsak kimulattam magam. Nembánoksemmiccse.
Mivel ma este a baratináimmal hepajgok (ez egy másik szortiment, mint a két héttel ezelőtti, egy partiállat vagyok, na), letotyogtam a piacra kecskesajtokért. Egy doboz Gömböcske meg két doboz krémsajt, az egyik tökmagos, a másik meg zöldfűszeres-fokhagymás.
Remélem, ha bármelyiküknek is randija lesz az iccaka, egy mediterrán illetővel lesz.
Ha lesz hozzá érkezésem, délután át is öltözöm a pártihoz, de most egyelőre elpattogok a mosogatnivaló irányába, plusz kenyérrudacskákat sütni, mert ha valami bejött, azon nem változtatunk.
Az otthoncsücsü-alapú dilinyó tovább folytatódik, ezen a héten már tényleg nem hagytam el a város határait, de azért volt így is minden, ami szemnek-szájnak ingere: kenyerek, takaró, utak felfelé meg lefelé, Csülök Úr hisztérikus vinnyogásai hajnali fél négykor, küzdelem a saját szövegemmel és a takarítandó lakással, szóval tényleg minden.
Ma amúgy a sors különleges ajándékaként hamarabb ébredtem az ordító egérnél, és csak háromnegyed ötkor, hurrá.
Ne tessék beszarni, csak a zenegépecke cseszett ki velem (még, mondja bennem az örök optimista), de ez épp elég baj nekem, mert az nekem az állandó felszerelésemhez tartozik, akár éppen kutyagolok valahová, akár pedig a teraszon ülök, és írok. A tyehnyika elhaladt a fejem fölött, mint Kassák Lajosé fölött a nikkelszamovár, én még külön fényképezőgépet meg mp3-lejátszót használok/tam, márpedig ebből most megdöglött a második, gyász. Természetesen Fapipa nem hajlandó playlisteket lejátszani, sem pedig a drága jó butatelefonomat felismerni, hogy arra pakolhassak át valamiféle zenei szajrét, szóval muszáj lesz dérrel-dúrral bevonulni valamikor a székesfőfaluba, és szerezni egy mp3-lejátszót, de persze abból is már csak háromféle van, drága, rossz, valamint rossz és drága. Mindenek helyét átvette az okostelefon, és én ugyan még mindig ellenállok, de ha ez így megy tovább, nekem is szereznem kell egyet, és ennek a gondolatától is hátborsóim lesznek.
Na mindegy, megyek piacra.
Tegnap du., amikor úgy éreztem, a hajam után mingyá a fejem is felrobban, feltarisznyáltam magam, és elmentem írni.
Éppen afféle nekem-teccő idő volt, hűvös, szeles, jobbára (de nem folyvást) napos, és ugyan én a saját teraszomon is írhatnék (meg is teszem általában), de ezúttal úgy gondoltam, inkább a Barlang kertjében teszem.
Egen, az a kék ott a kerítés mögött a Duna. És egen, ekkora óriási tömeg volt délután ötkor egy olyan helyen, ahonnan a Dunát láthatod, és 950 egy korsó Pilsner Urquell. Konkrétan nem volt ott senki rajtam meg az ott dolgozókon kívül, na.
A világ úgynevezett Jelekkel üzen nekem, mondanám, ha ez nem ellenkezne az elveimmel. Nyilván az, hogy ezek a Jelek mit jeleznek, már megint egyéni megítélés kérdése. Fetvozső, rienvaplű.
Megyek a teraszra, írni. Ma hajnalban fél négykor vert fel engem ez az állat, és ugyan cuki meg minden, de kabátgallér lesz belőle, ha továbbra is ezt csinálja.
Itt ugyan mindig minden késésben van, de előbb-utóbb kiforrják magukat a dógok. Alig egy éve pacsmagoltam meg hozzájuk az alapot,
és az egyik mázgálékból már sikerült is egy hozzávetőleges tájképet rittyentenem.
Ne rágjátok le a lábatokat izgalmatokban, lehet, hogy a másik mázgálékra újabb egy évet kell várni, hogy nekiessek.
Az egészet valószínűleg ott rontottam el tegnap, hogy egész napi ábrándos tetyekvetyek után este tízkor egyszer csak azon találtam magam, éppen kenyértésztát dagasztok. Más recepttel bevágtam volna tizenegykor a hűtőbe a tálat, szmöttyögjön ott csendben magának, de ez itt most éppen az a krumplis kenyér volt, amiből a fenti módszerrel már sikerült nagyon aranyos kis lapos bocskorszíjakat csinálnom, úgyhogy fent kuvikoltam egyig, amíg megsültek a veknik, és közben a kétezres évek elejének videojátékaival kapcsolatban végeztem kutatást, vagy minekhíjuk azt, amikor az ember wiki-oldalakat kattintgat, és közben jegyzetel. (Nem, azt nem kutatásnak hívják. Legalábbis tudományos berkekben nem. Mindegy, úgyse tudományos célra kellett.)
Ezek után biztosra vehettem, hogy hajnali ötkor megjelenik az ordító egér, és az ellátásra panaszkodik, úgymint három hete nem evett, és ha ezen nem változtatok, olyan kritikákat fog írni a szállás.hu-ra, hogy attól kódulok. Így is történt. Fél hatig még kihúztam azzal, hogy időnként azt mondtam félálomban, “NEM”, miközben Csülök Úr felváltva vinnyogott és ugrált, majd kipakolta a takarófonalakat a kosárból, és tőle telhető mértékben végig is vuzigálta mindet a Bűnök Barlangja padlóján, de aztán nem volt mese, fel kellett vakarodni.
