Olyan hét volt ez, hogy jáááj, de végre kezd tavaszodni, láttam szivárványt ketőőő darabot is, mind a kettőt más-más városban meg más napon, vettem további fonalakat, a szombati piacon volt medvehagyma és spenót és koriander, Maci pedig igazán kedvesen cukult is nekem, nem csak felvert óbégatva hajnalban (bár nyilván azt is, persze). Galéria!
Egyrészt az én marha jó szívem, másrészt meg azok a rohadt hosszú buszutak. 53 kokárda a Iohanneum népének, vegye-vigye.
Bevallom, egyébként még múlt szombaton a konferencia alatt is horgoltam, de azokat ott helyben szétosztottam az úri közönségnek.
Ha a márciusi ifjak is olyan késéssel indultak volna szabadságharcni, mint én a piacra, akkor nem lett volna ebből az egészből semmi, csak mondom.
Ma van a Pi nap, vagyis 3.14 (megatöbbi). Ennek örömére felöltöztem pirosba, pinkbe, meg mittomén, pidlizsánba, és eltotyogok végigtanítani a délutánt.
Ha a képen úgy nézek ki, mint aki alszik, az nem teljesen véletlen. Négy kávét ittam máma, de alig bírom nyitva tartani a szemem.
Ma éppen nem tanítani aprítok ebben a csodás időben (zuhog, mintha dézsából), hanem a Tanítók Napja alkalmából szervezett kvízműsorra rongyolok be a munkázóba. Érdeklődéssel várom amúgy, máma éppen mi fog elbaszódni, mert mindig a szervezéseinkre voltunk a legbüszkébbek, de mostanában elég sok lett a glitch, a múltkor például egy kiállításmegnyitóra nem jött el az, aki megnyitotta volna.
A leghatározottabban visszautasítom, hogy ez azért történne, mert én vagyok a tanszékvezető. Az csak okozat a többi között, nem ok.
Az igazság az, hogy egyre extrább mértékben le vagyunk roggyanva testületileg, és erre nem nyújt segítséget sem a tulitarkaság, sem a kvízműsor. De azért kirúzsozom a számat, és futok elfele, mint az illendő.
Arra ébredtem (az éjszaka folyamán vagy ötször is), hogy afféle misztikus és megmagyarázhatatlan módon rosszul vagyok, mintha csak valami váratlan fekete lyuk támadt volna bennem, és folyamatosan növekedne. Aztán amikor végre felkeltem, és összevakartam magam, akkor realizáltam, hogy ez jóval kevésbé extra, mint lehetne – végül is, nézzetek körül a világban, mitől lenne az ember jól, a munkahelyemről pedig ne is beszéljünk, nem érdemes. Mindehhez pedig március közepe felé döngetünk, én általában is ilyenkor szoktam érezni azt a késztetést, hogy leszálljak a kisoroszi révnél, és eltűnjek a susnyásban, plusz még holnapután telihold és holdfogyatkozás lesz, hát mitől legyen jól az ember lánya.
Eh, megyek inkább dógozóba.
Ma, hacsak nem köp bele valami váratlan a leveskémbe, itthon ülök, és hatkarú istennőt játszom, mármint hogy egyidejűleg témavezetek, táv-tanszékvezetek, OTDK-dolgozat-bírálok, készülök az óráimra, valamint mosok és takarítok. Ja, meg főzöm. Enni is kell.
Ha marad még ezek fölött idő és energia, varrnom is kéne, mert Erik egyre szemrehányóbban bámul az asztalról, de az már olyan volna, mint féllábú házmesterkislánynak lenni.
Kimerítő és kapkodós és összességében is rémes hetem lezárásaként tegnap tényleg eljutottam ifjúságom főlegvárába, de ez még csak hagyján, pár perccel hajnali kettő előtt(!) hagytam el aztat, és kábé tizenegytől kezdve leginkább a táncparketten tartózkodtam, megpróbálván letáncolni a nálam saccra harminc évvel fiatalabbakat, nem is teljesen sikertelenül. A helyzet összetett abszurditását képtelen lennék leírni jelen megviselt állapotomban, inkább alszom még egy kicsit rá. Galéria!
Reggel piac,
délután tanítás.
Ezúttal még át is öltöztem a kettő között, mert este a collegiumban valami alumni-hepaj lesz, amire azt írták ezek a drágák, hogy nem kell kiöltözni, jó lesz a laza elegancia is. Úgyhogy kérem ez itt az én megközelítésem a laza eleganciához, és ha minden jól megy, akkor be is mutatom nekik.
Na persze az is lehet, hogy munka után csendben hazaporoszkálok, és elegánsan elterülök a futonomon. Miután megetettem a macskát. Az nem maradhat el.
Tudjátok, mi a legfőbb gond a stresszel meg a szorongással? Megmondom: az, hogy elbutítja az embert. Úgy érzem, kábé feleannyi értelmi képességgel rendelkezem, mint akár egy évvel ezelőtt is, és ezt nem magyarázza semmi más, mint hogy állandóan ugrásra készen kell állni, az meg iszonyúan fárasztó.
Na, mentem tanítani.
Nem bírom hangsúlyozni, mennyire kitavaszodott hirtelen de meglesz még ennek a böjtje, kárálja bennem több generációnyi pesszimista asszony, akik láttak már karón varjút, hajaj, hajaj.