A tegnapi tetyekvetyek alatt amúgy megint átvette az uralmat a fejemben egy narrátor, akinek nem volt benne semmi keresnivalója, és most már úgy fest, egy ideig nem is akar lelépni innét, de ti ne zavartassátok magatokat, mert amikor Flaubert azt mondta, Bovaryné én vagyok, Bovaryné közben azt mondta, Flaubert én vagyok, szóval nem lesz nagy különbség aközött, éppen én fosom-e itt a szót vagy az a másik.
Szentséges palacsinta, már megint itt vagyok egy olyan szószban, amit magam kevertem. Ha nem mászok ki belőle, a továbbiakban max. arra leszek jó, hogy öreg hacukákban ténferegjek párbeszédeken melózva, és időnként ábrándosan bedagasszak egy kenyeret.
A RK tegnap délután feltarisznyálta Emesét, aztán egy teljes hétre lelépett Zebegénybe. Ez így önmagában nem lenne nagy cucc, az a pasi annyit megy körbe, mint egy Hajdú mosógép, csak a csempéket nem veri le a falról olyan szépen. Ámde ez most egy mérföldkő vagy mi, eddigi élete legkomplexebb hepaját zárja éppen, mert idén jár le az a projektje, amiben ő volt a főnök, és amibe belement öt év munka, nyolc válogatott munkatárs a szélrózsa minden irányából meg az Európai Kutatási Tanács számos eurói. Nagyon számosak. Sok nullával.
Ezek után (gondolom), abban sincs semmi meglepő, hogy drága varacskos Emesébe tegnap nem csak a szélrózsa minden irányából érkező kuticsopy tagjait zsúfolta bele, hogy több fordulóval felfuvarozza őket a dombra Zebegényben, hanem tizennyolc üveg bort is. Én, mint hűséges, odaadó és gondoskodó feleség (haha) úgy gondoltam, küldök vele a borhoz pár kenyérrudacskát is, amit tegnap dobtam össze hidegen kelesztett tésztából, ezzel a két kezemmel.
A fél fogukra sem lesz elég, de a gesztus a fontos, nem a mennyiség. Ehhez a gesztushoz viszont akkor már kéne valami hordozóeszköz is, mert ha a RK-ra hagyom, ő belebassza egy vászon konferenciaszatyorba, amit 2019-ben hozott Krakkóból vagy 2015-ben Tamperéből vagy… á, van itt választék húsz évre visszamenőleg, annyi konferenciaszatyor van a házban, mint a nyű.
Én úgy gondoltam, adjuk meg a módját. Igaz, ez az “adjuk meg a módját” nálam úgy kezdődik, hogy “végy egy használaton kívüli konyharuhát, egy fél pár cipőfűzőt, és halászd elő azt a ragasztófátylas anyagdarabot, amiből anno leveleket gyártottál a kerti abroszra”.
A lehető legegyszerűbben akartam megoldani a feladatot, de azért egy ilyen izére ráfér némi dekoráció, és ha kenyérzsák, akkor szívek. Rá is vasaltam a konyharuhára kettőt a kockás anyagból,
aztán kis lépéshosszal lecikcakkoltam őket Erikkel.
A kenyérzsák “korcához” csak visszahajtottam és levarrtam a konyharuha szélét, nem nagy etvasz.
Végül pedig összevarrtam a zsák oldalait, így ni:
Cipőfűzőt bele, aztán a kenyérrudakat.
Nettó félóra munkával nem is rossz.
U. i.: Mivel a kenyérrudakról is érkezett kérdés, íme a recept. Lehet nagyon flancos is, kovásszal meg mindennel, de most egy olyat csináltam, amihez csak instant élesztő kell. Meg idő.
Hozzávalók:
Az összes hozzávalót beledobtam a dagasztógép táljába, simára gyúrattam a géppel, gömbbé formáltam, aztán beletettem egy kiolajozott tálba, aminek fedele is van. Két óra kelesztés után betettem a hűtőbe.
Másnap két órával sütés előtt kivettem a hűtőből a tésztát, hogy felengedjen, majd kétfelé osztottam, hosszú rudakat sodortam mindkét darabból, azokat kábé 15-15 részre vágtam. Begyújtottam a sütőt 230 fokra, bekészítettem egy sütőtepsit. A kenyértészta 30 darabkáját kisujjnyi vastag rudakká sodortam, rápakoltam két szilikonos sütőlapra (valszeg a sütőpapír is megteszi), és amikor a sütő bemelegedett, szilikonostól ráemeltem az egyiket a forró tepsire. (A sütőm ugyan alul-felül süt, de nem akartam betenni mindkettőt egyszerre.) Lepermeteztem a sütéshez használt virágspricnivel a rudakat, majd bedugtam a tepsit a sütőbe, utána fújtam a spricnivel még néhányat. Amikor az első adag megsült, rácson hagytam őket kihűlni, a tepsibe meg beraktam a második adagot.
Sütő- meg liszt- meg időjárás-függő, meddig tart, hogy pirosra süljenek, nekem általában 15-20 percbe telik, de 10 után már megnézem, és kap még a virágspricniből néhány löketet, attól lesz ropogós.
Ne hazudjunk, egy délután-estét a székesfőfaluban töltöttem, de a dolgok nagy rendszerében ez nemigen számít, mert amúgy itthon voltam egész héten. A hetedik takaróval kiegészülve, ráadásul. Galéria!
Nem akarom elkiabálni, de végre mintha-mintha elviselhető lenne az időjárás, 22 fok van a teraszon, és borúcska idő. Akik most próbálnak lelépni valahová, ahol pecsenyére süttethetik magukat, azok persze biztos elégedetlenebbek nálam.
Valójában nekem egész nyáron megfelelne a borúcska huszonkét fok, de a világ trendjei nagyon nem ebbe az irányba mutatnak, úgyhogy akkor örülök ennek, amikor lehet.
Például ma.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 