Amúgy éppen könyvtárba talpalok szakirodalmakért meg más tennivalóim is vannak, például visszadugni a csomagautomatába a cicifixeket, azmik botrányosan kicsik lettek, pedig a pontos méretet rendeltem. Hja, webáruházak öröme.
Ha esetleg olyan gyűröttnek látszik a ruhám, mint amire ráült egy hétkilós macska, nos… ami igaz, az igaz.
Az van a zoknimon, az agyamban bezzeg káposztalé. Megint olyan napom van, amikor örülnék, ha csak feleannyira jól érezném magam, mint amilyennek ezen a fotón látszom.
A napom első része afféle fhansziás éhtelmiségi elegánszia jegyében zajlott (leszámítva a macskaszar kitakarítását a cicabudiból), mert ébredés után megittam két café au lait-t (=tejeskávé), majd társalgást folytattam telefonon egy őszre tervezett rádióműsorról, melyben én lennék a szakértő vajmi. Utána felöltöztem csinibe (leszámítva a zoknikat),
és ellejtettem cigiért meg bagettért, valamint felvettem a csomagautomatából két újdonás új cicifixet, amiket egy kómás hétvégi hajnalon rendeltem magamnak, asszem szombat volt, bár már ki tudja ezt ebben a ménage-ban.
A nap további része természetesen a nemszeretem feladatokkal való nyűglődés szellemében zajlik, mert a hedonizmusnak is van határa. Sajnos.
Mivel ma úgyis itthon kuksolok nyafogóruhában, és különféle nemszeretem feladatokkal foglalkozom, beposztolom a tegnapi szabadnap öltözékét, nesztek.
Ebből a kombinációból kisebb változtatásokkal még lesz néhány repríz ezen a blogon, sőt, ahogy az időjárás-előrejelzést elnézem, már ezen a héten is. Tartok tőle, idén megint igen hirtelen rohan át rajtunk a tavasz, arra se lesz időm, hogy ezt az igen kellemes Gudrun Sjödén kardigánkabátot kihasználjam.
A héten, ha még csak lábujjhegyen is, de kezdett beóvakodni a tavasz, ma reggel pedig fél ötkor bejött Mackó (lábujjhegyen ugyan, de igen asszertív nyávogás kíséretében) megkérdezni tőlem, hogy hát a reggelije meg hol marad. Úgyhogy ennek a két tényezőnek az összjátéka folytán nesztek, vasárnapi bejegyzés.
Reggel piac, délután tanítás, mindkettőhöz ugyanaz az ancúg. Jóleszaz.
Kecskekefir már van, medvehagyma még nincs. Idén elég lassan gyürkőzik neki a piaci tavasz, de már vannak barkás ágak meg mininárciszok (amiket én úgyse tudok behozni a házba, mert Maci belezabál).
Kedves Naplóm, ma megint a “tárul Miki Móka-tára” program keretein belül vagyunk, és az már tényleg csak tortahabon cseresznye, hogy tanítok is háromnegyed hétig.
Ebbéli nekifenekedésemben felavatom az indigókék példányt a kordruhákból, plusz egy csomó üvegcsüngüt.
A vicces zokni persze kötelező, anélkül honnan is tudnám, ha lenézek a lábamra, hogy tényleg ez vagyok-e én.
Ezt a mai képet tényleg csak azért teszem be, hogy lássátok, még megvagyok, mert amúgy ma a legislegkevésbé dekoratív képemet nyújtom. Az csak egy dolog, hogy itthoncsücsü dógozós és mellesleg arcápolós napom van, de! Tegnap reggel a tükörbe nézve úgy gondoltam, rám férne némi szemceruza meg szempillaspirál, és olyan röhejesen régóta használtam ilyesmit, hogy most úgy érzi magát a szemem, mintha harminchat órája ébren lennék.
Hát akkor ma ápoló kencéket fogok applikálni magamra, miközben a… á, nem akarjátok tudni azt, mi mindent kell nekem itt leveleznem meg más izé.
Meglepetésemre úgy festek, mintha élnék. A megtévesztés mestere, az vagyok.
Még jön erre egy pár réteg meg táska, mielőtt elrobogok bokros tanszékvezetői teendőim irányába, és őszintén mondom, tényleg a megtévesztés mestere vagyok, mert úgy utálom én ezt az egészet, mint a kukoricagölödint.
Én még mindig eléggé rottyon vagyok, de muszáj volt eltalpalnom Mackó szárazpapijáért, mert még ma meg holnap elég az, ami most az adagolóban van, és a drága gyermek ilyenkor már roppant aggodalommal monitorozza, nem fog-e éhen halni esetleg.
Viszont busszal mentem meg jöttem, mint az urak.
Az új cipőke remekül teljesített ezen a távon, és ha már nem vagyok ilyen rozzant, hosszabbon is ki fogom próbálni, de egyelőre próbálok örülni annak, amim van. Elég nehéz munka, az tény, ma reggel már hétkor hallgatói meg munkatársi meg főnöki levelekre válaszolgattam, ott enné meg a fene az egészet.
 | mák - 13/361 – Szárnyacskák |
 | magyaroramegminden - 13/361 – Szárnyacskák |
| mák - 13/344 – Megoldások |
| magyaroramegminden - 13/344 – Megoldások |
| mák - 13/339 – Monokróm |
Minden nap más - mindennap más 